William Gibson
Neuromancer
EGY
A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a régi tévék
képernyője adásszünet esetén.Case a Chat ajtaja előtt álló tömegben tülekedett, és
a következő mondat ütötte meg a fülét:
– Nem mintha függő lennék, csak olyan, mintha a
testemnek baromira hiányozna a drog. – A hang és a vicc is a Sprawl velejárója
volt. A Chatsubo bár a hivatásos expatok törzshelyének számított; akár egy
hétig is lehetett ott inni anélkül, hogy két japán szót hallott volna az ember.
A pultban Ratz Kirint csapolt: egy tálcára való korsót
tervezett megtölteni, műkarja ütemesen rángott. Amikor meglátta Case-t,
elmosolyodott, mire kelet-európai acél csillant ki a barnán rothadó fogak
közül. Case keresett magának egy helyet a pultnál, Lonny Zone egyik
valószíntlenül napbarnított kurvája és egy keményített tengerész-egyenruhás,
magas afrikai között, akinek arccsontján törzsi hegtetoválások húzódtak szabályos
sorokban.
– Wage is benézett korábban két bérfiúval. – Ratz odatolta
az egyik tele kriglit Case-nek a jó kezével. – Csak nem tőled akart valamit?
Case vállat vont. A tőle jobbra ülő lány felkuncogott,
és megbökte.
A pultos vigyora kiszélesedett. Rondasága legendás volt.
A megfizethető szépség korában az ő csúf vonásai bizarrnak számítottak. Antik
műkarja megnyikordult, ahogy újabb korsóért nyúlt. A kar orosz katonai
fejlesztés volt; hétfunkciós, mocskos rózsaszín műanyag borítású, erő-visszacsatolásos
darab.
– Herr Case túl nagy művész – mordult fel Ratz. Nála
ez a hang helyettesítette a nevetést. Rózsaszín kampójával megvakarta lecsüngő
hasát a fehér póló alatt. – Egy kicsit mókás mesterség nagy művésze.
– Persze – kortyolt bele Case a sörébe. – Valakinek mókásnak
is lennie kell errefelé. Merthogy te tutira kibaszottul nem vagy az.
A prosti vihogása egy oktávval magasabbra váltott.
– És te sem, hugi. Szóval tűnj el, oké? Zone
jóbarátom.
A nő Case szemébe nézett, és alig mozgó ajkakkal,
nagyon halkan mintha köpött volna egyet. De távozott.
– Jézusom! – folytatta Case. – Miféle lebujt
üzemeltetsz te itt? Az ember már egy sört sem ihat meg békében!
– Hahh! – Ratz egy ronggyal végigtörölte a karcos
fapultot. – Zone legalább jutalékot fizet a lányok után. Téged csak azért
hagylak dolgozni, mert szórakoztató vagy.
Case az italáért nyúlt. Különös csend ereszkedett
köréjük egy pillanatra, mintha több száz beszélgetés maradt volna abba
egyszerre. Aztán a kurva felvihogott, immár némi hisztérikus éllel.
Ratz felhorkantott.
– Angyal szállt el fölöttünk.
– A kínaiak – bömbölte egy részeg ausztrál –, a rohadt
kínaiak találták fel az idegvagdosást! Ha idegmunka kellene, csak a kontinensre
mennék. Azok ott értik a módját, haver…
– Na – dörmögte Case a korsóba, a benne felgyülemlett
keserűség pedig egészen a torkáig csapott –, ez orbitális baromság.
A japánok már többet felejtettek az idegsebészetről,
mint amennyit a kínaiak valaha is tudtak. Chiba zugklinikái jelentették a
szakma csúcsát. Minden hónapban vadonatúj technológiai fejlesztésekkel
rukkoltak elő, mégsem tudták helyrehozni, amit Case abban a memphisi hotelben
szenvedett el.
