Axie Oh
XoXo
– És
most halljuk a köszöntőbeszédet az idei végzős osztály elnökétől!
Eddig a diákok udvariasan
ülték végig az igazgató beszédét, most azonban izgatottan sugdolózni kezdenek.
Már épp kezdtem megnyugodni, de most ismét felgyorsul a pulzusom.
Ismerős alak lép ki a
takarásból. Cseu az. A Karaokés Srác, a k-pop-idol, a középiskolám végzős
osztályának elnöke.
Egyszer, miközben az összegyűlt
diákokhoz szól, Cseu egyenesen a közönségre néz, én pedig ösztönösen lentebb
csúszom a helyemen, aminek semmi értelme. Nem láthat engem, mivel a hátsó
sorban ülök, a legtávolabb a színpadtól.
Az igazgatóéval ellentétben
az ő beszédét végig odafigyelve hallgatom. Mély, bársonyos hangját felerősíti a
pódium mikrofonja, így betölti a termet. Még csak nem is mond semmi érdekeset –
a szavai előre begyakoroltnak hangzanak –, mégis mindenki osztatlan, teljes
figyelmét élvezi.
– Osztályelnök, az XOXO vezető énekese, sármos és
elbűvölő. Van bármi, amit Cseu nem tud? – olvadozik Angela.
Visszaírni, jegyzem
meg magamban, de hangosan nem mondom ki.
– Tudtátok,
hogy minden XOXO-szám szövegét ő írja? – kérdezi Githek. Ez meglep. Habár nem
tudom, miért. – Néha dolgozik vele egy másik író vagy valaki az együttesből, de
minden dalban közreműködik.
– Nem
csoda, hogy ő a legnépszerűbb az XOXO-ból – mondja Angela.
Ez viszont nem lep meg. Persze, hogy az.
Cseu fülsiketítő taps
közepette zárja a beszédét, és meghajol, mielőtt kimenne a takarásba. Az
igazgató visszatér, hogy bemutasson egy vendégelőadót, egy zongoristát az Ihva
Női Egyetemről, aki pár évvel ezelőtt itt, az akadémián végzett, és aki most előad
egy darabot, egy egyveleget népszerű koreai tévédrámák zenéiből.
Ezután elindulunk az osztályfőnöki órákra. Az enyém az A épületben
van, amely a tanulóközpont mellett található, és ahol az étkező is van. Githek
és Angela nem az én osztályomba járnak, de van néhány közös óránk. Mielőtt
szétválunk, megbeszéljünk, hogy ebédkor találkozunk.
Az osztálytermem előtti folyosó nyüzsög, egymást üdvözlik a téli
szünet után. Meglátom elöl Szorit, most is feltűnően egyedül, és sietve felé
veszem az irányt.
– Jenny-nuna!
– csörtet mellém Jongmin, majdnem nekem ütközve. – Hogy telik az első napod? Ha
bármikor szükséged lenne valakire, aki útba igazít, csak szólj!
Rápislogok, meglepődve azon,
hogy szóba áll velem. Bár nem tudom, miért, hiszen az egyenruhaboltban is
nagyon barátságos volt. Körbenézek, és meglátom, hogy vannak, akik kíváncsiak
méregetnek, de a legtöbben csak Jongminre vigyorognak.
– Szuper
ez a haj, Jongmin-a! – szólal meg valaki, amitől feltűnik, hogy más lett a
haja, mióta láttam, most már éjkék, pedig korábban azúr volt.
– Eddig minden rendben – válaszolok, amikor a figyelme
visszatér hozzám. – És mindenképpen szavadon foglak majd.
– Csak
nem Jenny az? – mondja egy mély hang angolul. Nathaniel.
Már épp válaszolnék neki valamit, amikor meglátom Szorit a
folyosó végén. Találkozik a tekintetünk. Gyorsan elfordul, és bemegy egy
osztályterembe.
– Gond
van? – kérdezi Nathaniel.
– Nem…
– Egy pillanatra, mielőtt elfordult, valami váratlan kifejezés jelent meg Szori
arcán. Szenvedés. – Nincs semmi. Melyik a te termed?
– B
terem.
– Az
enyém is – sóhajtom megkönnyebbülten. Jó lesz egy ismerős arcot látni bent.
– Fú… –
morog mögöttem egy hang. – Első nap, és máris ki vagyok facsarva.
Ledermedek.
Előttem Jongmin szeme felragyog.
– Cseu-hjong!
Hiányoltunk ma reggel!
– Ja, igen, veletek akartam menni a kisbusszal, de
Szon azt akarta, hogy hallgassak meg egy számot a stúdióban.
– Inspiráló
beszéd volt – mondja fapofával Nathaniel.
– Neked
írtam – vágja rá Cseu gondolkodás nélkül.
– Találkoztál
már Jennyvel? – kérdezi Jongmin.
