David Attenborough
Az élő bolygó
A nyílt óceánon azonban a tengerfenék olyan mélységben fekszik,
ahová már nem
hatol le a fény, így ott már planktonlények sincsenek. El kellett szakadniuk az aljzattól, képessé kellett válniuk az
önálló helyváltoztatásra. Gyorsaságra ugyanakkor nem volt szükségük, sőt igazi
energiapazarlás lett volna, egy vízben haladó jókora szűrő ugyanis bizonyos
sebességhatár fölött már nem működik hatékonyan. Ha az optimálisnál gyorsabban
mozog, nyomáskúp alakul ki előtte, ami eltereli, félrenyomja az áramló vizet. A
planktonnal táplálkozó állatok tehát nem gyorsak, de étrendjük annyira tápláló,
hogy olykor óriásira növekednek.
A hatalmas, fölülről nézve rombusz formájú manta teljes szélessége
a hat métert is elérheti. Szája két oldalán egy-egy lebeny helyezkedik el,
ezekkel irányítja öblös, négyszög alakú szája felé a vizet, ami a feje két
oldalán sorakozó nyílásokon át távozik, miután a nyílások között sorakozó fésűk
kiszűrték belőle a planktont. Ugyanezt a módszert alkalmazza a rája távoli
rokona, a mantánál is nagyobb óriáscápa. Nyolc
méter hosszúra és akár négy tonna súlyúra is
megnő, a szűrőin ezer tonna vizet képes átáramoltatni
egyetlen óra alatt. Legföljebb öt kilométeres
sebességgel halad, vagyis olyan lassan, hogy akik találkoznak egy-egy
példánnyal, azt hiszik, a napsütötte felszínen lustálkodik,
holott teljes sebességgel úszva
buzgón táplálkozik.
Az óriáscápa a hidegebb tengerek lakója.
Trópusi vizekben élő rokona, a cetcápa – a ma élő halfajok igazi óriása – még
nála is nagyobb. Egyes megfigyelők szerint ez az eleven hegy a tizennyolc
méteres hosszúságot és a negyventonnás súlyt is elérheti. Igen ritkán látni a
felszín közelében; irdatlan mérete, lassúsága és békés természete mély
benyomást tesz azokra a szerencsésekre, akik találkozhatnak vele. Megesik, hogy
egy-egy hajó véletlenül elgázolja, ilyenkor a víz az orrhoz préseli a roppant
tetemet, amely ott csüng, amíg a hajó meg nem áll; akkor aztán lassan leválik,
és lesüllyed a feketeségbe. A legcsodálatosabb találkozásban azoknak a
búvároknak van részük, akik a ritka szerencsének vagy mélyreható ismereteiknek
köszönhetően bukkannak rá – illetve rájuk, a cetcápák ugyanis szívesen gyűlnek
kisebb csoportokba. Alig vagy egyáltalán nem figyelnek oda a körülöttük úszkáló emberekre, akik vagy azokhoz az óriások állandó kíséretét alkotó kisebb halakhoz csatlakoznak,
amelyek a szájuk körül lesik
az apró fogakról leváló táplálékmorzsákat,
vagy a farkuknál várják, hogy az érkező ürülékben
keresgélhessenek ehető falatokat. Aztán a cetcápa – mintha megunná az új
kíváncsiskodókat – egyszer csak megbillenti roppant testét, és egy erőteljes
farkcsapással eltűnik a mélységben.
A manták, az óriáscápák és a cetcápák a halak
egy ősi csoportjához, a porcoshalakhoz tartoznak, melyek szilárd vázát nem csont,
hanem annál rugalmasabb és ellenállóbb anyag, porc alkotja. Amikor megjelentek,
a tengerekben már jelen volt a gerinctelen állatok minden ma ismert csoportja,
vagyis a táplálék óriási választéka várta őket. Ma természetesen a
legvérszomjasabb tengeri ragadozók közé tartozó cápák a leggyakoribb és
legismertebb porcoshalak.
