20 perc könyvklub

Amelia Nagoski - Emily Nagoski

Érzelmi kiégés

Bevezetés

Ez a könyv azoknak a nőknek szól, akik érezték már úgy, hogy a napi feladatok túlterheltté és kimerültté teszik őket, mégis azt gondolták, hogy mindaz, amit tesznek, nem „elég”. Vagyis ez a könyv minden nőnek szól, akit csak ismerünk – önmagunkat is beleértve.

Rengetegszer hallhattad már a szokásos tanácsokat: testmozgás, zöld smoothie-k, együttérzés önmagaddal, felnőtt színezők, mindfulness, habfürdő, hála… Valószínűleg sok mindent kipróbáltál már. Mint ahogy mi is. És ezek a dolgok néha segítenek is, legalábbis egy ideig. De aztán a gyerekeknek gondjai vannak az iskolában, vagy a párunknak támogatásra van szüksége egy nehéz időszakban, esetleg új munkahelyi projekt pottyan az ölünkbe, és azt gondoljuk, hogy jó, amint ezt befejeztem, nekilátok az öngondoskodásnak.

Nem az a gond, hogy a nők nem próbálkoznak. Éppen ellenkezőleg, állandóan próbálkozunk, hogy mindent megtegyünk és mindazok legyünk, amit mindenki elvár tőlünk. És bármit készek vagyunk kipróbálni – bármilyen zöld smoothie-t, bármilyen légzőgyakorlatot, bármilyen felnőtt színezőt vagy fürdőbombát, bármilyen elvonulást vagy nyaralást, amit csak be tudunk illeszteni az időnkbe –, hogy azzá válhassunk, akinek az elvárások alapján a munkahelyünkön, a családunkban és a világunkban lennünk kell. Megpróbáljuk felvenni az oxigénmaszkunkat, mielőtt segítenénk másoknak. És akkor jön egy újabb problémás gyerek, egy szörnyű főnök vagy egy nehéz félév.

Nem az a gond, hogy nem próbálkozunk. Még csak nem is az a gond, hogy ne tudnánk, mit tegyünk. A probléma az, hogy a világ a „jóllétet” egy újabb céllá változtatta, amire mindenkinek törekednie „kellene”, de amit csak azok tudnak elérni, akiknek rendelkezésükre áll elegendő pénz, idő, egy dada, egy jacht és Oprah telefonszáma.

Ez a könyv tehát más lesz, mint bármi más, amit a kiégésről olvashatsz. Ki fogjuk találni, a te életedben hogyan jelenhetne meg a jóllét, és szembenézünk azokkal az akadályokkal, amelyek közted és a jólléted között állnak. Ezeket az akadályokat megfelelő kontextusba helyezzük, mintha egy térkép tájékozódási pontjai lennének, hogy megtaláljuk az utat körülöttük, felettük és rajtuk keresztül – néha pedig egyszerűen csak cafatokra robbantjuk őket.

Tudományosan.

Kik vagyunk, és miért írtuk meg ezt a könyvet?

Emily egészségnevelő, van egy PhD-fokozata és egy, a New York Times bestsellerlistáját is megjárt könyve (Úgy, ahogy vagy – Az önfeledt szexualitás pszichológiája). Amikor a könyvet népszerűsítve az országot járta, az olvasók azt mondták neki, hogy nem is a szexről szóló részek voltak számukra a leginkább meghatározók, hanem azok a fejezetek, amelyek a stresszt és az érzelmek feldolgozását vizsgálták.

Amikor Emily ezt elmondta ikertestvérének, a karvezető Ameliának, ő olyan meglepetten nézett rá, mintha ez nyilvánvaló lenne.

– Hát persze! Senki sem tanít meg minket arra, hogyan érezzük az érzéseinket. A fenébe is, engem tanítottak rá. Minden konzervatóriumot végzett zenész megtanulja, hogy a színpadon énekelve vagy a pódiumon állva érezni kell az érzéseket. De ez nem jelentette azt, hogy tudtam volna, hogyan kell ezt a való világban is megtenni. És amikor végre megtanultam, az valószínűleg megmentette az életemet – mondta. Majd még hozzátette: – Kétszer is.