– Jennyvel?
Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat, de azt hittem, kevésbé
nyilvános helyen történik majd, vagy legalább hirtelen lesz, hogy ne legyen időm
kiborulni úgy, mint most.
Veszek egy nagy levegőt, és megfordulok.
Egymás szemébe nézünk. Az övé enyhén tágabbra nyílik, és mintha
milliónyi gondolatot látnék átsuhanni az arcán egy pillanat leforgása alatt.
Végül az arckifejezése kifürkészhetetlenné válik.
– Á.
Örvendek – mondja.
Összeugrik a gyomrom. Azt nem vártam, hogy örülni fog a viszontlátásnak azok után, hogy
ignorálta az üzeneteimet, de azt nem hittem, hogy úgy tesz majd, mintha sosem
találkoztunk volna.
– Jennyvel
nemrég futottunk össze az egyenruhaüzletben – avatja be Jongmin Cseut, aki
közömbösen bólint. – Los Angelesből jött.
– Tényleg?
– Nathanielhez fordul. – Mennem kell elhozni valamit az irodából. – Majd
mellékesen hozzáteszi: – Igazítsd meg a nyakkendőd. Megrovást fogsz kapni már
az első napon.
Azt hiszem, ezt nekem mondja, de ekkor Nathaniel megszólal:
– Nem
mintha kirúgnának.
– Reménykedni
azért lehet.
És ezzel távozik is, anélkül távolodik a folyosón, hogy egyszer
is hátra pillantana.
– Elkésem az óráról! – szólal meg Jongmin. – Szia,
Jenny! Nathaniel-hjong! – Elszökdécsel, épp a másik irányba, mint Cseu.
– Ott a
termünk – mutat Nathaniel néhány ajtóval távolabbra. – Menjünk?
Követem, de nem igazán figyelek oda, merre megyek. Mégis mi
történt? A forgatókönyvek között, amiket a találkozásról képzeltem, nem
szerepelt az, hogy Cseu tudomást sem vesz rólam. Mintha ebben a más
környezetben teljesen más ember is lenne.
– Jenny?
– Nathaniel engem vár, miközben visszalép a terem ajtajából. – Jössz?
– Persze.
– Odasietek.
A teremben padok sorakoznak egy filctáblával szemben.
A tanár még nem érkezett meg, úgyhogy megnézem az elöl lévő pódiumon az
ülésrendet. Eggyel a leghátsó sor előtt van a helyem, az ablak mellett.
Miközben az asztalom felé igyekszem, észreveszem, hogy minden hely egy másikkal
van párban, és az én padtársam nem más, mint Szori. Láthatólag ez a fordulat őt
is pont annyira felvillanyozza, mint engem.
– Jó
reggelt! – köszönök neki. Legalább megpróbálhatok tiszta lappal indulni.
Elfordítja a fejét, és kinéz az ablakon.
Sóhajtva kihúzom a székemet.
A terem másik oldalán
Nathaniel egy magas, nyurga srác mellett ül, akivel élénk társalgásba merülnek.
Mintha mindenki beszélgetne a padtársával, csak én és Szori nem. Azon agyalok,
lehettünk-e volna barátok, ha nem megyek neki az asztalának és nem olvasom el
az üzenetet a képeslapján.
Az üzenetet úgy írták alá, hogy „XOXO”. Lehet a bevett
elköszönés is, de lehet… egy titok, amit éppen azzal rejtenek el, hogy nem
rejtenek el.
Végigveszem a lehetséges
jelölteket. Jongmin túl fiatal, nem tartom valószínűnek. Esetleg Szon, de ő
most nem volt itt a folyosón, amikor elkaptam Szori arckifejezését. És a
képeslap végén angol sorok is voltak. Ami alapján Cseu és Nathaniel maradt.
Nathaniel felé nézek, aki épp nevet és viccelődik a padtársával, a szöges
ellentétét csinálják annak, amit mi. Szoriban és Cseuban legalább egy közös
dolog van: nincs egy olyan pillanat, amikor tudnám, mi jár a fejükben.
A telefonom megpittyen a zsebemben. Üzenetet kaptam anyától.
Kifizettem a tandíjadat. Az ösztöndíjam csak a
felét fedezi. Szólj, ha bármi gond van!
Visszaírok neki. Oké. Köszi, anyu!
Semmi „remélem, jól telik az első napod az iskolában”, de ez nem
meglepő.
Épp eltenném a mobilt, amikor eszembe jut valami. Megnyitom az
üzeneteket, és visszagörgetek néhány nappal ezelőttre, amikor utoljára írtam
Cseunak, hogy Szöulba jövök.
Hahó, szóval, az a helyzet, hogy
Koreában leszek néhány hónapig, meglátogatom a nagymamámat. Ha a közelben
leszel, örülnék, ha találkoznánk.
