20 perc könyvklub

A zárt tetejű, fekete postakocsi csontokat törő rázkódással fordult rá az uradalom felé vezető, porlepte útra. Agnieszka Lewandowska elgyötört ábrázattal nézett ki az alkalmi hintó keskeny ablakán.

Ameddig a szem ellátott, a szikkadt, agyagos talajon terebélyes, sötétzöld lombkoronájú nyári almafák sorakoztak katonás rendben egymás mögött. A beérett, sárgásan pirosló gyümölcsök szinte a földig húzták a göcsörtös, szürke ágakat. Az árkok mentén színültig töltött, embermagasságig tornyozott faládák várakoztak a tűző napon. Az intézők kalapjukat lobogtatva futás közben osztogatták a parancsokat a rakodóknak és a szállítóknak, férfiak, asszonyok, de még a város apraja is a betakarításon szorgoskodott. A siedlcei almatermés jelentette emberemlékezet óta a környék jó- vagy nemlétét.

– A bátyámék sosem tudtak időzíteni – nyögte Agnieszka, visszahúzódva az ablaktól. – Esküvő! Ilyenkor? – csóválta értetlenkedve a fejét.

A kocsi hatalmasat zökkent egy kővé száradt, mély keréknyomon, és a tető jókora ütést mért a bent ülők fejére.

– Ah! Jobban teszem, ha hallgatok, mielőtt elharapom a nyelvem – vonta le a nő a nyilvánvaló tanulságot, a kalapját dühödten igazgatva.

– Ugyan már! – legyintette le a férje. – A mai korban nincs jó időzítés!

– Volt számodra olyan kor, amikor jó volt? – kötözködött Agnieszka.

Jakub Lewandowski éppen elhagyta a hatvanat, kis híján két évtizeddel volt idősebb a feleségénél. A sokat megélt, viaszszínű arcánál csak a lelke volt ráncosabb.

Húsz esztendőn át első kapitányként szolgált az Osztrák–Magyar Monarchia császári testőrségében Bécsben, a Hofburgban, s miután 1916-ban – ahogy mondani szokta – eltemette Ferenc Józsefet, átélte a szülőhelye német megszállását. A családja egy év múlva ugyanott, a Lengyel Királyságban lakott, és most, ahelyett, hogy nyugállományba készülő tábornokként az éppen megszületett fiúunokáját pesztrálná Budán, az egykori cári birodalmat is meghazudtolóan nagyravágyó szovjet-orosz területi követelések miatt kirobbanó háborúval és annak következményeivel nézhet majd szembe. 

– Sose lesz ennek vége – sóhajtotta, és idegesen beletúrt a szakállába. – Hiába az övék a fél világ, egy marék homokért is képesek gyilkolni! Elfajzottak ezek mind! – dörmögte maga elé.

– Ne gyűlölj ennyire, Jakub!

– A lengyel gyerekek az oroszgyűlöletet az anyatejjel szívják magukba. Nincs ez ellen mit tenni, kedvesem!

– Utálom a politikát – rázta meg a fejét Agnieszka. – Te! Nem lehet, hogy megesett ez a lány? Azért lett egyszeriben ilyen sürgős ez az esküvő?

– Mit tudom én! – vágta oda a választ türelmetlenül a férje. – Van nekem gondom éppen elég, hogy ezzel foglalkozzam! Majd faggasd ki a sógornődet!

– Meg is teszem! És abban semmi hiba nem lesz, nekem elhiheted!

Jakub Lewandowski némán bólintott, és idegesen tovább vakarta a szakállát.

– Nem tetszik ez nekem – dörmögte. – Sehogy se tetszik.

A leginkább kis kastélyra emlékeztető, kétszintes udvarház elé vezető felhajtót a szikrázó nap fényében meg-megcsillanó apró, fehér kavicsokkal szórták fel, s talpas, mészkő balluszterekre helyezett, tekintélyes méretű, fehér íriszcsokrok díszelegtek a főbejáratig ívelő út mindkét oldalán. A főlépcső tetején fehér dáliákból kialakított virággömbökből sokkaros gyertyatartók emelkedtek a magasba.

A főbejáraton belépve, balra, a nyitott szárnyas ajtón át az ebédlőbe lehetett látni, ahol fehér damaszttal behúzott asztalokon további virágkompozíciók és csipkés porcelánok álltak feltornyozva, terítésre várva.

– Nos, megadják a módját, még ha egyetlen garasuk sem marad utána – hordta körbe a tekintetét Agnieszka a helyiségen.

– Csakhogy itt vagytok! – lépett ki a földszinti szalonból Dorota Sobolowna. Egyszerű, ám tökéletes szabású, málnaszínű, libbenős aljú kreppruhája vidám megjelenést kölcsönzött neki, ugyanakkor különös harmóniát mutatott vöröses fényű, hullámos hajával és szeplős, áttetsző bőrével. – Remélem, nem gyötört el titeket túlságosan az út! Jakub! Örülök, hogy eljöttetek!