Emily pedig, amikor felidézte, milyen érzés volt látni a kórházi köpenyben síró nővérét, azt mondta:

– Könyvet kellene írnunk erről.

Amelia egyetértett vele:

– Egy ilyen könyv sokkal jobbá tette volna az életemet.

Ez az a könyv.

Sokkal több lett belőle egy stresszről szóló könyvnél. Mindenekelőtt ez egy könyv a kapcsolatokról. Mi, emberek nem arra születtünk, hogy egyedül vigyünk véghez nagy dolgokat, hanem arra, hogy együtt dolgozzunk. Erről írtunk, és pontosan így írtuk meg.

AZ OK: AZ ÉRZELMI KIMERÜLTSÉG

Amikor nőknek meséltünk arról, hogy könyvet írunk Érzelmi kiégés címmel, senki sem kérdezte meg, mi az a kiégés. (Leginkább azt kérdezték: „Megjelent már? Elolvashatom?”) Mindannyian ösztönösen érezzük, mi az a „kiégés”; tudjuk, milyen érzéseket okoz a testünkben, és miként omlanak össze a szorításában az érzelmeink. De amikor 1975-ben Herbert Freudenberger először alkotta meg szakkifejezésként, a „kiégést” három összetevővel határozta meg:

1. érzelmi kimerültség – a túl sok és túl hosszú ideig tartó törődésből eredő fáradtság;

2. deperszonalizáció – az empátia, a törődés és az együttérzés kimerülése; és

3. csökkentett teljesítményérzet- a hiábavalóság leküzdhetetlen érzése: az az érzés, hogy bármit tesz is az ember, az nem változtat semmin.

És most fogalmazzunk nagyon finoman: a kiégés igen elterjedt. Az amerikai tanárok húsz-harminc százalékának kiégési szintje közepesen magas vagy magas. Hasonló arányt találunk az egyetemi oktatók és a nemzetközi humanitárius segélyszervezetek munkatársai körében is. Az egészségügyi szakemberek között a kiégettek aránya akár 52%-os is lehet. A kiégéssel kapcsolatos kutatások szinte mindegyike a szakmai kiégéssel foglalkozik – különösen az „embereken segítő embereknél”, például a tanároknál és az ápolóknál –, de egyre több kutatás foglalkozik a „szülői kiégéssel” is.

Az eredeti megfogalmazás óta eltelt negyven év során végzett kutatások azt találták, hogy a kiégés első eleme, az érzelmi kimerültség az, amely a legerősebben összefügg az egészségünkre, kapcsolatainkra és munkánkra gyakorolt negatív hatásokkal – különösen a nők esetében.

De pontosan mi is az az „érzelem”, és hogyan merítjük ki?

Az érzelmek a legalapvetőbb szinten neurokémiai anyagok felszabadulását jelentik az agyban, valamilyen ingerre adott válaszul. Ha meglátod a szoba túlsó végében azt a személyt, aki tetszik neked, az agyadban egy csomó vegyi anyag szabadul fel, és ez élettani változások sorozatát indítja el – a szíved gyorsabban ver, a hormonszinted megváltozik, és remegni kezd a gyomrod. Mély levegőt veszel és felsóhajtasz. Megváltozik az arckifejezésed is; talán elpirulsz; még a hangszíned is melegebbé válik. Gondolataid a vonzalmad tárgyára vonatkozó emlékekre és a jövőről szőtt álmokra terelődnek, és hirtelen erős késztetést érzel arra, hogy átvágj a szobán, és köszönj az illetőnek. A tested szinte valamennyi rendszere reagál arra a kémiai és elektromos eseménysorozatra, amelyet a személy látványa vált ki.

