20 perc könyvklub

Sally Franson

Ami igazán számít

Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy minden aznap kezdődött, amikor Ellen Hanks fényképét feltettük az álomtáblánkra, és azon agyaltunk, miként lehetne ezt a hihetetlen emberi lényt márkanévre váltani. Ellen Hanks a minneapolisi Feleségek luxuskivitelben televíziós valóságshow arca volt, aki néhány nappal korábban azzal kereste meg cégünket, a People’s Republic reklámügynökséget, hogy integráljuk a márkaneveit. A PR volt a legjobb butikügynökség a városban, és Ellennek a segítségünkre volt szüksége. Több terméket is piacra dobott saját márkanév alatt – alacsony kalóriájú vodkát, proteinfalatkákat, Shape UP-nak nevezett alakformáló ruházatot, de úgy érezte, hogy a márkáiból hiányzik az inter-, intra- és metakoherencia. Úgy vélte, nem tükrözik a valós értékeit. Szerinte mi voltunk – mi szoktuk így emlegetni – a „kohéziós márkamenedzsment” letéteményesei, ami nemcsak a vásárlói bázis növekedését szolgálta, de minden egyes Ellen Hanks-lány életéhez hozzáadott valamit. Ezért töprengtünk most, ezen a baljósnak tűnő márciusi napon – Annie, Jack, Lindsey és én – a lehetséges implikációkon Ellen óriásira felnagyított arcképe előtt.

Ha pontosabbak akarunk lenni, éppen március idusa volt – mindig is közel álltak a szívemhez azok a dátumok, amelyeken híres csávókat gyilkoltak meg –, és annak reményében, hogy úgy európaibbnak tűnök, palazzo nadrágot húztam. A dermesztő hőmérséklet ellenére, és így juttatva kifejezésre azt, milyen időjárásra vágyom – nem olyanra, mint Minnesotában volt március közepén –, nyitott orrú cipőt választottam. A legjobb barátnőm, Susan egyszer azt mondta, hogy az optimizmusom az elmezavar határát súrolja, mire azt feleltem, hogy ilyesmiket állítottak Gandhiról is. Ő persze kételkedett ebben, de én sem maradtam adós a válasszal, mondván, a nagyság a legtöbb ember szemében eleinte elmebajnak tűnik, és ezt el is hittem, amikor leírtam a naplómban egy Pinteresten olvasott idézet parafrázisaként.

Ahogy most mi négyen összehajoltunk, pontosan úgy festettünk, mintha azt a színes városi életet reklámoztuk volna, amely mindenkinek megadatik, aki a reklámiparban dolgozik: három stílusos, gyönyörű nő és egy szemrevaló meleg férfi. Bár fájdalommal mondom, Annie empirikusan nem volt igazi szépség, de így, Lindsey mellett és mellettem, a szemlélő hajlamos volt annak látni.

– Imádom… – kezdte Jack. Elhallgatott, és apró kockás ingére szorította férfi létére szépen manikűrözött ujjait, pontosan a csokornyakkendője alatt. – Imádom, amit itt látok.

Jack volt a csapatunk művészeti vezetője, azaz egy kampány során az ő feladata volt megalkotni az egyes márkák „vizuális ethoszát” nyomtatott, digitális és film formátumban.

– Ja, ja – bólogatott Annie. – Abszolúte imádnivaló.

A huszonhárom éves, üde arcú Annie volt a szövegírónk. Majdnem mindig kardigánt viselt, és nagyon szorgalmas volt. Keményen dolgozott. Sokkal keményebben, mint bármelyikünk. Elég tehetsége volt ahhoz, hogy tudja, lehetne tehetségesebb is, és a megfelelési kényszer ijesztő elkötelezettséget eredményezett nála. Addigra én már jó néhány könyvet olvastam a női vezetőkről ahhoz, hogy tudjam, az igazi fáklyavivőket nem a félelem, hanem az inspiráció hajtja, így a szárnyaim alá vettem Annie-t. Mindig megdicsértem a kardigánját meg a munkáját, és kéretlen tanácsokat adtam neki, csupa olyat, amire, úgy véltem, szüksége lehet valamikor. Annie odaadással viszonozta a kedvességet, s ez csak fokozta természetes jóindulatomat. Azt sem bánta, ha hosszú megbeszéléseink alatt csupán figyelmesen hallgatott, miközben kijelöltük a szokásos kampányunk fő csapásait.