Már egy éve itt dekkolt, és még mindig a cybertérről
álmodott, éjszakáról éjszakára halványuló reménnyel. Bármennyi speedet nyelt
le, akárhányszor próbált megváltozni, és akármennyi utat rövidített le, még
mindig a mátrixot, a színtelen űrben elterülő színes logikai hálókat látta
álmában… A Sprawl különös hazának tűnt a Csendes-óceán felett, és ő már nem
konzollovas volt, nem a cybertér cowboya. Csak egy szélhámos a sok közül, aki igyekezett
valahogy fennmaradni. Az ilyen japán éjszakákon viszont valósággá váltak az
álmok, mint a nagyon is létező voodooszertartás során, és ő sírni kezdett
utánuk. Felzokogott álmában, és egyedül ébredt a sötétben, összegömbölyödve a
kapszulájában valamelyik koporsóhotelben. Körmei a matrac sírkövébe vájtak, a
memóriahab pedig kidudorodott az ujjai között, ahogy a konzolt próbálta
megragadni. De az nem volt ott.
– Tegnap láttam a barátnődet – nyújtotta oda neki Ratz
a második Kirint is.
– Nincs olyanom – felelte Case, majd belekortyolt a
sörbe.
– Linda Lee kisasszonyt.
Case megrázta a fejét.
– Se nő, se semmi? Csak a meló, művészkém? A biznisznek
élsz? – A kocsmáros apró, barna szeme mélyen besüppedt ráncos bőrredői közé. –
Szerintem jobban bírtalak, amíg vele voltál. Többet nevettél. Lefogadom,
annyira átmész művészbe egyik éjjel, hogy az egyik klinika tartályában végzed bontott
alkatrészként.
– Mindjárt megszakad a szívem, Ratz. – Case végzett a
sörével, fizetett, és távozott. Csapott vállát teljesen behúzta széldzsekije
esőáztatta, terepzöld, műszálas anyaga alatt. A ninsei tömegben tülekedve
megcsapta az orrát saját áporodott izzadságszaga.
Case huszonnégy éves volt. Huszonkét éves korában még
cowboy volt, renegát, a Sprawl egyik nagymenője. A legjobbaktól tanult, McCoy
Pauley-tól és Bobby Quine-től, a szakma nagymenőitől. Szinte permanens
adrenalinlázban égett – a fiatalság és a professzionalizmus mellékterméke –,
egy egyedi cybertérdeckhez csatlakoztatva, ami a mátrixnak nevezett
konszenzuális hallucinációba repítette testetlenné vált tudatát. Tolvajként
dolgozott más, gazdagabb tolvajoknak. Megbízói egzotikus szoftverekkel látták
el, hogy képes legyen áthatolni a vállalati rendszerek ragyogó falain, és ablakokat
nyisson a gazdag adatmezőkre.
Csakhogy minden fogadkozása ellenére ő is elkövette a
klasszikus hibát. Lopott az ügyfeleitől. Megtartott magának valamit, és
megpróbálta elpasszolni egy amszterdami orgazdán keresztül. Azóta sem derült
ki, mivel bukott le, nem mintha ez bármin is változtatott volna. Akkor biztosra
vette, hogy meg fog halni, de azok csak mosolyogtak. Szívesen, mondták neki,
tartsa csak meg a pénzt. Szüksége lesz rá. Mert – mosolyogtak változatlanul –
arról gondoskodni fognak, hogy soha többé ne kapjon munkát.
Orosz katonai mikotoxinnal tették tönkre az
idegrendszerét.
Memphisben harminc órán át hallucinált az ágyához
szíjazva, miközben a tehetsége mikronról mikronra égett ki belőle.
A károsodás csekély volt, alig észrevehető és
végtelenül eredményes.
Case számára maga volt a pokol. Őt a cybertér
testetlen extázisa éltette. Azokban a bárokban, amelyeket menő cowboyként
gyakran látogatott, az elit szenvtelen megvetéssel viseltetett a hús iránt. A
test csak hús. Case pedig saját húsának a börtönébe került.
Gyorsan új jenre váltotta a teljes vagyonát. A nagy
köteg régi papírpénz pont olyan végtelen ciklusban forgott a világ
feketepiacain, mint a Trobriand-szigetek kagylói. Készpénzzel nehéz volt
törvényes üzletet kötni a Sprawlban; Japánban ez már illegálisnak számított.
Görcsösen ragaszkodott a meggyőződéshez, hogy itt meg
fogja találni a gyógymódot. Chibában. Vagy egy működési engedéllyel rendelkező klinikán,
vagy az orvostudomány feketepiacán. Chiba – az implantátumok, az idegvagdosás
és a mikrobionika fellegvára – mágnesként vonzotta a Sprawl technobűnöző
szubkultúrájának képviselőit.