Ez az érzelem. Automatikus és azonnali. Mindenhol tapasztalhatod, és mindenre hatással van. És folyamatos – egyszerre sokféle érzelmet érzünk, akár még egyetlen ingerre adott válaszként is. Talán késztetést érzel arra, hogy közeledj a személyhez, aki tetszik, ugyanakkor késztetést érzel arra is, hogy elfordulj és úgy tégy, mintha észre sem vetted volna.

Ha magukra hagyjuk őket, az érzelmek – ezek az ingerre adott azonnali, egész testet érintő reakciók – maguktól meg is szűnnek. Figyelmed a szerelmedről valami más témára terelődik, és a rajongás hullámai elcsitulnak, legalábbis addig, amíg az a különleges valaki újra fel nem bukkan a látóteredben vagy a gondolataidban. Ugyanez vonatkozik arra a hirtelen fájdalomra, amit akkor érzel, ha valaki kegyetlenül bánik veled, vagy ha undort érzel egy kellemetlen szag miatt. Ezek egyszerűen elmúlnak.

Röviden megfogalmazva az érzelmek alagutak. Ha végigmész rajtuk, a végüknél feldereng a fény.

A kimerülés akkor következik be, amikor megrekedünk egy érzelemben.

Talán csak azért rekedünk meg benne, mert folyamatosan az érzelmeket aktiváló helyzeteknek vagyunk kitéve – rajongásunk tárgya ott van velünk egész nap, minden egyes nap, még ha csak gondolatban is, és így a saját vágyakozásunk csapdájába esünk. Vagy nap mint nap visszatérünk a stresszes munkahelyünkre. Nem csoda, hogy a „segítő szakmák” olyan kimerítőek – egész nap rászorulókkal kell dolgoznod. Nem csoda, hogy szülőnek lenni olyan kimerítő – ha egyszer szülő lettél, örökre az maradsz. Mindig az alagútban haladsz.

Néha azért rekedünk meg, mert nem találjuk az utat. A legbonyolultabb érzések – düh, gyász, kétségbeesés, tehetetlenség – túlságosan is veszélyesek lehetnek ahhoz, hogy egyedül jussunk túl rajtuk. Eltévedünk, és szükségünk van egy másik személy szeretetteljes jelenlétére, valakire, aki segít meglelni az utat.

És néha azért rekedünk meg, mert csapdába esünk egy olyan helyen, ahol nem tudunk szabadon előrehaladni az alagútban.

Sokan közülünk éppen így estek csapdába, azon probléma miatt, amelyet „Emberi Adakozó Szindrómának” nevezünk.

AZ EMBERI ADAKOZÓ SZINDRÓMA

Down Girl: The Logic of Misogyny (Down Girl: A nőgyűlölet logikája) című könyvében Kate Manne filozófus egy olyan rendszert ír le, amelyben az emberek egyik osztályától, attól, amelynek ő a human givers („emberi adakozók”) nevet adja, elvárják, hogy idejüket, figyelmüket, szeretetüket és testüket készségesen és békésen bocsássák a human beings („emberi lények”) elnevezésű másik osztály rendelkezésére. E kifejezésekből az következik, hogy az emberi lényeknek erkölcsi kötelességük, hogy megéljék vagy kifejezzék emberségüket, míg az emberi adakozóknak erkölcsi kötelességük, hogy emberségüket az emberi lényeknek adják. Találd ki, hogy a kettő közül melyik a nő!

A mindennapi életben bonyolultabb és finomabb a dinamika, de képzeljünk el egy karikatúraváltozatot: az emberi adakozók az emberi lények „figyelmes, szerető alárendeltjei”. Az adakozók szerepe az, hogy teljes emberségüket átadják a lényeknek, hogy a lények megélhessék teljes emberségüket. Az adakozóktól elvárják, hogy lemondjanak minden erőforrásról vagy hatalomról, amelyhez esetlegesen hozzájutnak – a munkájukról, a szeretetükről, a testükről. Ezek a lényekhez tartoznak.

