20 perc könyvklub

Almási Kitti

Hűtlenség

Hűtlenségjárvány?

            A magánrendelésemen a leggyakrabban visszatérő téma a hűtlenség – tulajdonképpen alig akad olyan páciensem, akinél ez a probléma semmilyen formában ne merülne fel. De a praxisomon kívül, saját környezetemben is kevés monogám, hűségben élő embert ismerek. Mivel régebben – évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt – sokkal kevésbé beszélhettek az emberek nyíltan erről a témáról, nem tudhatjuk pontosan, hogy mennyivel vált gyakoribbá össztársadalmi szinten ez a jelenség, annyi azonban bizonyos, hogy napjainkban a legtöbb esetben irreálisan rövid idő alatt lejátszódik az érzelmi és szexuális kiábrándulás.         

            Sok férfi, és akármilyen meglepő, de egyre több női páciensem is elárulja, hogy egy-egy kapcsolatban már néhány hónap után, de legkésőbb egy éven belül eljut addig, hogy kerüli a szexet a partnerével, és valaki újról fantáziál. Gyakran ekkor már érzelmileg is kezd kifulladni, kiürülni a kapcsolat, amit általában azzal a szóval szoktak kifejezni, hogy „ellaposodott”. A párok egy része ma nagyon gyorsan ráun egymásra, bár ez is idézőjelesen értendő, hiszen hogyan lehetne ráunni valakire, akit gyakorlatilag még nem is ismerünk? Egy ember éppen akkor kezd érdekessé válni, amikor a felszíni rétegeken átjutva megnézhetjük, mi rejtőzik a mélyben, és ehhez bizony idő kell. Jó néhány hónap, sőt akár év szükséges ahhoz, hogy két ember között kialakuljon az igazi, mély bizalom, és merjük előtte feltárni a lelkünknek azokat a rétegeit, a személyiségünknek azokat az oldalait, amelyeket másnak nem mutatunk meg.

            Rövid idő alatt ráunni a másikra tehát számomra annyit jelent, hogy nem is várom meg, amíg az illető előtárja lényének rejtett vonásait, hanem megállok a felszíni rétegnél, és ez alapján hozok döntést róla, a kapcsolatunkról. Aki ilyenkor lecseréli a partnerét, tulajdonképpen semmi mást nem tesz, mint behív egy újabb személyt ugyanahhoz a játszmához, majd őt is „megunva” megy tovább a következőhöz és a következőhöz, egyre több hasonló sebet ejtve önmagán és másokon. Ilyenkor a legtöbben azt mondják, hogy egyszerűen nem találták még meg az igazit, ám a dolog nem ilyen egyszerű, és valójában nem is erről szól. Ha valaki mindig továbbáll, mielőtt egy kapcsolat elmélyülhetne, akkor nemcsak a másikat, de önmagát sem ismerheti meg igazi mélységében soha, hiszen bizonyos jellemzőink csak adott helyzetekben tárulhatnak fel. És éppen ebben rejlik a jelenség egyik lehetséges magyarázata is: azért menekülünk el, hogy egyes vonásainkkal, hiányosságainkkal, számunkra félelmet keltő vagy ellenszenves tulajdonságainkkal ne kelljen szembesülnünk, hogy meg ne pillantsunk valamit, ami teljesen ellentmond az önmagunkról kialakított képnek. Ezt pedig például úgy kerülhetjük el, hogy mindig újabb és újabb embereknek mutatjuk meg legvonzóbb, felszíni rétegeinket, és az ő ámuló szemeik tükrében magunkra csodálkozva megnyugodhatunk, hogy velünk minden rendben van – ha valakivel nincs rendben valami, akkor a partner az, aki nem illik hozzánk.

            Az új partnerek kezdetben csak az általunk megmutatni szándékozott, vonzó, felszíni tulajdonságainkat látják belőlünk, árnyékos oldalainkat nem, míg egy dimenziókkal, mélységekkel bíró kapcsolatban már árnyaltabbak a visszajelzések, és sokkal több mindentől is függenek. Éppen ezért nagyon félrevezető az első néhány hét-hónap élményeit összevetni az évek óta fennálló párkapcsolatban tapasztalt örömökkel és bánatokkal.

            Egyszer egy páciensem teljes boldogságban élt egy férfival hónapok óta, amikor aztán egy váratlan közlekedési konfliktushelyzetbe keveredtek. A férfiból valami olyan elemi erővel tört elő az agresszió, hogy nemcsak a másik autós, de a nő is rettegni kezdett tőle. Éppen ezért hasznos minimum egy évig együtt élni, mielőtt komoly döntést hozunk a jövőnkről. Ennyi idő alatt – ha szerencsénk van – megfelelő számú különböző helyzetben megtapasztalhatjuk a párunkat ahhoz, hogy már sejthessük, kivel állunk szemben.

            Teljesen természetes, hogy sok év alatt összegződnek a pozitív és negatív tapasztalatok, és ezek átlaga már semmiképpen sem éri el egy szerelem első benyomásainak szenzációszerű mérlegét. (Noha az előbbi természetesen sokkal megalapozottabb és mélyebb.) Éppen ezért, amikor valaki egy kapcsolat első heteiben-hónapjaiban azt állítja, hogy bezzeg az új partnere mennyivel jobb, mint a régi, azt szoktam mondani, hogy majd akkor reális megtenni ezt az összehasonlítást, ha ugyanolyan hosszú időt töltött az új társával, mint az előzővel.