Chibában végignézte, ahogy újjen-tartalékait két hónap
alatt felemésztik a vizsgálatok és a konzultációk. A zugklinikák dolgozói, az ő
utolsó reménysége, mindössze elismeréssel adóztak a megcsonkítását végzők
szakértelmének, majd lassan megcsóválták a fejüket.
Most már a legolcsóbb koporsókban aludt, a kikötők
környékén, a rakpartokat színpadi megvilágításba borító kvarc-halogén
reflektorok ragyogásában. Az adásszünetet idéző égbolt vakításában Tokió fényei
nem is látszottak oda, még a Fuji Electric Company hatalmas hologramlogója sem.
A Tokiói-öböl végtelen síkságnak tűnt, sirályok köröztek fehér hungarocellhabjai
felett. A kikötőn túl terült el a város, a gyárkupolákkal fémjelzett
nagyvállalati arkológia betonkockáival. A dokkokat és a várost régi utcák
keskeny határsávja választotta el egymástól; ennek a környéknek nem volt
hivatalos neve. Night City napközben jellegtelenül várakozott a mérgezett ezüst
égbolt alatt, szívében Ninseijel és a lehúzott redőnyű ninsei bárokkal, míg a
neonfények holtan, a hologramok bénultan várták a sötétet.
A Chattől két sarokra nyugatra, a Jarre de Thé nevű
teaházban Case dupla presszókávéval öblítette le az estét bevezető első
tablettáját. A nyolcszögletű, lapos, rózsaszín pirula a brazil dex egy erős
változata volt, Zone egyik örömlányától szerezte be.
A Jarre falát tükörlapok borították, és mindegyik
panelt vörös neoncsíkok keretezték.
Amikor Case magára maradt Chibában, nem volt túl sok
pénze, reménye pedig még kevesebb arra, hogy ráleljen a gyógymódra. Halálosan
túlpörgette magát, és rá nem jellemző hideg intenzitással hajtotta a pénzt. Az
első hónapban két férfit és egy nőt ölt meg olyan összegért, amiért egy évvel
korábban a kisujját sem mozdította volna. Ninsei ledarálta, és végül már az
utcákban is valamiféle halálvágy kivetülését látta, egy rejtett mérget,
amelyről nem is tudta, hogy bekerült a szervezetébe.
Night City olyan volt, mint egy unatkozó kutató
elmebeteg szociáldarwinista kísérlete, aki ráadásul folyamatosan lenyomva
tartja az előretekerés gombot. Ha valaki abbahagyta a pörgést, nyom nélkül
elsüllyedt, aki viszont túlságosan belelendült, az megtörte a feketepiac kényes
felületi feszültségét. Az ember mindkét esetben eltűnt, és nem maradt utána
más, csak homályos emlék a Ratz-féle állandósult elemek fejében. A szíve, a
tüdeje vagy a veséi viszont akár tovább is élhettek valami idegen testében,
akinek a zsebe új jennel volt kibélelve, és futotta klinikai tartályokra.
Az üzlet errefelé folyamatosan a hallásküszöb alatt
duruzsolt. A lustaságért, az óvatlanságért, az elegancia hiányáért és a kifinomult
protokollok semmibevételéért halálbüntetés járt.
Amikor a nyolcszögletű pasztilla hatni kezdett, Case
még mindig egyedül üldögélt a Jarre de Thé asztalánál. A verejték
gombostűhegyei ütköztek ki a tenyerén, és hirtelen tudatára ébredt a karján és
a mellkasán lévő összes szőrszál csiklandozásának. Tudta, hogy egy bizonyos
ponton névtelen, ősi játékot kezdett saját magával: egy halálos pasziánszot.
Már nem hordott fegyvert, és nem ügyelt az alapvető óvintézkedésekre sem. Ő
ütötte nyélbe a leggyorsabb, legkockázatosabb ügyleteket az utcán, és elterjedt
róla, hogy mindent meg tud szerezni, amire csak igény támad. Énje egy része
tudta, hogy egyre fogyatkozó ügyfelei előtt nyilvánvaló, milyen önpusztító a
röppályája, a másik része viszont egyenesen megnyugvást lelt a tudatban, hogy a
vég már csak idő kérdése. És ez az önelégült halálváró rész irtózott a
leginkább Linda Lee gondolatától.