Az emberi adakozóknak mindenkor szépnek, boldognak, nyugodtnak, nagylelkűnek kell lenniük, olyanoknak, akik odafigyelnek mások szükségleteire, ami azt jelenti, hogy soha nem lehetnek csúnyák, dühösek, feldúltak, ambiciózusak vagy olyanok, akik a saját szükségleteiket tartják szem előtt. Az adakozóknak semmire sem lehet szükségük. Ha kérni, vagy ne adj isten követelni merészelnek valamit, azzal megsértik adakozói szerepüket, és büntetést kaphatnak. És ha az adakozó nem adja át engedelmesen és kedvesen, amit egy lény kér, azért is megbüntethetik, megszégyeníthetik, vagy akár meg is semmisíthetik.

Készakarva sem tudtunk volna olyan rendszert tervezni, amely ennél hatékonyabban idéz elő kiégést a társadalom felénél.

Érzelmi kimerülés akkor következik be, amikor megrekedünk egy érzelemben, és nem tudunk átjutni az alagúton. Az Emberi Adakozó Szindrómában az adakozó senkinek sem okozhat kellemetlenséget olyan zavaros dolgokkal, mint az érzelmek, így az adakozók csapdába esnek egy olyan helyzetben, amelyben nem tudnak szabadon áthaladni az alagúton. Még az is lehet, hogy büntetést kapnának érte.

A tested az önfenntartó ösztönből fakadóan valamilyen szinten tudja, hogy az Emberi Adakozó Szindróma lassan elpusztít. Ezért próbálkozol folyton a mindfulnesszel, a zöld smoothie-kkal és az öngondoskodási trendekkel. Csakhogy ez az önfenntartó ösztön egy olyan szindróma ellen küzd, amely váltig állítja, hogy az önfenntartás önző dolog, így az erre irányuló erőfeszítéseid akár még ronthatnak is a helyzeten, még több büntetést váltva ki a világ vagy saját magad részéről, mert hát hogy merészeled?

Az Emberi Adakozó Szindróma közös betegségünk.

A könyv pedig, amelyet olvasol, a receptünk.

A könyv felépítése

A könyvet három részre osztottuk. Az I. rész az Amit magaddal viszel.

A Csillagok háborúja V. epizódjában (A Birodalom visszavág) Luke Skywalker egy vészjósló barlangra bukkan. Rettegve néz a bejárat felé, és megkérdezi a mesterét, Yodát:

– Mi van ott?

Yoda azt válaszolja:

– Csak amit magaddal viszel.

A könyv e kezdő szakasza három belső erőforrást mutat be, amelyeket hősnőkként magunkkal viszünk utunk során: a stresszválasz ciklust, a „felügyelőt” (a frusztráció érzését irányító agyi mechanizmust) és az életben teremtett értelmet. Az utóbbit gyakran – és tévesen – úgy értik, mint „azt, amit az alagút végén találunk”, pedig ez nem így van. Az életben teremtett értelem az, amiért átmegyünk az alagúton, függetlenül attól, hogy mit találunk a túlsó végén. (Spoilerveszély: az életben teremtett értelem jót tesz nekünk.)

Ezzel elérkeztünk Az igazi ellenség című II. részhez.

A cím Az éhezők viadalára utal: a történet szerint a fiatal lányt, Katniss Everdeent egy disztópikus jövőbeli kormány arra kényszeríti, hogy részt vegyen egy „játékban”, amelyben más gyerekeket kell megölnie.

A mentora azt mondja neki: „Ne feledd, ki az igazi ellenség.” Nem azok az emberek, akiket a kormány parancsára meg kell ölnie, és akik őt próbálják megölni. Az igazi ellenség a kormány, amelyik az egész rendszert létrehozta.

Kitalálod, hogy ebben a könyvben mi az ellenség?

[Baljóslatú zene…] A patriarchátus! Uhh!

A nőknek szóló önsegítő könyvek többsége kihagyja ezt a fejezetet, és inkább csak azokat a dolgokat tárgyalja, amelyek az olvasó ellenőrzése alatt állnak, de ez olyan, mintha megtanítanánk valakinek, mi a legjobb nyerő stratégia egy játékban, de azt nem említenénk meg, hogy a játékot manipulálják. Szerencsére ha megértjük, hogyan manipulálják a játékot, elkezdhetünk végre a saját szabályaink szerint játszani.

