Négy
Hármasban megyünk a Harry Lauderbe. Barryvel nincs harag;
Dick felvilágosította, amikor visszajött a boltba, és most mindketten baromian
igyekeznek a gondomat viselni. Barry készített nekem egy precízen jegyzetelt
válogatáskazettát, Dick pedig négy vagy öt változatban fogalmazza meg a
kérdéseit a szokásos kettő-három helyett. És többé-kevésbé úgy cipeltek el erre
a koncertre.
A Lauder igazából egy rohadt nagy kocsma, a plafonja
olyan magasan van, hogy a cigarettafüst úgy gyűlik össze az ember feje fölött,
mint egy papírmasé felhő. Koszos és huzatos, a padokból rég kiszedték a tömést,
a személyzet goromba, a törzsközönség részben riasztó, részben öntudatlan, a
vécék nyirkosak és büdösek, estére ennivaló óne, a bor elképesztően vacak, a
sör csupa hab és túl hideg; egyszóval egy átlagos észak-londoni kocsma. Nem
jövünk ide túl gyakran, hiába, hogy itt van egy köpésre, mert többnyire olyan
förtelmes, második ligás punkbandák játszanak benne, hogy az ember odaadná a
fél fizetését, csak hogy ne kelljen hallania őket. Hébe-hóba azonban előfordul,
mint ma is, hogy kihorgásznak valami homályosan ismert amerikai folk- vagy
countryművészt, olyasvalakit, akinek megvan a maga kis kultusza, ami persze
csak annyi embert jelent, hogy elférnének egy kocsiban. Ma majdnem harmadház
van, ami nem is rossz, és amikor besétálunk, Barry rögtön kiszúrja Andy
Kershaw-t meg egy srácot, aki a Time Outnak ír. Ez nagyjából a legnagyobb
felhajtás, amit a Lauder valaha látott.
A nőnek, akit eljöttünk megnézni, Marie LaSalle a neve;
megjelent már két szólólemeze független kiadásban, és egyszer az egyik dalát
Nanci Griffith is eljátszotta. Dick azt mondja, a csaj most itt él; valahol
olvasta, hogy úgy érzi, Anglia nyitottabb arra a fajta zenére, amit csinál, ami
feltehetőleg azt jelenti, hogy itt az aktív ellenségesség helyett legfeljebb
vidám közönnyel találkozik. Egy csomó magányos faszi van itt – nem olyan
értelemben magányosak, hogy nem házasok, hanem hogy tök egyedül vannak, haverok
nélkül. Ebben a társaságban mi hárman – én a mogorvaságommal és az egy szótagos
megjegyzéseimmel, Dick az ideges félszegségével és Barry az aggályos
visszafogottságával – valósággal egy harsány és tömeges cégkirándulás
benyomását keltjük.
Kísérő zenekar nincs, csak rozzant hangfalak, melyek
gusztusos country-rockot böfögnek, és körben állnak az emberek, a korsójukat
melengetik és nézegetik a szórólapot, amit a kezükbe nyomtak befelé jövet.
Marie LaSalle pontban kilenckor lép színpadra (van ugyanis egy kis emelvény meg
két mikrofon néhány méterre tőlünk), és kilenc óra ötkor baromi dühösen és
bosszúsan azon veszem észre magam, hogy csorognak a könnyeim, és az érzésektől
sterilizált világ, melyben az elmúlt napokban éltem, egy pillanat alatt
tovatűnt.
Sok olyan dal van, amit igyekszem kerülni, mióta Laura
elment, de az a dal, amelyikkel Marie LaSalle a műsorát kezdi, s amely kapásból
megríkat, nem tartozik közéjük. Na tessék, elbőgöm magam egy olyan dalon,
amelyen nemhogy soha eddig nem bőgtem, hanem ha egyáltalán éreztem valamit,
akkor inkább azt, hogy okádnom kell. Amikor nagy sláger volt, én még egyetemre
jártam, és Charlie meg én vadul forgattuk a szemünket és ledugtuk az ujjunkat a
torkunkon, amikor valaki – rendszerint valami földrajz szakos gyerek vagy
tanítóképzős csaj (és ebben szerintem egy csöpp sznobság sincsen, egyszerűen
csak közlöm a szimpla tényeket) – ezt a dalt nyomta be a zenegépen. Szóval a
dal, amelyik megríkat, Peter Framptontól a „Baby, I Love Your Way” Marie
LaSalle előadásában.
Képzeld csak el, ott állok Barryvel meg a Lemonheads-pólós
Dickkel, hallgatom Peter Frampton dalának feldolgozását, és hüppögök. Peter
Frampton meg az ő nyálas örökzöldjei! „Show Me The Way!” Meg az a hülye zsák
vagy mi a nyavalya, amitől úgy szólt a gitárja, mintha Donald kacsa vartyogna!