Emberre való veszélyességüket mindenesetre hajlamosak vagyunk
eltúlozni. Néhány faj, például a nagy fehér cápa, amelynek egyedei a hatméteres hosszúságot, de
esetenként ennek a kétszeresét is elérik, csakugyan
megtámadja az embert és minden
más élőlényt a nyílt óceánokon, de a kisebb fajok sokkal
kisebb zsákmányra vadásznak. A Maldív-szigetek zátonyai között
cirkáló kétméteres cápák annyira megszokták a búvárok közelségét, hogy van
egy hely, ahol vagy tizenöt méterrel a felszín alatt le lehet telepedni a fenékre,
és közelről meg
lehet figyelni őket. Amikor hirtelen kibontakoznak a mélykék háttérből, az
ember első reakciója nem a rettenet, hanem a tiszta tökéletességük fölötti ámulat. Testük minden
vonala, úszóik minden görbülete a hidrodinamikai tervezés mesterműve. Sebesen
és simán, szinte akadálytalanul haladnak a vízben. Ám még nekik is vannak
korlátaik. Mellúszóik rögzítettek, nem lehet elfordítani, megbillenteni őket. A
cápák tehát nem tudnak fékezni. Testük ezenkívül nehezebb a
víznél, így – talán szerencsére –
nem képesek megállni a búvárokkal szemben, hogy próbaképpen megrágcsálják őket,
hanem vagy beléjük harapnak, vagy elúsznak mellettük. Minthogy pedig az úszó
ember nagyjából éppen akkora, mint ők maguk, a Maldív-sziget cápái egyszerűen
elsiklanak mellettük. Nem az éhségüket elégítik ki, legföljebb a
kíváncsiságukat.
Nem sokkal a porcoshalak után másféle halak is megjelentek. Az új
típus szilárd vázának anyaga nem porc volt, hanem csont, és idővel két olyan,
az úszást segítő eszközt is kifejlesztettek, amit a porcos vázúak azóta is
nélkülöznek: az úszóhólyagot, aminek jóvoltából lebegni tudnak a vízben, és
könnyedén merülhetnek bármilyen mélységbe, illetve a
minden irányban elmozdítható mell- és hasúszópárokat, amelyek révén
a porcoshalak számára elérhetetlen manőverezőképességre tettek szert.
A korai csontoshalak egyes leszármazottai ugyancsak planktonevők
lettek, de nem nőttek olyan nagyra, mint a porcosok. Ők máshogyan igyekeznek
hasznosítani a gazdag táplálékforrást: hatalmas, tökéletesen összehangolt
egységként mozgó és táplálkozó rajokba tömörülnek. Ha úgy
vesszük, a csontos planktonevők még az óriási cetcápánál is hatékonyabbak: ezek
a rajok több kilométer szélességűek, és az egyedek olyan sűrűn helyezkednek el
benne, hogy a raj közepe kiterjedt, vibráló púpként domborodik ki a felszínen. Így táplálkoznak az elsősorban
fitoplanktont fogyasztó szardellák.
A heringek nemcsak az algát, hanem a
zooplanktont is felfalják. Más csontoshalak a cápákhoz hasonlóan ragadozók. Ma vagy húszezer csontoshalfajt tartunk számon,
jelen vannak jószerivel minden óceáni élettérben, és minden táplálékforrást
kiaknáznak.
Az egyeduralkodó halak nem maradtak kihívó
nélkül. Vagy kétszázötvenmillió évvel ezelőtt, amikor a fejlett porcos- és
csontoshalak már nagy számban éltek a világóceánban, néhány hidegvérű teremtmény, amely
addigra lábat növesztett, és meghódította a szárazföldet, mégis a tengeri
életet választotta. Elsőként az ichthyoszauriák jelentek meg, őket hamarosan
követték a korai teknősök, aztán a plezioszauruszfélék, és végül – nem sokkal a
hatalmas testű hüllők hirtelen kihalása előtt – az óriási moszaszauruszfélék.