– A következőt fogjuk csinálni – mondta Jack. – Elhelyezünk egy egész oldalas, fényes felületű fotót az O-ban meg a Us Weeklyben. Megszórjuk színekkel az arcot, igazítunk kicsit a haján, aztán alul, a logó mellé, odatesszük a nevét. – A nyomaték kedvéért a mutatóujjával belerajzolta a levegőbe: „ELLEN HANKS”.

– Ellen Hanks – ismételtem. – Szerintem egy szlogen sem ártana. „A háziasszonyok nem ejtenek foglyokat.” Vagy valami hasonló.

– Casey, elég a szlogenekből! Semmi szükség rájuk! – csattant fel Jack. Aznap reggel ingerlékeny volt. Johnnynak, a si-cujának, meg kellett műteni a szemét.

– Szerintem meg nagyon is hasznos lenne egy szlogen – vélekedett félénken Lindsey. Lindsey mindig elbátortalanodott, ha ellentmondott valakinek. Miután elvégezte a Rhode Island-i iparművészeti főiskolát, porcelán poháralátétekre festett apró babamintákat. Egy-két év elteltével azonban rájött, hogy ebből nem tud megélni, így a reklámbizniszben próbált szerencsét.

Nemrég belebonyolódott valamibe, amit ő gyógyító művészetnek nevezett. Fura kotyvalékokat ivott befőttesüvegekből, azt akarta, hogy kristályokat fogdossak és tárgyakat szagolgassak.

– Tessék – mondta, amikor egyszer fáradtságra panaszkodtam, majd a kezembe nyomott egy barna üvegcsét. – Ettől majd új erőre kapsz.

– Ettől is – feleltem, és felhörpintettem egy bögre americanót.

– De nincs rá szükség, ha mondom – ismételte meg türelmetlenül Jack. – Mindössze annyi a feladatunk, hogy megerősítsünk egy márkanevet.

– Ez igaz, de az emberek nem fogják érteni, hogy mit reklámozunk – vágtam vissza csípőre tett kézzel.

– Jó, akkor berakjuk a kép aljára a termék nevét – adta be a derekát Jack.

Miközben civakodtunk, Annie szeme úgy cikázott közöttünk, mint a macskáé, amelyik egy ide-oda sikló lézerpöttyöt próbál nyomon követni. A figyelmétől az a felem, amelyik mindig közönségre vágyott, elégedettnek érezte magát. Legalábbis abban a pillanatban. Jackkel még folytattuk egy darabig, de inkább csak sportból, aztán már tényleg unalmassá vált. A mentális egészségünk szempontjából fontos volt, hogy ne lépjünk át bizonyos határokat.

– Nem használhatjuk csak az arcát, Jack – erősködtem. – Az arca önmagában semmit sem jelent.

– Miket beszélsz? – méltatlankodott Jack. – Az arca maga a márka!

Végül Lindsey volt az, aki közbeszólt.

– Ugyan már, gyerekek – mondta riadt arccal. – Hagyjátok abba!

– Oké. Folytassuk az ablaknál! – és már indultam is.

A People’s Republic az egyik belvárosi épület egész felső szintjét elfoglalta, és a belépőnek először általában a padlótól a mennyezetig érő ablakok tűntek fel az ülőfülkéikkel és az ülőfelületeken elhelyezett színes díszpárnákkal. A „folytassuk az ablaknál” PR-nyelven annyit jelent, hogy felfüggesztjük az adott probléma megbeszélését, vagy a kilátástalannak tűnő vitát. Az ablakok melletti kis polcokon organikus csemegék voltak, és gyakran előfordult, hogy itt fejeztük be a napot egy pohár jól behűtött borral. A hűtőszekrény, a párnák és a csemegék – nem beszélve a pamlagokról, a dartstáblákról és a falfeliratokról (amelyek közül a kedvellek volt a kedvencem), plusz a betonpadlón gondolataikba merült emberek által pattogtatott teniszlabdák hangjáról, valamint a zománctáblákról kiabáló hóbortos firkálmányokról –, mind-mind részei voltak annak a törekvésnek, hogy otthon érezzük magunkat munka közben is. Vagy hogy ne is tegyünk különbséget az otthon és a munkahely között – merthogy a munka játék. Ezzel nagyon szerettünk kérkedni a barátaink előtt, főleg az olyan barátok előtt, akik kevésbé izgalmas munkakört töltöttek be, Excel-táblázatokat vagy jogi leiratokat nyálaztak naphosszat az elavult szoftvereikkel, ami huszonhárom éves korban még rendben volt, de huszonnyolc évesen már csak szívásnak lehetett minősíteni. Művileg rongyos farmerben jártunk dolgozni, Post-it cédulákat firkáltunk egymásnak, és valóságshow-hősök fotóival ragasztottuk tele a mozgatható filctáblákat. És mindezért még fizetést is kaptunk! Nem is keveset.