Aztán ott a III. rész – az izgalmas befejezés –, az „igazi ellenségek” ellen vívott győztes harc tudománya. Kiderül, hogy vannak konkrét dolgok, amelyeket minden egyes nap megtehetünk azért, hogy felülkerekedjünk, és legyőzzük az ellenséget.

Ennek a résznek Fény fel, fény le a címe.

Az eredeti Karate kölyök filmben Mr. Miyagi úgy tanítja Danny LaRussót karatézni, hogy az autóját fényezteti vele. „Fény fel” – mondja Mr. Miyagi, miközben a tenyerét az óramutató járásával megegyező irányban forgatja. „Fény le” – mondja, miközben a másik tenyerét az óramutató járásával ellentétesen forgatja, majd hozzáteszi: „És lélegezz”. Dannyvel ezután lecsiszoltatja a teraszt, lefesteti a kerítést, és végül a házat is.

Miért jók ezek az ismétlődő, hétköznapi feladatok?

Azért, mert a hétköznapi feladatok elvégzésében ott rejtőznek azok a védekező mozdulatok, amelyek segítenek elég erőssé válni ahhoz, hogy megvédjük magunkat és azokat, akiket szeretünk, és hogy békét kössünk ellenségeinkkel.

A „fény fel, fény le” az, ami erősebbé tesz: a kapcsolat, a pihenés és az együttérzés önmagaddal.

A könyvben két nő történetét követheted nyomon: Julie egy állami iskola túlterhelt tanárnője, aki ellen idővel fellázad a teste, és arra kényszeríti, hogy Julie odafigyeljen rá; Sophie pedig mérnök, aki végül úgy dönt, hogy nem kell alávetnie magát a patriarchátusnak. Mindketten mozaikok: ahogyan egy film is állóképek ezreiből áll, amelyek összevágva egy történetet mesélnek el, ők is több tucat valódi nő töredékeiből állnak. Részben azért használjuk ezt a módszert, hogy megvédjük a valódi nők személyazonosságát, részben pedig azért, mert ez a két hosszabb történet hatékonyabban magyarázza el a tudományos elveket, mint a külön képkockák. A kutatások messze nem képesek az összes nő tapasztalatával foglalkozni, de reményeink szerint ezek a történetek érzékeltetni tudják, hogy az egyes nők tapasztalatai egyediek, ugyanakkor egyetemesek is.

Minden fejezet egy Dióhéjban című résszel zárul. Ezek a részek jól jöhetnek, ha a legjobb barátnőd sírva hív fel telefonon, vagy ha le akarod rombolni a beszélgetések során felmerülő mítoszokat, illetve remélhetőleg akkor is eszedbe jutnak majd, ha a gyötrő gondolatok nem hagynak aludni éjjelente.

Tudomány: néhány figyelmeztetés

A könyvben a tudományt használjuk eszközül, hogy segítsünk a nőknek jobb életet élni. Különféle tudományterületeket vizsgáltunk, például az affektív idegtudományt, a pszichofiziológiát, a pozitív pszichológiát, az etológiát, a játékelméletet, a bioinformatikát és sok mást. Emiatt muszáj felhívnunk a figyelmet néhány dologra a tudománnyal kapcsolatban.