A Frampton Comes Alive, ami vagy hétszázhúsz éven át vezette az amerikai
lemezeladási listákat, mert alighanem az összes agyament, kokós hólyag megvette
Los Angelesben! Értem én, hogy rohadtul szükségem volt olyan tünetekre, amelyek
megértetik velem, hogy mélyen megsebeztek az elmúlt napok történései, de
muszáj, hogy ilyen súlyosak legyenek? Miért nem választhatott az Úr valami épp
csak enyhén iszonyatosat – egy régi Diana Ross-slágert, mondjuk, vagy valami
Elton Johnt?
És ez még nem is minden. Annak eredményeképpen, ahogy Marie
LaSalle előadja a „Baby, I Love Your Way”-t („Tudom, hogy nem lenne szabad
szeretnem ezt a dalt, de akkor is szeretem”, mondja utána széles mosollyal),
egyszeriben azon kapom magam, hogy két teljességgel összeegyeztethetetlen érzés
tölt el: a) hirtelen olyan szenvedéllyel vágyódom Laura után, amiből az elmúlt
négy napban semmit sem éreztem, és b) ezzel egy időben belezúgok Marie
LaSalle-ba.
Van ilyen. Legalábbis férfiakkal előfordul. Vagy éppenséggel
velem. Néha. Nehéz elmagyarázni, hogyan vagy miért lehetséges, hogy az ember
egyszerre két ellentétes irányba vonzódik, és persze elengedhetetlenül
szükséges hozzá egy adag álmatag irracionalitás. De azért logika is van a
dologban. Marie helyes nő a maga majdhogynem kancsali amerikai módján – úgy néz
ki, mint a Partridge család utáni, de még az L. A. Law előtti Susan Dey egy
kicsit teltebb kiadásban –, mindenesetre ha az ember csak úgy spontánul és
értelmetlenül belezúg valakibe, akkor járhat sokkal rosszabbul is. (Egyszer
szombat délelőtt fölébredtem, bekapcsoltam a tévét, és püff neki, egy pillanat
alatt beleestem Sarah Greene-be – akkor persze ezt mélyen elhallgattam.) Marie,
amennyire meg tudom állapítani, igazán kedves csaj, és ráadásul még tehetséges
is: miután Peter Framptont kiüríti a szívéből, már csak a saját dalait énekli,
és ezek igazán jó dalok: meghatóak, mulatságosak, finomak. Egész életemben arra
vágytam, hogy lefeküdhessek… vagy pontosabban járhassak egy zenésszel:
elképzeltem, ahogy írja otthon a dalait, és megkérdezi, mi a véleményem, és
talán még valami személyes dumánkat is beleveszi a szövegbe, és köszönetet mond
nekem a borítón, sőt talán még a képemet is rárakja a belső borítóra, valahova
a háttérbe, és hátulról, a kulisszák mögül nézhetném, ahogy élőben játszik
(itt, a Lauderben persze elég hülyén festenék, hiszen nincsenek kulisszák: ott
állnék egymagamban, és mindenki látna).
Egyszóval azt elég könnyű megérteni, hogy Marie-vel mi az
ábra; Laura már bonyolultabb képlet, de szerintem nagyjából a következőről van
szó: a szentimentális zenének megvan az a különös tulajdonsága, hogy képes
visszavinni valahová, s ugyanakkor előre is röpít, s így egyszerre tölthet el
nosztalgia és reménykedés. Marie az előreröpítős, reménykedős része a dolognak
– vagy ha nem is feltétlenül ő, akkor valaki, aki rá hasonlít, s aki képes
lesz mindent helyrerázni az életemben. (Pontosan ez az: mindig úgy érzem, hogy
a nők meg fognak menteni, hogy átvezetnek az éjszakán, egy szebb életbe, hogy
megváltoztatnak és megváltanak.) Laura meg persze a nosztalgiás rész, az utolsó
ember, akit szerettem, és amikor hallom azokat az édes, ragacsos
akusztikusgitár-akkordokat, újraalkotom az együtt töltött éveinket; észre sem
veszem, és újra ott ülünk az autóban, és a „Sloop John B”-t próbáljuk énekelni,
de szörnyen hamis, és nagyot nevetünk. A való életben ilyet soha nem
csináltunk. Soha nem énekeltünk a kocsiban, és egész biztosan soha nem
nevettünk, amikor valami rosszul sikerült. Hát ez az: ezért nem kellene most
popzenét hallgatnom.