A lányt egy játékteremben látta meg egy esős éjszakán.
A cigarettafüst kék ködét átégető szellemek alatt, a Wizard’s
Castle, a Tank War Europa, New York sziluettje között… És most már mindig így
emlékezett rá: arca a nyughatatlan lézerfényben fürdött, vonásai kóddá
redukálódtak, járomcsontja vörösen felizzott, amikor a Wizard’s Castle lángba
borult; homlokát elöntötte az azúrkék, amikor München elesett a tankháborúban,
ajkain forró arany futott végig, amikor egy tovasikló kurzor szikrákat
fakasztott egy felhőkarcoló-kanyon faláról. Case aznap este fel volt dobva,
mivel Wage ketamintéglája elindult Yokohama felé, és a pénz már a zsebében
lapult. Ninsei járdáin meleg eső sistergett, és ahogy belépett az ajtón, a
játékba feledkező lány arca valahogy kiemelkedett a konzoloknál álló
többtucatnyi emberé közül. Néhány órával később, amikor egy kikötői koporsóban
aludt, ugyanolyan volt az arca, a felső ajka pedig arra emlékeztetett, ahogy a
gyerekek a repülő madarakat rajzolják.
Case-t valósággal doppingolta a sikeresen megkötött üzlet.
Átvágott a termen, hogy a lány mellé állhason, és látta, az felpillant. Szürke
szeme körül elkenődött a kontúrceruza vonala. A tekintete olyan volt, mint egy
közeledő jármű reflektorától halálra vált állaté.
Az éjszakájuk délelőttbe nyúlt, amiben szerepet kapott
két jegy a kompkikötőben és első útja az Öblön át. Az eső kitartott, tovább
zuhogott Haradzsuku-szerte, cseppekben ült meg a lány nejlonkabátján.
Körülöttük tokiói gyerekek sereglettek el a híres butikok mellett fehér saruban
és celofánkabátban, amíg a lány ott nem állt mellette egy pacsinkószalon éjféli
zakatolásában, úgy szorongatva a kezét, mintha ő is gyermek lenne.
A drogok és feszültség egyhavi egyvelegébe telt, hogy
az a folyton riadt szempár a visszatükröződő vágyakozás kútjává váljon. Case
látta, ahogy a lány személyisége szétesik, leborjadzik, mint egy jéghegy, a
részei pedig elsodródnak, és végül megpillantotta mögöttük a nyers sóvárgást, a
függőség éhes mechanizmusát. Látta, hogy a lány milyen összpontosítással veszi
magához a következő löketet, és az imádkozó sáskákra emlékeztette, amelyeket
Sigában látott mindenfelé az utcai árusoknál, a kék, mutáns pontyok akváriumai
és a bambuszketrecbe zárt tücskök között.
Case az üres csészéjére meredt, a kávéból maradt
fekete karikát bámulta. Az vibrált a speedtől. A barnára laminált asztallap bemattult
a rengeteg apró karcolástól. Miközben a dex felfelé indult a gerincében, Case
meglátta maga előtt azt a számtalan, véletlenszerű hatást, ami ilyen felületet
eredményez. A Jarre berendezése ócska volt, jellegtelen, múlt századi;
kelletlenül keveredtek a japán eredetű motívumok a halvány milánói
műanyagokkal. Mintha az egészet vékony filmréteg borította volna, mintha
egymillió vendég rossz közérzetét tapasztva a tükrökre és az egykor fényes
plasztikborításra, letörölhetetlen ködöt vonva mindenre.
– Hé, Case, haverfej…
Felnézett a kontúrceruzával kihúzott szürke szempárba.
A lány kopott, francia űrhajószubbonyt viselt, és új, fehér edzőcipőt.
– Már kerestelek. – Leült vele szemben, és az asztalra
könyökölt. Kék overallján a cipzár vállban kiszakadt; Case tekintete
automatikusan keresni kezdte a tűszúrásnyomokat a karján. – Kérsz egy cigit?
