Nem véletlen, hogy minden buliban a konyhában van a legnagyobb tumultus. Az étel közöséget teremt, összeköt a tradíciókkal, a test mellett a lelket is táplálja. Erre látunk a példát Fannie Flagg Sült zöld paradicsom című kötetében vagy Mary Ann Shaffer és Annie Barrows Krumplihéjpite Irodalmi Társaság könyvében. De lehet a függetlenség és az új kezdet záloga is. A regények többségében az étkezések és az ételek a háttérben zajló folyamatokhoz tartoznak, így, ha említik őket, az jelentéssel bír.
Ez pedig egészen sokféle lehet. A szereplők és az ételek viszonya segíthet jobban megismerni a karaktert, mint A gyűrűk ura hobbitjainak második reggelije, esetleg Szinbád szenvedélyes kulináris kalandjai. Agatha Christie belga magánnyomozójának különcségét mutatja a korabeli szokások szerint felnőtt férfihoz képest szokatlan ízlése, vonzódása az édességekhez és a likőrökhöz, továbbá a szimmetriához még ezen a területen is.
Hercule Poirot kifinomult érzékeit ráadásul az angol konyha is próbára teszi. A karácsonyi puding esetébenegy új dimenzióban. A novellában a detektív egy rubin elrablásának ügyén dolgozik egy keleti herceg megbízásából. A nyomozás pedig a Lacey család otthonába viszi a karácsonykor. A történetben kulcsszerepet játszik a címbeli puding, ami találóan szimbolizálja a krimit is: apró meglepetéseket, ajándékokat rejt magában. Ráadásul, aki ezeket a jeleket jól értelmezi, az a babona szerint a jövőjét is megtudhatja belőlük.
A történet 1960-ban jelent meg egy öt másik novellát tartalmazó gyűjtemény részeként, amelyet maga Christie is az ételek tematikájában tálalt a kötethez fűzött előszóban. Az ételek vagy étkezések pedig a másik öt krimiből többen is felbukkannak valamilyen formában. A szedertortában az áldozat étkezési szokásainak drasztikus változása vezeti nyomra Poirot, Az álomban egy édességgyár vezetőjét gyilkolják meg.
Persze nem mindig gyilkossággal végződik az ételek felbukkanása egy könyvben. Előfordulhat, hogy csak kisebb forradalmat indít el, mint Joanne Harris Csokoládé című regényében, ahol a böjt idején érkező buja édesség az egész falu életét felforgatja és új lehetőségeket mutat számukra. Ahogy a Minden kémia főhősének is a főzés jelentette a lehetőséget, amellyel gyakorolhatja hivatását és független lehet. Kémiai tudását egy tévés főzőműsor szolgálatába állítja, így elfogadhatóvá válik a férfi kollégái számára, közben pedig a receptek mellé életszemléletet is közvetít a nézőinek.
Aki pedig igazán profin szeretné beleásni magát a témába, az Szederkényi Olga Krimik és krémek című kötetéből megtudhatja, Agatha Christie számára mennyire fontos volt a gasztronómia és mit főztek a századfordulón.
A karácsonyi puding esete
– Nagyon sajnálom, de… – mondta Hercule Poirot.
A szavába vágtak. Igaz, nem gorombán és tapintatlanul. A fürge közbeszóló tulajdonképpen nyájas volt, és nem vitatkozni akart, inkább csak rábeszélni.
– Kérem, ne utasítson el rögtön, Monsieur Poirot! Súlyos államérdekek forognak kockán. A legmagasabb körökben értékelni fogják, ha hajlandó közreműködni.
– Nagyon kedves – legyintett Hercule Poirot –, de csakugyan képtelen vagyok elvállalni, amire kér. Ez az évszak…
Mr. Jesmond megint a szavába vágott:
– …a karácsonyi időszak! – mondta rábeszélően. – Hamisítatlan angol, vidéki karácsonyban lehetne része!
Hercule Poirot megborzongott. Egyáltalán nem vonzotta a vidéki tartózkodás ebben az évszakban.
– Egy jó kis hagyományos karácsonyozás! – erősködött Mr. Jesmond.
– Én… én nem vagyok angol – mondta Hercule Poirot. – Az én hazámban a karácsony csak a gyerekeknek való. A felnőtteknek meg az újév, mert mi azt ünnepeljük.