A tudomány az emberiség eddigi legjobb ötlete. A tudomány a valóság természetének szisztematikus feltárása, amely az elképzeléseket kipróbálás útján bizonyítja vagy cáfolja. De fontos megjegyezni, hogy a tudomány végső soron a tévedés egy speciális módja. Minden tudós arra törekszik, hogy (a) valamivel kevésbé tévedjen, mint a korábbi tudósok, azáltal, hogy bebizonyítja valami igaznak hitt dologról, hogy nem igaz, és (b) tévedjen, de oly módon, hogy az tesztelhető és bizonyítható legyen, lehetővé téve a következő tudós számára, hogy valamivel még kevésbé tévedjen. A kutatás azon új dolgok megismerésének véget nem érő folyamata, amelyek egy kicsit mindig többet mutatnak nekünk abból, ami igaz, s ezzel óhatatlanul rávilágítanak arra, mekkorát tévedtünk korábban – és ez soha nem „zárul le”. Tehát valahányszor olyan címeket olvasol, hogy „Egy új tanulmány kimutatta…” vagy „A legújabb kutatások szerint…”, akkor legyél szkeptikus! A tanulmány nem egyenlő a bizonyítékkal. Az Érzelmi kiégésben olyan gondolatokat igyekeztünk felhasználni, amelyek évtizedek óta helytállónak tűnnek, és amelyeket többféle módon megerősítettek. A tudomány azonban nem a tökéletes igazságot kínálja, csak az elérhető legjobb igazságot. A tudomány – bizonyos értelemben – nem egzakt tudomány.

Egy második figyelmeztetés: a társadalomtudományi kutatásokat általában sok ember mérésével és a velük kapott eredmények átlagolásával végzik, mivel az emberek különbözőek. Csak mert valami igaz az emberek egy csoportjára – például, hogy az amerikai nők átlagosan 162 centiméter magasak –, az nem jelenti azt, hogy ugyanez igaz az adott csoport bármelyik konkrét tagjára is. Tehát ha találkozol egy amerikai nővel, aki nem 162 centiméter magas, akkor nincs vele semmi baj, csak eltér az átlagtól. És a tudománnyal sincs semmi baj; igaz, hogy a nők átlagosan 162 centiméter magasak, de ez semmit sem árul el arról a bizonyos nőről, akivel éppen találkozunk. Ha tehát ebben a könyvben olyan tudományos eredményekről olvasol, amelyek a „nőkre” vonatkoznak, rád azonban nem, az nem jelenti azt, hogy a tudomány téves lenne, de azt sem jelenti, hogy valami baj lenne veled. Az emberek különbözőek, és változnak. A tudomány messze nem elég pontos eszköz ahhoz, hogy szólni tudjon minden egyes nő helyzetéről.

Egy harmadik figyelmeztetés: a tudomány gyakran igen költséges, és hogy ki fizet érte, az befolyásolhatja az eredményt és azt is, hogy a kapott eredményeket közzéteszik-e, vagy sem. Bármennyire is lelkesedünk a bizonyítékokon alapuló módszerekért, fontos észben tartanunk, honnan is származnak azok a bizonyítékok, és miért nem látunk ellentétes eredményeket.

A tudománynak van egy negyedik, sajátos korlátja is, amelyet mindenképpen érdemes megemlíteni egy nőkről szóló könyvben. Amikor egy tanulmány azt írja, hogy „nőket” vizsgált, az szinte mindig azt jelenti, hogy a szerzők által vizsgált emberek olyan testbe születtek, amely láttán a felnőttek azt mondták: „Kislány!”, majd az illetők lányként nőttek fel, és olyan felnőtté váltak, akik jól érezték magukat a „nő” pszichológiai identitásában és társadalmi szerepében. Rengeteg olyan ember van azonban, aki nőként tekint magára, de a fentiek közül legalább egy dolog nem igaz rá, és rengeteg olyan ember is van, aki nem nőként tekint magára, pedig a fentiek közül egy vagy több dolog igaz rá. Amikor ebben a könyvben a „nő” szót használjuk, többnyire „magukra nőként tekintő személyekre” gondolunk, de fontos megjegyezni, hogy a tudományos eredmények ismertetésekor a születéskor nőként azonosított és nőként nevelkedett nőkre kell szorítkoznunk, mivel általában őket vizsgálták. (Sajnáljuk.)

Tehát. Igyekszünk minél tudományosabbak lenni, de tisztában vagyunk ennek korlátaival is.

Itt jön a képbe a művészet.