A lány előkotort egy gyűrött doboz Yeheyuan cigarettát
a bokazsebéből, és odakínálta. Case elvett egy szálat, és hagyta, hogy Linda
tüzet adjon egy piros műanyag öngyújtóval.
– Alszol te rendesen, Case? Fáradtnak tűnsz. – Délibb
dialektusa volt a sprawlinál, Atlanta környéki. Szeme alatt sápadtnak és
egészségtelennek tűnt a bőr, de azért simának és feszesnek is. Húszéves volt. A
szája sarkában már megjelentek a nem múló fájdalomráncok. Sötét haját nyomott
mintás selyemszalag fogta össze hátul. A mintája talán mikroáramköröket
idézett, vagy egy város térképét.
– Ha eszembe jut bevenni a tablettáimat, akkor nem –
felelte Case. Elárasztotta a vágyakozás szinte kézzelfogható lökete, a
magányosságé és az amfetamin hullámhosszát meglovagoló gerjedelemé. Felidézte a
lány bőrének illatát a kikötő melletti koporsó túlfűtött sötétjében, a derekánál
összekulcsolt ujjait.
Az egész csak hús, gondolta, azt akarja.
– Wage – szólalt meg a lány, összehúzva a szemét –
lyukat akar látni az arcodon. – A saját cigarettáját is meggyújtotta.
– Ki mondta? Ratz? Ratzcal beszéltél?
– Nem. Monával. A legújabb pasija Wage egyik embere.
– Nem tartozom neki annyival. És ha kicsinál, végképp búcsút
inthet a pénzének – vont vállat Case.
– Már túl sokan lógnak neki. Lehet, hogy veled fog
példát statuálni. Vigyázz magadra! Komolyan mondom.
– Persze. És te, Linda? Van hol aludnod?
– Aludni. – A lány megrázta a fejét. – Persze, Case. –
Megborzongott, és előregörnyedt az asztal felett. Arcát halvány verejtékréteg
borította. Cage kotorászott a kabátzsebében, majd egy gyűrött ötvenest húzott
elő.
– Tessék! – Automatikusan kisimította az asztal alatt,
négyrét hajtotta, és átnyújtotta a lánynak.
– Erre neked is szükséged van, cukorborsó. Jobb lenne,
ha Wage-nek adnád. – A szürke szempárban megjelent valami, amit Case nem tudott
megfejteni, valami, amit még sohasem látott.
– Wage-nek sokkal többel tartozom. Vedd csak el!
Többet is várok még onnan, ahonnan ez jött – hazudta, és közben figyelte, ahogy
az új jen eltűnik egy cipzáros zsebben.
– Szerezd meg a pénzed, Case, és keresd meg gyorsan
Wage-et!
– Viszlát, Linda! – A férfi felállt.
– Persze. – A lány mindkét írisze alatt megjelent egy
milliméternyi fehérség. Szanpaku. – Vigyázz magadra!
Case bólintott. Alig várta, hogy elhúzhassa a csíkot.
Amikor visszanézett a becsapódó műanyag ajtóra, a lány
szemét látta tükröződni egy vörös neonketrecben.
Péntek éjszaka Ninseiben.
Elhaladt a jakitoristandok és a masszázsszalonok
mellett, utána egy Beautiful Girl nevű franchise-kávézó következett, aztán meg
egy játékterem elektronikus hangvihara. Ahogy kitért egy sötét öltönyös szarari
alkalmazott útjából, észrevette a férfi jobb keze fejére tetovált Mitsubishi–Genentech
logót.
Vajon eredeti volt? Ha igen, gondolta Case, akkor az
illető bajban van. Ha nem, akkor megérdemli. Az M-G-alkalmazottakba egy
bizonyos szint fölött fejlett mikroprocesszorokat ültettek be, amelyek a
mutagének szintjét ellenőrizték a vérükben. Egy ilyen cuccért simán kinyírják
az embert Night Cityben, a hulláját meg egyenesen betolják egy zugklinikára.
A szarari alkalmazott japán volt, Ninseiben viszont
túlnyomórészt gajdzsinok nyüzsögtek. Matrózcsapatok a kikötőből, magányos,
feszült turisták, akik az útikönyvekben nem szereplő élvezeteket hajszolták,
implantátumokat villogtató sprawli nehézfiúk, valamint mindenféle rendű ér
rangú szélhámos járta az utcákat a vágy és az üzlet bonyolult táncában.