Néhány tengeri madárfaj egymástól függetlenül felhagyott a repüléssel, és
gyakorlatilag vízi lénnyé vált. A mai pingvinek gyorsaságban és
fordulékonyságban sok halfajjal felvehetik a versenyt – amire szükségük is van,
hiszen egyedüli táplálékuk a hal.
A szárazföldön vagy százötvenmillió évvel ezelőtt
megjelentek a melegvérű, szőrrel borított emlősök. A tengeri bőség idővel visszacsábított a vízbe néhány
emlősfajt, akiket az is bátorított, hogy kihaltak a hatalmas tengeri
hüllők. Első képviselőik mintegy ötvenmillió évvel ezelőtt a bálnák ősei
voltak. Ma a bálnáknak két csoportja létezik: a fogascet (például az ámbráscet, a
delfin és a beluga), illetve a sziláscet,
amely az óriáscápához hasonlóan a szájpadlásáról
lelógó fésűs szarulemezekkel szűrögeti a nagyobbacska zooplanktont, például a krillt.
Pár millió évvel később az emlősök egy másik ága is elvált a
medvék és menyétfélék vonalától, és a
tengert választotta. Tőlük származnak a mai fókák, oroszlánfókák és rozmárok.
Ezek a fajok még nem alkalmazkodtak olyan messzemenően a vízi életmódhoz, mint
a cetek; vannak hátsó lábaik (ezek a ceteknél teljesen eltűntek), koponyájuk
még egyértelműen a szárazföldi ragadozókéra
hasonlít, és mivel nem
sajátították el a vízben való párzás technikáját, évről évre vissza kell
térniük a szárazföldre, hogy utódokat nemzzenek.
A jelek szerint idővel további emlősfajok is áttérnek a vízi
életmódra. Az Északi-sarkon élő jegesmedve ideje túlnyomó részét a tengeren
tölti: vagy a sodródó jégtáblákon, vagy a vízben, fókákra vadászva. Még mindig
szárazföldi állat – a színétől eltekintve erősen hasonlít rokonára, a grizzly
medvére –, de már képes nyitva tartani a szemét
a víz alatt, képes lezárni az orrlyukait, és akár két percig is odalent
maradni. Talán a jegesmedvék is arra az evolúciós útra léptek, amely néhány
millió év alatt véglegesen a tengeri lénnyé váláshoz vezet. Az Északi-sark
jegének jelenlegi olvadása talán éppen egy ilyen lépés megtételére bátorítja őket, a folyamat azonban
olyan ütemben zajlik, hogy inkább a puszta
létezésüket fenyegeti. Az alkalmazkodás természetes tempója egyszerűen nem tud
lépést tartani a változásokkal.
A többsejtű szervezetek megjelenése óta eltelt egymilliárd év alatt népes és változatos tengeri
fauna alakult ki. Az állatvilág minden nagyobb csoportja megtalálható ebben a
roppant élettérben. Még a legelkötelezettebb szárazföldi csoportnak, az
ízeltlábúaknak is élnek itt képviselői: a part menti vizeken meg a nyílt tenger hullámain az édesvizet kedvelő molnárpoloska rokonai
siklanak és futkároznak. A puhatestűek, rákfélék és gyűrűsférgek túlnyomó
többsége máig vízben él. Jelentős csoportok (tengericsillagok, tengerisünök,
medúzák, korallok, polipok, tintahalak) tagjai még rövid ideig sem maradnak
életben szárazon. Az élet bölcsője az óceán volt, és máig
a legfontosabb közege maradt.
A
szárazföldön számtalan környezettípust,
illetve az ezekhez alkalmazkodó állatok és növények szédítő sokféleségét találjuk. Ugyanígy áll a dolog az óceánnal
is, sőt a kettő között meglepően sok az egészen szoros párhuzam.