         Meggyőződésem, hogy az internet, a különböző közösségi és társkereső oldalak elterjedése nagymértékben rontotta a hűtlenségi mutatókat. Egyrészt döbbenetesen kibővült a lehetséges ismerősök köre, nagyon könnyű szert tenni egy új partnerre vagy szeretőre. Másrészt a sokszor akár ártatlan csevejek is rengeteget ártanak a párkapcsolatoknak azáltal, hogy a gyanakvó partner folyamatosan monitorozza a sokszor nyíltan zajló párbeszédeket, az egymásra adott reakciók mennyiségét, és ez további bizalmatlansághoz, veszekedésekhez vezet. A Facebookkal annyira átláthatóvá vált az emberek magánélete, hogy a féltékeny személy akár már akkor elkezd aggódni, amikor párja veszélyes expartnere újra egyedülállóként tünteti fel magát a közösségi oldalon, hiszen ez számára esetleg egyjelentésű azzal, hogy az illető újra próbálkozni fog. A sok adat és fotó olyan mennyiségű információval áraszt el bennünket, ami szorongást ébreszt még a viszonylag stabilabb önértékelésű emberekben is. Jellemző példa, amikor a partner lájkol egy olyan fotót, amin egy szerintünk neki tetsző, potenciális vetélytársunk látható. Noha teljesen természetes, hogy a társunknak más is tetszhet, és ebből önmagában nem következik semmi, mégis fájdalmassá válhat ennek megtapasztalása, ha ilyen nyíltan és mások számára is látható módon zajlik. Főleg ha ahelyett lájkolgat este, hogy velünk töltené az időt.

            A hűtlenség tehát többek között azért vált mára egyfajta járvánnyá, mert nagyon könnyen elérhetők az alternatívák. Az ilyesfajta ingeráradat hatására sok ember ismételten elgondolkodik azon, hogy vajon elég jó-e neki a fennálló kapcsolata. Hiába él valaki régóta tartós viszonyban valakivel, hiába éltek meg közösen hullámhegyeket és -völgyeket, ha egy-egy nehéz időszakban túl sok egyéb, jobbnak tűnő lehetőség kínálkozik, akkor főként az éretlen személyiségben óhatatlanul felmerül a kérdés: miért próbáljon meg szenvedések árán úrrá lenni a nehézségeken ahelyett, hogy választana valaki mást, akivel látszólag ezerszer elviselhetőbb lenne az élet? Gyakran hallom, hogy az emberekben ellenérzést kelt, amikor arról beszélnek a szakemberek, hogy a kapcsolatért DOLGOZNI kell. Ez így nehézkesnek, problémásnak tűnik számukra, szemben a flörtök könnyedségével. De ha belegondolunk, hogy azok a dolgok, amelyekért nagyon meg kellett küzdenünk, mennyivel értékesebbek számunkra, és magunkat is mennyivel jobban tudjuk becsülni ezekért, akkor a kérdés más megvilágításba kerül.

            A társadalmi változások következtében a régebben munkaigényesebben meghódítható nők is gyorsabban állnak kötélnek, sőt, gyakran ők maguk kezdeményezik rámenősen a kapcsolatot. Az önismereti csoportokban időnként szoktunk ismerkedéses játékokat játszani, és ezek során rendre az derül ki, hogy a férfiak kezdik elfelejteni, hogyan kell udvarolni, mert állításuk szerint erre egészen egyszerűen nincsenek rászorulva. A nők olyan készségesen kínálkoznak fel nekik, hogy gyakorlatilag semmiféle klasszikus udvarlási formát nem kell betartaniuk.

            Az egyik férfi páciensem azt mesélte, hogy ha elmegy szórakozni, és megtetszik neki egy nő, akkor egyetlen gesztust szokott tenni: odaküldet neki a pincérrel egy italt. Mint kifejezte, bizonyos értelemben örömteli számára, bizonyos értelemben azonban szomorú, hogy az előző két hétben három alkalommal küldött italt valakinek, és mindháromszor egy-egy telefonszámot kapott vissza. Ha pedig valami ennyire könnyen megy, akkor kevés az olyan férfi, aki az ölébe hulló lehetőségeket nem használja ki. Az azonban már kérdés, hogy tartós kapcsolatban gondolkodva ilyen nőket választanának-e.

            Lehet fanyalogni, ítélkezni, szidni az értékvesztett modern társadalmat, ám pillanatnyilag akkor is ebben élünk benne, hát jobb mindezzel számot vetni. Jobb és érdemesebb még akkor is, ha úgy gondoljuk: mi kivételek vagyunk. A rendelésemen ugyanis nem kevés olyan pár jelenik meg a megcsalás témájával, akikre a barátaik és ismerőseik úgy tekintettek, hogy övék a tökéletes kapcsolat, mi több, egy ideig ők is ezt hitték magukról. Ha valaki úgy gondolja, nagyon felette áll mindannak, amitől az emberek többsége szenved, és ezért megvetéssel tekint rájuk, akkor nem elképzelhetetlen, hogy hárítás áll a háttérben. Minél „tökéletesebbnek” tűnik egy pár, minél inkább mentesnek a természetes kapcsolati krízisektől, annál inkább gyanakodhatunk, hogy valamit a szőnyeg alá söpörnek. Ahogyan nincs tökéletes anya, csak elég jó anya, ugyanúgy nem tökéletes párkapcsolatot érdemes keresni, hanem elég jót. Ez sokkal hitelesebb és életszerűbb a tökéletesnél, amely általában a mélyben erjedő (és a jövőben egyszer majd gejzírként feltörő) problémákat igyekszik elrejteni.