Lindsey, Jack és én örökké azon viccelődtünk, milyen jól el tudjuk adni magunkat, különösen, amikor meló után elmentünk valahová inni egyet, ami elég gyakran megesett. Az ivászat is, meg a viccelődés is. Azt hiszem, így akartuk kivédeni, hogy valaki más minket megelőzve mondjon ki valami fontosat: leginkább ettől rettegtünk. Az én esetemben ez a valaki a legjobb barátnőm, Susan volt. Mindketten angol szakot végeztünk az egyetemen, ott ismerkedtünk meg, és most, csaknem hat évvel a diploma megszerzése után, kezdett olyan érzésem lenni, mintha a vádjai beleégtek volna a koponyámba. Ezzel vagy olyan nagyra?, szokta kérdezni, és kék szeméből sütött az engesztelhetetlenség. Ezzel? Te, aki valamikor hajnali háromig vitatkoztál velem a marxista feminista elmélet kérdéseiről, most alakformáló alsóneműhöz írsz reklámszövegeket?

Susan olyan barát, akinek elég volt annyit mondania a maga sajátos stílusában, hogy „bugyi”, máris megnevettetett. Jobban szerettem, mint bárki mást a világon. Míg meg nem ismertem, mindig úgy éreztem, hogy csupán pár kattintásnyira vagyok azoktól, akik számítanak. Nem mindenkinek tűnt fel – jóllehet népszerű voltam, és rengeteg barát vett körül –, de még emberek között is statikus volt körülöttem a levegő. Előfordult, hogy lemondtam tervekről, vagy betegséget színleltem azért, hogy otthon maradhassak olvasni, és közben az agyam rejtett antennáját igazgattam, hogy biztosan tiszta jeleket kapjak. Néha napokig, hetekig elvoltam így, de olyankor nem hallottam mást, csak tompa, sziszegő hangokat. A statikusság csak akkor szűnt meg körülöttem, amikor sétáltam vagy olvastam. Más szóval, amikor egyedül voltam.

Egek, gondoltam akkoriban. Micsoda szívás, hogy csak akkor kapok tiszta jeleket, amikor magam vagyok, míg másoknak nem kell egyedül lenniük ahhoz, hogy elboldoguljanak. Különcnek éreztem magam. És próbáltam úgy tenni, mintha nem létezne ez a bizonyos statika. Körülbelül ekkor kezdődött el a bulizós és a sportolós korszakom.

De amikor megismertem Susant, esküszöm, úgy hallottam, mintha ugyanaz a zümmögés töltené ki a mellkasát, amely az enyémet is feszítette. Tizennyolc éves voltam, és életemben először megtapasztaltam, milyen az, amikor társasága van az embernek. Olyan, aki kívül-belül, teljes egészében vele van, nem csak fizikai valójában. Elszomorodom, amikor eszembe jut, milyen sok idő telt el, mire idáig jutottam, és magányosan éltem, anélkül, hogy ez tudatosult volna bennem. Ebben is van persze valami gyerekes öröm, olyasmi, mint amikor egy végigjátszott délutánt követően hazarohansz, és miközben mohón megiszol egy pohár vizet, arra gondolsz, hogy jesszusom, miért hagytam magam ilyen sokáig szomjazni? És a következő gondolatod az, hogy mennyire megkönnyebbültél.

– Ellen egy kiállhatatlan némber – szólalt meg némi idő után Jack. A hátán hevert az egyik ablakmélyedésben összezárt térddel, a kezét összekulcsolta a hasán, mint Buddha. – Legalábbis a műsorban az.

– Miről beszélsz? – kérdeztem. – Egyáltalán nem kiállhatatlan. Csak nem szenvedheti az ostobákat.