A trópusi esőerdő a legváltozatosabb és legburjánzóbb élet
színhelye; tengeri megfelelője a korallzátony. A hasonlóság már első
pillantásra nyilvánvaló. A korallok a növényekre hasonlítanak: hol valóságos
törzsekkel és ágakkal nyújtóznak a fény felé, hol napsugarakban fürdőző,
vízszintes lemezekként terülnek szét. Ez a benyomás közelebb áll a valósághoz,
mint gondolnánk.
A zátonyokat létrehozó korallpolipocskák természetesen állatok,
nem sokban különböznek a parányi tengerirózsától. Testükben azonban nagyszámú
kicsinyke, sárgászöld szemcsét találunk, amelyek valójában növények
– parányi algák, a planktonban tömegesen lebegő fajok rokonai.
A polipocskák testében az a szerepük, hogy megszabadítják gazdájukat
az anyagcsere melléktermékeitől. A foszfátokat és nitrátokat fehérjékké
alakítják át, a szén-dioxidból pedig a napfény energiájának felhasználásával
szénhidrátokat állítanak elő. Ez utóbbi folyamatban oxigén szabadul fel, amire
a polipocskának szüksége is van. Ez az elrendezés tehát mindkettejüknek
nagyszerűen megfelel. A polipocskák testén belülieken kívül a koralltelep
felszínén is sok alga él; valójában a korallzátony élő anyagának háromnegyed
része növényi természetű.
A korallzátony építőanyaga a kalcium-karbonát, amit a polipocskák
és az önálló életmódot folytató algák szorgalmasan választanak ki a
tengervízből. Előbbiek, amelyek az első számú termelők, egyetlen pillanatnyi
szünetet sem tartanak. Amikor egy állatka
megépítette a maga kamrácskáját, szálakat bocsát ki, amelyekből új polipocskák
jönnek létre, amelyek a szülő kamrájának tetején meg is kezdik a saját kamráik
építését, lezárva az alattuk elhelyezkedő kamrát, amiben a szülő elpusztul. A
koralltelep tehát valójában egy igen vékony, eleven réteg, amely alatt üres
kalcium-karbonát-kamrák tömege helyezkedik el; örökre megüresedett kicsiny lakások, amelyek továbbra is szolgálják a telepet azzal, hogy szilárd
támaszt nyújtanak. Az elhalt korallpolipocskák kamráinak sokasága ebben a
tekintetben a fatörzs belsejének élettelen anyagához is hasonlítható. Minthogy
a polipocskák testében élő algáknak fényre van szükségük, a korall
százötven méternél nagyobb mélységben már nem fordul elő – ez pedig
többé-kevésbé azonos az esőerdő aljnövényzete és koronaszintje közötti
távolsággal.
A korallzátony alapjának ágbogas
mészkősűrűségében sokféle állat él és táplálkozik. A pompás papagájhal szájának elülső részén erős csőrszerű fogak vannak, amelyekkel
kisebb koralldarabokat tördel le. Hátulsó, gömbölyű fogaival összemorzsolja őket, majd elfogyasztja
a polipocskákat. Más fajok módszerei kifinomultabbak; van, aki egyszerűen a
szájába veszi a kamrát, és kiszippantja belőle a lakót.
A tengericsillagok emésztőfolyadékot bocsátanak a parányi kamrákba,
majd felszívják az elfolyósodott polipocskákat.
Egyes fajok rejtőzködésre használják a korall zegzugait, vagy itt
építik meg az otthonukat. A kacslábú rákok meg a fúrókagylók lyukakat
mélyítenek a kemény mészkőbe, onnan szűrögetik a vízben lebegő táplálékot. A mészkőrengeteg védelmében tengerililiomok,
kígyókarú tengericsillagok, soksertéjú férgek és héjatlan puhatestűek
bujkálnak. A kisebb üregekből murénák lesnek zsákmányukra. Az agancskorallok
körül, mint madárrajok, élénkkék korallszirtihalak csapatai vadászgatnak; egy
helyben lebegnek a kiválasztott korall fölött, a sodródó táplálékszemcséket
csipegetik, ám ha veszélyt észlelnek, egy
szempillantás alatt elrejtőznek a mészkőlabirintusban. Az egyes koralltelepek
körül – olyan szorosan egymás mellett, mint az esőerdei fák ágaira települt
növények – szivacsok, szarukorallok, tengerirózsák, tengeriuborkák, zsákállatok
és kagylók éldegélnek.