– Nem maradunk sokáig. Az esküvő utáni reggelen indulunk vissza. Nem áll túl jól Piłsudski szénája – közölte a férfi, és hűvösen megölelte Dorotát.

– Ó, Jakub! Muszáj neked ilyen ünneprontónak lenni? Kit érdekel az a tábornok? Nem igaz, Dorota? Kedvesem, éppen mondtam Jakubnak, hogy szinte el sem tudom hinni, milyen szerencsés ez a lány!

– Mielőtt alaposan megvitatnátok Sylwia szerencséjét, szeretném közölni, hogy engem pedig nagyon is érdekel Piłsudski tábornok. Mert ha tetszik, ha nem, ami történik, a te életedre is hatással lehet, sőt lesz is, kedvesem! A gondtalan bécsi éveknek lehet, hogy egy időre vége, most nem lesz több kávéház, úri szalonok és vásárolgatás a Königsallee párizsi üzleteiben.

– Kérlek, ne most beszéljünk erről, Jakub! Éppen elég nekem elviselni, hogy immár… – harapta el a szót Agnieszka, és legyintett.

– Mikor máskor beszélnénk? Szinte nem is állunk egymással már szóba! De mint tudod, esküt tettem Piłsudskinak, még évekkel ezelőtt, amikor a háborúban a Habsburgok lengyel egységeit vezette, hogy ha Varsóban átveszi a hatalmat, számíthat rám. A lengyel függetlenség a tét! – jelentette ki némi pátosszal a hangjában Lewandowski.

– És ugyan mi változna azzal? Másképp hívják majd a királyt? Ráadásul el sem tudom képzelni az életemet abban a poros, unalmas városban!

– Pedig attól tartok, egy darabig muszáj lesz, kedvesem. A leendő hazánk mindennél előbbre való. És elvárom, hogy mindezt tudomásul vedd, és tiszteld az érzéseimet a születendő Lengyelország iránt!

Agnieszka mélyet sóhajtott, előbb zavartan Dorotára, majd a férjére pillantott, és lenyelte a kioktatást.

– Természetesen. Ahogy kívánod, Jakub.

– Drága sógornőm és drága sógorom! Ez alkalommal tegyük félre a nézetkülönbségeket! Most legyen két varázslatos napunk, és örüljünk Sylwia kivételes boldogságának! Gyertek, megmutatom a szobátokat!

A lépcsőn Agnieszka közelebb húzta magához Dorotát.

– Milyen nagylelkű a bátyámtól ez a fényűző esküvő! – mutatott körbe a virággal díszített lépcső tetejéről. – Őszintén bevallom, soha nem gondoltam volna, hogy apánk helyett ilyen jó apja lesz Sylwiának. Szegény anyánk! Azt a késői szülést nem élte túl.

– Valakinek gondoskodnia kellett a kishúgáról – fűzte hozzá halkan Dorota.

– Remélem, ezzel nem arra célzol, hogy a nővéreként az én kötelességem lett volna? Azt sem tudtam, hol áll a fejem, amikor elköltöztünk Bécsbe! Karomon a két- és a hároméves gyerekkel!

– Nos, egyedülálló férfiként Radosławnak sem volt sokkal könnyebb a helyzete, egy hasonló korú kislánnyal – kockáztatta meg a kijelentést Dorota.

– Jó, hát arról, hogy egyedülálló volt, nem én tehettem. Valahogy túlságosan finom volt férfinak! Amúgy biztosra vettük Jakubbal, hogy soha nem lép senkivel házasságra. Nem igaz, kedvesem?

– Agnieszka, ne keverj bele a családi mosatlanba! Én nem vettem akkor sem, és ma sem veszek semmit biztosra.

Agnieszka megrántotta a vállát, és lebiggyesztette a száját.

– Pedig biztosra vette. De mindegy. A lényeg, hogy végül egymásra találtatok a bátyámmal – mosolygott erőltetetten Dorotára, és megveregette a kézfejét. – Ó! Tényleg! Hogy van Krzysztof és Barbara?

– Köszönöm a kérdésed, remekül, de majd meglátod. Krzysztof ősszel kezdi a felsőbb iskolát.

– Te jó ég! Máris tizenkét éves?

– Igen. Barbara pedig hat múlt idén.

– Valóban? Drágám, tudod, hogy én képtelen vagyok a dátumokat a fejemben tartani. Természetesen a saját gyerekeimmel más a helyzet. De azok nem idegenek.

– A bátyád gyermekei sem idegenek, Agnieszka – vetette közbe a férje.

– Igen, Jakub, nem azok, de Dorota bizonyára érti, hogyan gondolom.