– Már miért lennének a többiek ostobák? Én inkább elveszettnek nevezném őket – mondta Lindsey. Törökülésben ült egy élénkkék díványon, és egy palack kombuchát bontogatott. – Nem találják a helyüket ebben a kultúrában. – Ivott egy kortyot. – Várjatok… Ő jött New Jersey-ből, ugye?

Annie arca felragyogott, mert erre a kérdésre tudta a választ.

– Igen. Az exférje CEO az egyik…

– Bla-bla-bla – vágtam közbe türelmetlenül. – Aztán elváltak, és volt egy házassági szerződésük, ami alapján ő nem kapott egy fillért sem, de hála a szorgalmának, a szépségének és a hatalmas eszének, sikerült talpra állnia a semmiből. – El sem tudtam képzelni, hogy valaki nem ismeri Ellen Hanks történetét. A kisebb celebeket leszámítva, akik itt ragadtak, miután megjárták a rehabot azon a csicsás helyen a város szélén, nem sok érdekes ember volt a városban. Én már csak tudtam. PR-osként megpróbáltam mindegyiket körbeudvarolni, és többnyire sikerült is rájuk erőltetnem magam.

Ellen azonban kivétel volt, talán azért, mert gyakran elrepült New Yorkba, L. A.-be vagy máshová. Tipikusan olyan helyekre, ahová olyankor vágyik az ember, amikor rájön a mehetnék, és egy darabig máshol akar élni. Sohasem láttam a városban lófrálni, ami kellemetlenül érintett, mert miután a show-műsora két évadját is végignéztem, ahogy mondani szokták, kislányos rajongást éreztem iránta. Arról a fura érzésről beszélek, amikor az ember meg akarja érinteni a másik haját, vagy az arcához szorítani az arcát, és miközben esetleg, de tényleg csak esetleg, meg is puszilja, vagy ne adj’ isten a mellébe fúrja a fejét, nem is tudom, hogy van ez, elsuttogja neki a titkait.

– Tudod, azt hiszem, ti ketten hasonlítotok egy kicsit – jegyezte meg Jack, miközben a Facebookon lapozgatott, és szórakozottan lájkolta a felugró posztokat.

– Igen? – kérdeztem. – Épp az imént nevezted kiállhatatlan némbernek.

– Te is az vagy – felelte. – Kiállhatatlan némber.

Nem mintha megsértődtem volna, de azért hangosan felnyögtem, mire kitekert nyakkal felém fordult.

– Kiállhatatlan, de szerethető némber.

– El tudnátok képzelni, gyerekek, Casey-t a tévében? – kérdezte Lindsey, aki igencsak felélénkült a kombuchától, és most egyenes háttal ült a díványon.

– Istenem! – lehelte Annie. – Nagyon is.

– Hagyjátok abba! – szóltam rájuk, de szívem szerint azt mondtam volna nekik, hogy folytassátok csak, legyetek szívesek, és ezt ők is tudták.

– Komolyan beszélek – folytatta Lindsey.

Lindsey szeretett kedves dolgokat mondani másoknak. Ez volt az egyik legjobb tulajdonsága, de egyben a legidegesítőbb is. Szerintem azt hitte, hogy ezért jobban fogjuk szeretni – nehéz gyerekkora volt, gonosz nevelőapja és hasonlók –, és a jelek szerint küldetésének érezte, hogy boldoggá tegyen bennünket. Naná, hogy örültem az apró ajándékoknak meg a kézzel írt kártyáknak, az óránkénti pontossággal érkező megerősítéseknek, de néha kimerítőnek találtam ezt a viselkedést. Ilyenkor a legszívesebben félrevontam volna, hogy megmondjam neki: hát nem látod, hogy már így is eléggé szeretünk? De ilyesmit nem mondhatott az ember Lindsey-nek. Könnyen megsértődött.

– Komolyan – mondta újra. – Ti mindketten szuperviccesek, szuperszexik és szuper… nem is tudom…

– Már megint túlzásba estél – szóltam közbe.

– …kiállhatatlanok – segítette ki Jack.

– Én motiváltat akartam mondani – dünnyögte Lindsey, majd ivott még egy kortyot a kombuchából.