Amint a sci-fi-író Cassandra Clare fogalmaz: „A fikció igazság, még ha nem is tény.” Erre való a történetmesélés, sőt kutatások szerint a tudomány könnyebben megérthető a történeteken keresztül! Ezért aztán az idegtudomány és a bioinformatika mellett szót ejtünk majd Disney-hősnőkről, sci-fi disztópiákról, popzenéről és sok másról is, ugyanis a történet oda is eljut, ahová a tudomány nem képes.

A bagoly és a sajt

Íme egy valódi kutatás, amelyet valódi tudósok valóban elvégeztek:

A résztvevőknek labirintusokat adtak – csak papírra rajzolt vonalakat –, és azt mondták nekik, a céljuk az, hogy a rajzolt egeret eljuttassák a labirintus egyik oldaláról a másikra. A labirintus egyik változatában egy rajzolt bagoly figyelt az oldal tetején, és az egérre vadászott. Egy másik változatban a célban egy falat sajt várta az egeret.

Melyik csoport jutott végig gyorsabban az útvesztőn: azok, akik a sajt felé haladtak, vagy azok, akik a bagoly elől menekültek?

A sajtos csoport nyert. A résztvevők több labirintust teljesítettek és gyorsabban haladtak, amikor a képzeletük a darabka rajzolt sajt minimális jutalma felé hajtotta őket, mint amikor egy olyan minimális, de kellemetlen állapot elől menekültek, mint a rajzolt bagoly fenyegetése.

Jobban belegondolva, ez tökéletesen érthető. Ha egy konkrét, kívánt cél felé haladsz, akkor a figyelmed és az energiáid arra az egyetlen eredményre összpontosítod. Ha viszont egy fenyegető dolog elől igyekszel minél távolabbra kerülni, akkor kevésbé számít, hogy hová jutsz, a lényeg, hogy védett helyen legyél.

A történet tanulsága egyszerű: akkor leszünk eredményesebbek, ha van egy pozitív célunk, amely felé haladunk, nem pedig akkor, amikor egy negatív állapottól próbálunk távolodni. Ha utáljuk, ahol vagyunk, az ösztönünk gyakran azt súgja, hogy céltalanul meneküljünk a jelenlegi körülményeink baglya elől, noha lehet, hogy ahová így jutunk, az nem lesz sokkal jobb, mint ahonnan elindultunk. Szükségünk van tehát valami pozitív dologra, amely felé haladhatunk. Szükségünk van a sajtra.

Az Érzelmi kiégés „sajtja” nem csak az, hogy a segítségével kevésbé fogod magad túlterheltnek és kimerültnek érezni, vagy hogy nem aggódsz majd azon, vajon „elég” vagy-e. A sajt az, hogy hatalmasodni fogsz; hogy elég erősnek érzed majd magad ahhoz, hogy megbirkózz minden bagollyal, labirintussal és bármi mással, amit a világ az utadba állít.

Mi ezt ígérjük: akár a kétségbeesés gödrében vergődsz a kiutat kutatva, akár remekül érzed magad és olyan eszközöket keresel, amelyek még hatalmasabbá tehetnek, ez a könyv a hasznodra fog válni. Megismerheted a tudományos eredményeket, amelyek azt igazolják, hogy normális vagy, és nem vagy egyedül. Olyan, bizonyítékokon alapuló módszereket kínálunk, amelyek segítenek a küzdelmeidben, és amelyeket megoszthatsz a szeretteiddel, amikor ők kerülnek nehéz helyzetbe. Bemutatunk néhány tudományos eredményt, amelyek megcáfolnak egy csomó dolgot, amit eddig közismert ténynek gondoltál. Inspirálni fogunk, és megtanítunk arra, hogyan teremts pozitív változásokat a saját életedben és azokéban, akiket szeretsz.

A könyv megírása számunkra lehetővé tette mindezt – megmutatta, hogy normálisak vagyunk és nem vagyunk egyedül, fontos készségekre tanított meg bennünket, amelyeket felhasználhatunk, ha küszködünk, felnyitotta a szemünket és erőt adott. Ez máris megváltoztatta az életünket, és úgy gondoljuk, hogy a tiedet is meg fogja változtatni.