– Értem, természetesen – felelte hűvös mosollyal Dorota, és kinyitotta a szobájuk ajtaját. – Hétkor vacsorázunk. A nagy étkezővel szemközti szalonban, kicsit szerényebb körülmények között. A csomagokat nemsokára felhozzák. Addig kis frissítő falatokat és italokat találtok a komódra készítve – mutatott a bútor felé –, ha mégis szükségetek volna valamire, lent megtaláltok.

– Dorota! – szólt az ajtót éppen maga mögött behúzó nő után Agnieszka. – És ki veszi el?

– Andrzej.

– Andrzej Baran? A szomszéd földbirtokos fia?

– Igen. Ez mindig is így volt, semmi nem változott – válaszolta Dorota, és kilépett a szobából.

– Látod? – fordult Agnieszka a férje felé. – Mondtam, hogy milyen átkozottul szerencsés ez a lány!

Dorota nem sokkal hét óra előtt még egyszer körbejárta az egyszerűen megterített asztalt. A vidám, apró virágmintás abroszon mázazott, sötétzöld tányérok és csontnyelű evőeszközök sorakoztak, legyező formába hajtogatott, napraforgósárga textilszalvétákkal. Megigazított néhány poharat, majd kedvesen a cselédlányra nézett.

– A húgomat Lewandowski tábornok úr mellé ültesse, a feleségét, Agnieszka asszonyt pedig a húgom férje mellé. Talán így elkerülhetjük a kellemetlen perceket – tette hozzá magában, de valójában nem sok reményt fűzött ahhoz, hogy az este jó hangulatban fog telni.

– Igen, asszonyom – felelte a lány, és óvatos mozdulatokkal áthelyezte a névkártyákat.

– Ha elkészült, hívhatja is a vendégeket! – mosolyodott el Dorota. – A vadászteremben találja őket. Én itt maradok.

Dorota az ablakhoz lépett, és kipillantott a feldíszített kocsibeállóra. Radosławra és Agnieszkára gondolt. Mennyire különböznek egymástól! Egy az apjuk, egy az anyjuk, és csak alig néhány esztendő eltéréssel jöttek a világra. Milyen kár, hogy a szüleiket már nem ismerhette! Mélyet sóhajtott. Az idős szakácsnő azt mondta, az anyjuk, szegény, eléggé nehéz természetű volt, olyan, akinek csak ritkán lehetett a kedvére tenni. De, állította, korántsem volt annyira önző, tudálékos és magabiztos, mint Agnieszka! Radosław viszont az elmondása szerint teljesen az apjára ütött, akinek a szemében állandóan ragyogott a nap! A szakácsnő egy őszinteségi rohama alkalmával ismerte be Dorotának, hogy Agnieszkát bizony nehéz volt szeretni, ahogy az anyját is, Radosławot és az apját azonban nem lehetett nem szeretni, s ez volt a legfőbb oka, hogy mindvégig a szolgálatukban maradt, mindenesetre Agnieszka elköltözése valóságos megkönnyebbülésként hatott a személyzetre.

A cselédlány kinyitotta a szalon ajtaját, a vendégsereg besorjázott. Sylwia jött elsőként, vidám, felhőkék, rakott aljú, zsorzsett nyári ruhát viselt, kétsoros gyönggyel. Szőke, enyhén hullámos haját csinos kis kontyba tekerte a tarkóján, s néhány gyöngyvirágot formázó csattal rögzítette a tincseket. A bőre a legfinomabb alabástromra emlékeztetett, szabályos, ovális arcát szikrázóan kék szeme, egyenes, keskeny metszésű orra és lágyan ívelt, rózsaszínű ajka emelte ki. A bátyja szerint anyjuk sudár alkatát és kivételes szépségét örökölte. Agnieszka nem volt klasszikus szépség, s bár többen különlegesnek mondták, Dorota húga, Grażyna szerint az örökösen elégedetlen, kitűnni vágyó természete látszott meg az olykor kesernyés arckifejezésén. Az alkata azonban egyenesen királynői volt. Izzó vörös, földig érő ruhája tűzvészként sepert végig a helyiségen, ahogy átvonult rajta.

– Grażyna! Gyere, Jakub mellett lesz a helyed! – intett Dorota a szalonba lépő húgának.

– Ó! Ennek igazán örülök! Hiszen már a vadászteremben is jót beszélgettünk! Nem tudhatja – szólította meg az idős férfit –, de a férjem odavan Piłsudski tábornokért, és bevallom, most már engem is érdekelni kezdett ez az ember! Látod, Maksy – fordult a férjéhez –, micsoda lehetőséget kaptam a nővéremtől? De ne aggódj, miután alaposan kifaggattam Lewandowski tábornok urat az illetőről és a politikai helyzetről, ígérem, mindenről beszámolok majd neked!