Számtalan elmélet született arra, hogy Chiba City
miért viseli el a Ninsei-enklávét, de Case a felé a magyarázat felé hajlott,
hogy a negyedet a Jakuza tartja fent egyfajta történelmi rezervátumként, a
szerény származás mementójaként. De abban a vélekedésben is látott némi
logikát, hogy a technológiai virágzásnak törvényen kívüli zónákra is szüksége
van, és Night City létét nem a lakói indokolják, hanem a technológia
szándékosan felügyelet nélkül hagyott homokozójaként szolgál.
Lindának vajon igaza volt?, tűnődött el a lámpára
meredve. Wage tényleg meg akarja ölni, hogy példát statuáljon? Ezt nem érezte jogosnak.
Persze Wage főleg illegális szerves vegyületekkel foglalkozott, és azt mondják,
az ilyesmihez őrültnek kell lenni.
Linda azt állította, hogy Wage holtan akarja látni.
Case tisztában volt azzal, hogy az utcasarki bizniszeknél igazából sem a
vevőnek, sem az eladónak nincs szüksége rá. Közvetítőként az a feladata, hogy betöltse
a szükséges rossz szerepét. A hazugságok vésőjével vájta ki magának ezt a kétes
piaci rést, az árulás lapátjával hányta ki belőle egyik éjszakát a másik után.
Most pedig érezte, hogy kezdenek ráomlani a falai, amitől különös eufória
előszele csapta meg.
Előző héten nem továbbított egy szintetikus
mirigyváladékot, és nagyobb haszonnal dobta piacra a megszokottnál. Tudta, hogy
Wage-nek ez szúrja a szemét. Az ilyeneknek kilenc éve Wage volt az elsődleges
beszállítója Chibában, és ráadásul azon kevés gajdzsin kereskedők közé
tartozott, akinek sikerült kapcsolatokat kiépítenie Night City határain túli,
szigorúan hierarchikus bűnözőtársadalomban. A genetikai alapanyagok és a
hormonok a fedőcégek és hamis személyiségek bonyolult rendszerén keresztül
csorogtak le Ninseibe. Wage-nek valahogy sikerült visszanyomoznia valamit
egyszer, és mostanra tíznél is több városban örvendhetett biztos
kapcsolatoknak.
Case azon kapta magát, hogy egy kirakatot bámul. A
bolt apró, színes kütyüket kínált matrózoknak. Karórákat, pillangókéseket,
öngyújtókat, mini videókamerákat, szimstim deckeket, végükön súllyal ellátott
manrikiláncokat és surikeneket. A surikenek, a pengeéles karmú acélcsillagok
mindig lenyűgözték. Némelyik krómszínű volt, mások feketék, megint másoknak
szivárványszínben játszott a felszíne, mint a vízen elterült olajé. De a
tekintetét leginkább a krómszínűek vonzották. Puha, skarlátvörös mikroszálas
műbőrön állították ki őket, szinte láthatatlan damilra függesztve; a közepüket
sárkányok vagy jin-jang szimbólumok díszítették. Magukra vonzották és
megcsavarták az utca neonfényeit, és Case-be belehasított az érzés, hogy ezek
alatt a csillagok alatt utazik, a sorsát olcsó króm csillagképek szabják meg.
– Julie – mondta a csillagainak. – Ideje meglátogatnom
a jó öreg Julie-t. Ő tudni fogja.
Julius Deane százharmincöt éves volt, heti szinten
költött vagyonokat a szervezete működését módosító szérumokra és hormonokra. A
korosodás elleni legfőbb fegyvere évente megismételt tokiói zarándokútja volt;
ott a génsebészek felfrissítették a DNS-kódját, amit Chibában nem tudtak
megcsinálni. Utána Hongkongba utazott, és megrendelte a legújabb divat szerinti
öltönyeit és ingeit. Nemnélkülinek és emberfelettien türelmesnek tűnt, a
legfőbb örömét valószínűleg a ruházkodás vallásának ezoterikus formáiban lelte.