Az esőerdőben élő fajok sokfélesége, mint
láttuk, részben a rendkívül kedvező környezeti
feltételek – a meleg, páradús levegő, illetve a
bőséges napsütés –, részben pedig e körülmények igen tartós fennállásának következménye; utóbbi tette lehetővé, hogy a kínálkozó számtalan
ökológiai fülkét elfoglalják a különböző növény- és állatfajok.
A korallzátonyok élővilágának burjánzó gazdagsága ugyanezekre a tényezőkre
vezethető vissza. A zátonyon megtörő, a korall fölött oda- és visszaáramló
hullámok oxigénnel dúsítják a vizet, a trópusi nap pedig egész évben bőséges
fényben fürdeti a víz alatti tájat. A korallzátony egyébként még ősibb
környezettípus, mint az esőerdő. A nagy számban előkerült fosszíliák tanúsága
szerint korallpolipocskáknak, tengerisünöknek, kígyókarú tengericsillagoknak,
puhatestűeknek és szivacsoknak otthont adó hasonló életközösségek már kétszázmillió évvel ezelőtt is léteztek. A trópusi sekély tengerekben mindig is voltak
olyan részek, ahol a planktonban állandóan jelen lévő
lárvák megtelepedhettek. A legnagyszerűbb jelenkori példa az Ausztrália keleti
partjai mentén húzódó Nagy-korallzátony, amely több mint háromezer, óriási
számban jelen lévő állatfaj otthona.
Ez a hatalmas zsúfoltság ugyanakkor problémákat is okoz. Egy
rejtekhelynek alkalmas lyuk vagy hasadék birtoklásáért komoly harc folyik. Az
egyik garnélafaj szokásához híven gödröcskét ás magának
a homokban a korallok között, egy nyálkáshalfaj pedig ugyancsak
szokásához híven vele együtt költözik bele, és használja otthonaként. Az üres
csigaházakba és kagylóhéjakba remeterákok bújnak, kívülről pedig szivacsok
telepszenek meg rajtuk; remekül megélnek a rák táplálékából lepergő morzsákon,
és olyan alaposan beburkolják a csigaházat, hogy a ragadozók nem férnek hozzá a
rákhoz. A ceruzához hasonló hosszúságú és vastagságú bujkálóhal más állatok
testében talál biztonságos menedéket: orrával addig bökdösi egy tengeriuborka
végbélnyílását, amíg be nem tud siklani. Odabent már nemcsak az ellenségeitől
nem kell tartania, de állandóan elegendő táplálékhoz is jut – az uborka
folyamatosan regenerálódó belső szerveit eszegeti.
A zsúfoltság adhat magyarázatot a korallzátony számos lakójának
káprázatos külsejére is. Az egyedeknek a legnagyobb sokaságban is fel kell
tudniuk ismerni a saját fajtársaikat – lehetséges párjukat vagy vetélytársukat.
A vizuális ismertetőjegyeknek a korallerdő szemkápráztató tarkaságában
különösen feltűnőeknek kell lenniük, hogy biztosan azonosítani lehessen őket.
Gond akkor adódik, amikor több hasonló nagyságú és formájú, de más-más
táplálékot fogyasztó rokon faj találkozik. Ilyen családot alkotnak a
pillangóhalak. Minden fajnak sajátos, már nagyobb távolságból is jól
felismerhető, gyakran rendkívül szépséges szemfoltok, sávok, foltok és pettyek
alkotta rajzolata van – szakasztott olyanok, mint az esőerdőben verdeső
pillangók.