Az üzenetet most már „látták”.
Pislogok néhányat. De mikor olvasta el? Napokkal ezelőtt, vagy
csak most, hogy találkozott velem a folyosón?
Szori keményen meglöki a vállam, mire felkapom a fejem, és
meglátok az asztalunk előtt egy lányt, aki a lábával a padlón dobol.
– Rendesen
kell hordanod az egyenruhát – mondja a csálé nyakkendőmre mutatva –, különben
az egész terem megrovást kap.
Ez komoly? Szorira nézek, de ő már vissza is tért az ablakon
kibámuláshoz.
– Siess,
még van pár perced! – sürget a lány.
Talpra kászálódom.
Kint, az üres folyosón véletlenszerűen választok irányt,
remélve, hogy belebotlom egy mosdóba. Átkozom a korábbi önmagam, amiért nem
olvastam el alaposan a szabálykönyvet. El fogok késni az első órámról.
– Tanuló! – Egy férfi tanár közeledik felém a
folyosón, amitől megkönnyebbültem felsóhajtok. Ő segíthet… – A tanteremben
kell lenned!
Rábámulok, nem értem, miért olyan mérges.
– Azt
mondták, igazítsam meg a nyakkendőmet… – kezdem.
– Az
osztályterembe, most! – Szó szerint ordít velem, fröcsög a nyála.
– Nem
érti. Új vagyok…
– AZ
OSZTÁLYTEREMBE!
Majdnem elsírom magam. Miért kiabál velem?
– De…
– Szonszengnim!
– Cseu bukkan fel a semmiből, és a titulusán szólítja a tanárt. – Ő még új itt.
Épp most kísérem az osztálytermébe.
A tanár hirtelen csupa derű.
– Á,
Cseu-ssi! Hát persze.
Cseu összepréselt ajkakkal mosolyog rá, és meghajol, miközben a
tanár elsétál. Utána finoman a hátamra teszi a kezét, és bevezet egy nyitott
ajtón. Egy lépcsőházba érkezünk, ahová a tetőablakból szűrődik be a fény.
Előrelépek, és nagy levegőket
veszek. Miután összeszedtem magam, szembefordulok Cseuval, aki a falnak dől.
– Jól
vagy? – kérdezi angolul.
– Igen.
Kösz, hogy… – A folyosó felé intek, úgy, hogy az lehetőleg mindent
kifejezzen.
– Nem
kellett volna kiabálnia veled – mondja előzékenyen.
Fáradtan bámulom. Most olyan, mint Los Angelesben, száznyolcvan
fokos fordulat azután, hogy az előbb úgy viselkedett, mintha sosem találkoztunk
volna.
– Miért
nem voltál a teremben? – kérdezi.
– Egy lány azt mondta, ha nem tartom be az
egyenruhára vonatkozó szabályokat, az egész osztályt megbüntetik.
Cseu együttérzően mosolyog.
– Csak
szívatott.
Ez gonoszság! Új vagyok! Szori miért nem mondott semmit?
– De az
egyenruhaszabályok megszegéséért pontlevonás jár a következő dolgozatnál –
folytatja. – Vagy ez, vagy néhány kör futás a pályán.
– Tényleg?
– Tényleg.
Azta. A koreai iskolák nem viccelnek.
– Az a
helyzet… – Zavaromban dobbantok egyet a padlón. Ez kínos. – Hogy nem tudom,
hogyan kell nyakkendőt kötni.
– Tényleg?
– Tényleg.
Megcsóválja a fejét.
– Miféle
oktatást kaptok ti az Államokban?
– Közoktatást.
Ellép az ajtótól, és a gallérom felé nyúl. Lassan kioldja a
bénán kötött csomót, amit reggel alkottam. Apró ránc jelenik meg a szemöldökei
között a koncentrációtól. Szétszedi a csomót, elsimítja a nyakkendő két szárát.
Az egyiket alulra csúsztatja, a bütykei hozzáérnek a blúzomhoz. Élesen beszívom
a levegőt.
– Bocs
– mondja, és a keze megáll egy pillanatra. Beharapja a száját, majd folytatja,
miközben az ádámcsutkája fel-le mozog.
Aztán csomót köt; áthúzza a nyakkendőt a hurkon, és finoman
meghúzza.
Miközben ügyködik, én őt figyelem. Ellentétben azzal, ahogy Los
Angelesben láttam, most nincs rajta smink. Fiatalabbnak tűnik nélküle, de
ugyanolyan helyes. A bal keze láthatólag meggyógyult, mivel azzal igazítja
helyre a nyakkendőt, miközben szorosabbra húzza a csomót. A csuklójáról is
eltűntek a tetoválások.
– Mit
keresel itt, Jenny? – kérdezi halkan.
– Esküszöm,
nem téged követtelek – mondom.