Case még sohasem látta rajta kétszer ugyanazt a szettet, holott a ruhái
gyaníthatóan előző századi öltözékek aprólékosan kidolgozott rekonstrukciói
voltak. Arany pókháló keretű dioptriás szemüvegének lencséit rózsaszín
szintetikus kvarcból csiszolták, és olyan alakúra metszették, mint a
viktoriánus babaházak tükreit.
Az irodája egy raktárépületben volt Ninsei mögött, és
egy részét mintha évekkel korábban itt-ott véletlenszerűen teleszórták volna
európai bútorokkal, amiből arra lehetett következtetni, hogy Deane egykor
lakásként akarta hasznosítani a helyiségeket. Annak a szobának az egyik
falánál, ahol Case várakozott, neoazték könyvespolcok porosodtak. Két termetes,
Disney-stílusú asztali lámpa keltett esetlen benyomást egy alacsony,
Kandinszkijt idéző, vörös lakk dohányzóasztalon. Egy Dalí-óra lógott le a
falról a könyvespolcok között, eltorzult számlapja a csupasz betonpadló felé
csordult. Hologrammutatói forgás közben megnyúltak vagy összezsugorodtak a
számlapot követve, de soha nem a pontos időt mutatták. A helyiség tömve volt
üvegszálas szállítómodulokkal, amelyekből szárított gyömbér illata terjengett.
– Tisztának látszol, öregfiú – szólalt meg Deane
testetlen hangja. – Gyere be!
Mágneses reteszek nyíltak ki csattanva a hatalmas,
rózsafautánzatú ajtóban, a könyvespolcoktól balra. JULIUS DEANE EXPORT-IMPORT,
hirdette a felirat a műanyagon, hámló, öntapadós nagybetűkkel. Ha Deane
rögtönzött előszobájában az össze nem illő bútorok az előző évszázad végét
idézték, maga az iroda ugyanannak a századnak a kezdetéről származhatott.
Deane ránctalan, rózsaszín arca egy ősöreg, szögletes,
sötétzöld ernyőjű rézlámpa fényköréből méregette Case-t. Az importőr egy
hatalmas, biztonságot jelentő festett acélasztalnál ült, két oldalán egy-egy
magas, valamiféle sápadt fából készült fiókos szekrény tornyosult. Case arra
tippelt, hogy egykor akták tárolására használhattak ilyen bútorokat. Az
asztallapon kazetták, sárga nyomtatványok és egy mechanikus írógép különböző
alkatrészei hevertek; utóbbit Deane-nek eddig nem jutott ideje összeszerelni.
– Mi szél hozott, fiú? – kérdezte, miközben Case elé
tolt egy hosszúkás darab, kék-fehér kockás papírba csomagolt aszalt gyömbért. –
Kóstold meg! Ting Ting Djahe, a legjobb. – Case visszautasította, leült egy
billegő fa forgószékbe, és végighúzta az ujját egyik fekete nadrágszárának
kopott varrásán. – Julie, úgy hallom, Wage meg akar ölni.
– Á! Nofene. És ezt hol hallottad, ha szabad
kérdeznem?
– Emberektől.
– Emberektől – visszhangozta Deane gyömbért forgatva a
szájában. – Miféle emberektől? Barátoktól?
Case bólintott.
– Nem mindig könnyű megállapítani, ki az ember
barátja, igaz?
– Tartozom neki egy kis pénzzel, Deane. Nem mondott
neked semmit?
– Mostanában nem érintkeztünk. – Az öregember
felsóhajtott. – Persze ha mégis tudnék valamit, nem biztos, hogy olyan
helyzetben lennék, hogy elmondhassam neked. A dolgok állását tekintve, érted.
– A dolgokét?
– Ő egy fontos kapcsolat, Case.
– Igen. Meg akar ölni, Julie?
– Nem tudok róla. – Deane megvonta a vállát. Mintha
csak a gyömbér áráról diskuráltak volna. – Amennyiben ez megalapozatlan
pletykának bizonyul, öregfiú, gyere vissza úgy egy hét múlva, és neked is jut
egy kis valami Szingapúrból.
– A Bencoolen utcai Nan Hai hotelből?
– Sok a kérdés, fiam! – vigyorodott el Deane. Az
acélasztalon lehallgatászavaró eszközök is álltak kisebb vagyont érő kupacban.
– Még találkozunk, Julie. Beköszönök Wage-hez.