Ennél sokkal többel nem sikerült előállnunk, míg Ellen meg nem érkezett. Bár ez nem igazán számított. Új területre léptünk – nem cég, hanem magánszemély kért tőlünk tanácsot márkaügyben –, és az volt a fő cél, hogy Ellen kényelemben érezze magát nálunk. Továbbá, hogy ő megismerjen minket, és hogy mi megismerjük őt. Mert hogy építhetnénk fel márkakampányt egy olyan embernek, akit nem ismerünk? Legalábbis ezt mondogattuk magunknak, miközben az ablakmélyedésben csemegéztünk, pletykálkodtunk, és – gondosan kerülve a munkát – azzal ütöttük el az időt, amit én modern cigarettaszünetként szoktam emlegetni: a Facebook-, Twitter- vagy Instagram-fiókjainkat böngésztük az interneten. Nem mintha én találtam volna ki a kifejezést, loptam valahonnan, de ezt nem árultam el senkinek, mert jó érzés volt olyan embernek tűnni, akinek vannak ötletei.

Celeste Winter, a főnököm és a People’s Republic alapítója értékelte az ötleteimet. A rosszindulatúak egyenesen az egyik kedvencének tartottak. Ami nekem, szintén merő rosszindulatból, nagyon is kedvemre volt, hiszen ez a kedvencség a szorgalmas munkám és a hatalmas tehetségem egyenes következménye volt. Celeste azon főnökök közé tartozott, akiknek nehéz a kedvére tenni, és még büszkék is erre a tulajdonságukra. Menő PR-os lány volt New Yorkban a kilencvenes évek elején, mígnem a kokain rabja lett. Idejött rehabra, aztán itt is maradt új karriert kezdeni.

Attól, hogy Celeste-nek nehéz volt a kedvére tenni, csak még jobban akartam ezt a munkát. Ezt elsősorban a gyermekkoromnak tudtam be. A korombeli embereket nagyon érdekelte a gyerekkoruk. Engem is. Szinte mindenért a szüleinket hibáztattuk, terápiára jártunk, önsegélyező könyveket olvastunk, és buddhista appokban meg meditációs programokban kerestük a megoldást a problémáinkra. Saját önfelfedezésre irányuló utam során sikerült megértenem, hogy bár az anyám, Louise nem volt alkoholista, az anyja az volt, és az ilyen dolgok úgy csordogálnak generációról generációra, mint ereszről az esővíz. Például amikor a nagyanyám ivott, annyira megszállottja lett a takarításnak, hogy az anyám a szőnyeg szélére mert csak rálépni, oda is lábujjhegyen, nehogy a talpával elmaszatolja a porszívó hagyta nyomokat. Velem nem ment ilyen messzire az anyám, de minden szombat reggel kiráncigált az ágyból, és addig kellett takarítanom, míg a házunk tisztasága meg nem ütötte az általa felállított mércét. Így tanultam meg, mekkora szakadék tátong a gyermeki gondolkodás és az anyai elvárások között – olyan óriási, hogy az idő múltával sem javult a helyzet.

Diploma után rögtön megpályáztam ezt az állást. Amikor Celeste az interjúm alatt keresztbe font karral hátradőlt, és az arcán, bár még meg sem szólaltam, nem láttam mást, csak elégedetlenséget, nem lepődtem meg, sőt otthon éreztem magam. Mama! Arra a kísérletre emlékeztetett, amelyről a Bevezetés a pszichológiába című könyvben olvastam. Amikor a csimpánzbébiket születésük után elválasztják az anyuktól, és egy drótfogasra erősített cumisüveget adnak nekik a laboratóriumban, automatikusan az anyjuknak tekintik a fogast. Ez igazából nagyon aranyos – éjjel magukhoz szorítják, játszanak vele és így tovább. A legviccesebb azonban az, hogy hiába teszik át a tudósok puha anyaggal bevont fogasra az üveget, a csimpánzbébik továbbra is a drótfogashoz ragaszkodnak. Olyannyira, hogy inkább éhen halnak, de akkor sem kell nekik a másik.

Szóval ahelyett, hogy a képesítésemről beszéltem volna az interjún, ami feltételezésem szerint pontosan annyira hatott volna Celeste-re, mint a puha fogas a csimpánzokra, egy apró fogással érzelmi síkra tereltem a beszélgetést. Celeste bezárkózott, én pedig azt akartam, hogy kinyíljon. De hogyan? A cselgáncsban van olyan, hogy a saját energiáját használjuk fel az ellenféllel szemben. Ha Celeste kő volt, én nem lehettem más, csak a dinamit, amely egy ügyesen irányított robbantással darabjaira zúzza a követ.