Ma este tényleg tök mindegy – odajöhet hozzám Marie, amikor
már épp indulnék, és megkérdezheti, nincs-e kedvem vele vacsorázni; vagy amikor
hazamegyek, ott ülhet Laura, teát szürcsölve és idegesen várva a feloldozást.
Mindkét ábránd ugyanolyan csábító, akár az egyik jönne be, akár a másik,
iszonyúan boldog lennék.
Marie vagy egy óra után szünetet tart. Leül a színpadra és
nagyokat húz egy üveg Budweiserből, s közben valami srácok bukkannak elő egy
doboz kazettával, és lerakják a színpadra Marie mellé. Öt kilencvenkilencbe
kerülnek, de nincs aprójuk, úgyhogy igazából hat fontot fizetünk, merthogy
mindannyian veszünk egyet, aztán egészen megrémülünk, amikor Marie megszólít
bennünket.
– Jól érzitek magatokat?
Bólintunk.
– Az jó, mert én jól érzem magam.
– Az jó – mondom, és úgy érzem, ez a maximum, amire képes
vagyok az adott pillanatban.
Nekem csak tízesem van, és úgy állok ott, mint egy rakás
szerencsétlenség, miközben a srác próbál előkotorni négy egyfontost.
– Londonban élsz, ugye? – kérdezem Marie-től.
– Öhö. Nem is messze innen.
– És tetszik? – rukkol elő Barry. Jó kérdés. Nekem eszembe
nem jutott volna.
– Klassz. Hé, srácok, ahogy elnézlek benneteket, ti biztos
tudjátok… Van valamilyen jó lemezbolt a közelben, vagy el kell mennem a West
Endre?
Sértődésre semmi ok. Ahogy elnéz bennünket, olyan srácoknak
nézünk ki, akik ismerik a lemezboltokat. Mert ismerjük is, naná.
Barry és Dick majd hasra esnek a lelkesedéstől.
– Neki van!
– Robnak lemezboltja van!
– Hollowayben!
– A Seven Sisters Roadon kell menni fölfelé!
– A Bajnok Bakelit!
– Mi nála dolgozunk!
– Tetszene neked!
– Gyere el!
Marie elneveti magát a buzgalmuk láttán.
– És mit tartotok?
– Mindent, ami jó. Blues, country, régi soul, new wave…
– Jól hangzik.
Valaki más is akar beszélni vele, úgyhogy kedvesen ránk
mosolyog és elfordul. Visszamegyünk oda, ahol álltunk.
– Minek beszéltetek neki a boltról? – kérdezem.
– Nem tudtam, hogy államtitok – feleli Barry. – Úgy értem,
tudom, hogy nincsenek vásárlóink meg minden, de azt hittem, ez rossz dolog. Azt
nem gondoltam, hogy hozzátartozik az üzleti stratégiánkhoz.
– Úgyse fog venni semmit.
– Ha te mondod. Ezért kérdezte, hogy nem ismerünk-e egy jó
lemezboltot. Épp csak be akar nézni, hogy rabolja az időnket.
Tudom, hogy hülye vagyok, de nem akarom, hogy Marie eljöjjön
a boltomba. Ha eljön, a végén még teljesen belezúgok, és folyton azt fogom
várni, hogy újra eljöjjön, és ha tényleg eljön, annyira ideges leszek, hogy
valami elcseszett nyakatekert módon fogom meghívni egy italra, úgyhogy vagy meg
se érti a célzásomat, és idiótának fogom érezni magam, vagy kapásból
visszautasít, és akkor is idiótának fogom érezni magam. És amikor megyünk haza
koncert után, már az jár a fejemben, hogy vajon eljön-e a boltba holnap, és ha
igen, akkor lesz-e valami belőle, és ha lesz, akkor melyikőnknek jön össze, bár
Barry alighanem eleve kiesik a versenyből.
A picsába! Gyűlölöm ezt az egészet. Milyen öregnek kell
lenni ahhoz, hogy vége legyen?
Amikor hazaérek, két üzenet van az üzenetrögzítőn, az egyik
Liztől, Laura barátnőjétől, a másik Laurától:
1)
Rob, én vagyok, Liz. Csak azért hívlak, hogy… hogy jól vagy-e. Hívj fel
valamikor. Ööö… én nem akarok állást foglalni. De azért… Ölellek. Szia.
2)
Szia, én vagyok az. Szükségem van egy-két dologra. Fel tudnál hívni reggel a
munkahelyemen? Kösz.
Egy őrült mindenfélét ki tudna olvasni mindkét üzenetből;
egy épelméjű ember arra a következtetésre jutna, hogy az első meleg és
együttérző, aki meg másodjára hívott, az fütyül rám. Én nem vagyok őrült.