Deane ujjai felemelkedtek, hogy végigsimítsanak
halvány selyem nyakkendőjének tökéletes csomóján.
Case nem egészen egysaroknyira jutott Deane
irodájától, amikor beléhasított a szinte sejtszintű bizonyosság, hogy valaki
követi, méghozzá nagyon közelről.
Bizonyos mértékű egészséges paranoiát természetesnek
vett. Csak arra figyelt, hogy ne hagyja elfajulni, ami elég nehéz volt a
nyolcszöghegyek mögött. Leküzdötte az adrenalinhullámot, és keskeny arcára az
unott üresség álarcát erőltette, úgy tett, mintha csak sodródna a tömeggel.
Amikor meglátott egy sötét kirakatot, sikerült megállnia mellette. Az
üzlethelyiségben eredetileg minisebészet üzemelt, de átmenetileg bezárták
felújítás miatt. Case, kezét a dzsekije zsebében tartva bebámult az üvegen át a
faragott műjáde piedesztálon fekvő, lombikban növesztett hús lapos rombuszára.
A rajta lévő bőr színe Zone örömlányaira emlékeztette; egy beültetett chiphez
drótozott világító, tetovált digitális kijelző díszítette. Miért vacakolna az
ember műtétekkel – merült fel benne a gondolat, miközben verejték csorgott
végig a bordáin –, ha a zsebében is hordhatja ezt a cuccot?
Anélkül, hogy megmozdította volna a fejét, felemelte a
tekintetét, és a körülötte áramló tömeget figyelte a tükröződő üvegben.
Ott.
A rövid ujjú, terepszínű egyenruhás matrózok mögött.
Sötét haj, tükrös lencséjű szemüveg, sötét ruházat, karcsú alak…
Már el is tűnt.
Case nekiiramodott, legörnyedve, a testek között
cikázva.
– Kölcsönadsz nekem egy pisztolyt, Shin?
A fiú elmosolyodott.
– Két óra. – Egy sigai szusistand mögött álltak, a
friss, nyers tengeri herkentyűk szagában. – Visszajössz, két óra.
– Most kell, tesó. Nincs most nálad valami?
Shin kotorászni kezdett a kiürült kétliteres vízitormaporos
flakonok mögött. Előhúzott egy keskeny, szürke nejlonba tekert csomagot.
– Sokkoló. Egy óra, húsz új jen. Harminc letét.
– A picsába! Nem ilyen kell. Egy pisztolyra van
szükségem. Elképzelhető, hogy le akarok lőni valakit, érted?
A fiú vállat vont, és visszatette a sokkolót a tormaporos
flakonok mögé. – Két óra.
Az üzletbe belépve rá sem pillantott a kiállított
surikenekre. Életében nem dobott el egyet sem.
Vett két csomag Yeheyuant egy Mitsubishi bankchippel,
amely Charles Derek May névre szólt. Ez még mindig jobb volt a Truman Starrnál,
aminél elfogadhatóbbat nem tudott szerezni az útleveléhez.
A terminál mögött álló japán nő a látszat alapján
rávert pár évet a jó öreg Deane-re, de minden orvosi segítség nélkül. Case
elővette a vékony tekercs jent a zsebéből, és megmutatta neki.
– Fegyvert akarok venni.
Az eladó a késekkel teli vitrin felé mutatott.
– Nem – felelte Case. – Nem szeretem a késeket.
A nő előhúzott egy hosszúkás dobozt a pult alól. A
fedele sárga kartonból volt, rápecsételve egy összetekeredett, felfújt
csuklyájú kobra sematikus rajza. A dobozban nyolc egyforma, selyempapírba csavart
henger lapult. Case végignézte, ahogy a foltos, barna ujjak lehámozzák a
csomagolást az egyikről. A nő elé tartotta a tárgyat, hogy megvizsgálhassa:
matt acélcső volt, egyik végén bőrszíj, a másikon egy kis bronzpiramis. Az
asszony a markába fogta a csövet, a másik mutató- és hüvelykujjával pedig
megfogta a piramist, és meghúzta. Három olajozott, teleszkópos alkatrész
siklott ki az eszközből pattanásig feszült rugókon, majd a helyükre kattantak.
– Kobra – mondta a nő.