Úgy döntöttem, valami meglepővel állok elő. Ahelyett, hogy sorolni kezdtem volna az egyéb erényeimet vagy az elkövetkező öt évre szóló céljaimat, a Survivor előző esti epizódjával hozakodtam elő. Ha szerepelnék benne, mondtam, akkor bikinifelsőként hordanám a törzsi fejkendőt, arra ösztönözve a többieket, hogy alábecsüljenek.

– Aztán – folytattam előrehajolva –, amikor látom, hogy kezdik biztonságban érezni magukat, és minden óvatosságról megfeledkeznek, mondván, minek az, hiszen úgyis engem fognak kiszavazni, mert ki mást, akkor jövök én! Az intenzív edzéseimnek köszönhetően az egyik fizikai megmérettetésben védettséget szerzek, és a többiek gyengeségeit kihasználva elkezdek szövetségeket kötni.

Amikor a diadalmenettel is felérő tudatfolyam végére értem, Celeste leeresztette a karját, és összeütögette az ujjait.

– Lenyűgöző – mondta olyan hangon, amelyen érezni lehetett, hogy pénzt szimatol. – Mondja csak, hogyan jellemezné önmagát?

– Igazi buldózerként! – feleltem.

Celeste abban a pillanatban felvett, azzal a megjegyzéssel, hogy finomítani fogjuk ezt a tulajdonságomat, és tőkét kovácsolunk belőle. És ez így is lett. Ennek köszönhetően lettem a PR-részleg legfiatalabb kreatív igazgatója. Az irodában gyorsan hívószóvá vált az eredetiség és az innováció, és a jelek szerint én jó helyen álltam, amikor ezeket osztották. Míg a kollégáim csendes helyekre vonultak vissza, és életmód-tanácsadókkal vették körül magukat, a szervezetükben felgyülemlett feszültség levezetésére pedig lelkes edzőterem-látogatókká váltak, én ugyanúgy nem tudtam visszafogni magam, ahogy Zeusz sem tudta megakadályozni, hogy Athéné kipattanjon a fejéből. Csak az én fejemből ötletek pattogtak. Jöttek kéretlenül, néha nem kis fejfájást okozva, és többnyire csak annyi időt hagytak, hogy felkapjak egy tollat meg egy darab papírt, és villámgyorsan lefirkantsam, nehogy egy ágyúgolyó sebességével érkező újabb gondolat kitörölje a fejemből.

Rövidesen ez a tulajdonságom mindenki előtt nyilvánvalóvá vált a PR-nál. Nem sokkal azután, hogy beléptem a céghez, megkeresett bennünket egy ügyfél, aki udvari eszközöket és trambulinokat adott el. A trambulinok az utóbbi években rossz visszhangot keltettek a szülőkben, és a cég szerette volna egy kampánnyal megcélozni a túl sokat aggodalmaskodó, a biztonságot minden más elé helyező anyukákat. Legyen pimasz, mondták, ugyanakkor stílusos is. A felmerülő ötletek fájdalmasan földhözragadtak voltak. Ugrásra fel! Repülj az égig! Csupa semmitmondó, szokványos blabla. Ekkor jöttem én.

– Mit szólnátok valami olyasmihez, hogy „Hölgyek, üdv a trambulin!” Minden szem felém fordult.

Hamarosan rám bízták a kampányt, majd egyik feladatot kaptam a másik után. Mindenki dicsérte a friss gondolkodásmódomat. Én pedig dicséretvadász rakétává váltam. Nem volt nehéz célba találnom, mert mint kiderült, a reklámipar tele volt olyan emberekkel, akiket, ha voltak is ötleteik, fogva tartott a félelem, hogy kimondják, és bár a többségük megpróbálta kibogozni magát ebből a csapdából, és mindent megtett azért, hogy képes legyen előállni a kikívánkozó gondolataival, mások tökéletesen elégedettek voltak a fura helyzetükkel, és arra játszottak, hogy végigseggeljék valahogy a munkaidőt. Bár itt meg kell említeni, hogy az emberek mindig bonyolultabbak annál, mint amilyennek látszanak.