– Á! – mondta Mr. Jesmond. – Angliában viszont a karácsony nagyszerű intézmény, és biztosíthatom, hogy ha elmegy Kings Laceybe, a legpompásabb karácsonyban lesz része. Csodásan szép, régi ház! Egyik szárnya még a XIV. századból való!
Poirot erre megint megborzongott. Egy XIV. századi vidéki angol udvarház kifejezetten rossz előérzeteket ébresztett benne. Már több ízben megszenvedett az ilyen nagy múltú angol lakok miatt. Elégedetten nézett körbe kényelmes, modern lakásában, mely radiátorokkal volt felszerelve, és ahonnan a huzatot a legteljesebb mértékben kizárták.
– Télen nem szoktam elhagyni Londont – jelentette ki határozottan.
– Tartok tőle, hogy még nem egészen látja át, Monsieur Poirot, mekkora horderejű dologról lenne szó – pillantott Mr. Jesmond a kísérőjére, majd vissza Poirot-ra.
Poirot másik látogatója ez idáig mindössze egy udvarias, távolságtartó „Üdvözlöm”-öt mondott. Csak ült, és tükörfényes cipőjét bámulta, kávészínű arcán pedig erős levertség tükröződött. Fiatal férfi volt, legfeljebb huszonhárom éves, és szemlátomást szerencsétlennek érezte magát.
– Igen, igen – mondta Hercule Poirot. – A dolog természetesen nagy horderejű. Ezt belátom. Őfelsége bírja teljes együttérzésemet.
– Igen kényes természetű dologról van szó… – mondta Mr. Jesmond.
Poirot most a fiatalemberről az idősebbik látogatóra nézett. Ha Mr. Jesmondot egyetlen szóval kellett volna jellemeznie, akkor a „diszkréció” lett volna az. Diszkrét volt rajta minden: jól szabott, ám nem feltűnő öltönye, kellemes és iskolázott hangja, melyen ritkán szólalt meg máshogy, mint félhangosan és egyenletes hanghordozással; világosbarna haja, mely a halántékánál már ritkult kicsit, és sápadt, komoly arca. Hercule Poirot-nak az volt az érzése: nem is csak egy Mr. Jesmonddal találkozott már életében, hanem legalább egy tucattal, akik előbb vagy utóbb mind ezzel hozakodtak elő: „igen kényes természetű dolog…”
– A rendőrség is nagyon diszkréten tudja kezelni az ügyeket – vetette fel Hercule Poirot.
Mr. Jesmond határozottan nemet intett:
– A rendőrség nem jöhet szóba – mondta. – Ahhoz, hogy visszaszerezzék a… amit vissza akarunk szerezni, óhatatlanul a bíróságra kéne vinni az ügyet, de mi sajnos oly keveset tudunk! Csak sejtéseink vannak, de nemigen tudunk semmit.
– Minden együttérzésem az önöké – biztosította őket megint Hercule Poirot.
De ha azt gondolta, hogy két látogatója megelégszik majd az együttérzésével, nagyon tévedett. Az együttérzésből nem kértek, mert gyakorlati segítséget akartak. Mr. Jesmond megint az angol karácsonyok varázsát kezdte ecsetelni.
– Tudja, ma már kiveszőben van az ilyesmi – mondta –, mármint az igazi, tradicionális karácsonyozás. Manapság az emberek szállodákban töltik az ünnepeket. Bezzeg egy igazi angol karácsonyt el sem lehet képzelni a teljes család, a gyerekek és a harisnyák nélkül, karácsonyfa, pulykasült és szilvapuding meg a crackerek * nélkül! És az ablak alatt hóember áll…
Hercule Poirot ekkor közbeszólt, hogy pontosítson.
– Hóember építéséhez nélkülözhetetlen a hó – jegyezte meg komoran. – És havat nem rendelhet az ember karácsonyra, még Angliában sem.
– Éppen ma beszéltem egy barátommal, aki a meteorológiai intézetben dolgozik – válaszolta erre Mr. Jesmond. – Azt mondta nekem, hogy idén nagy valószínűséggel lesz hó karácsonykor.
De ezt kár volt mondania. Hercule Poirot még a korábbiaknál is hevesebben rázkódott össze.
– Behavazva vidéken! – mondta. – Ez még rémesebb volna. Bent szorulni egy hatalmas, hideg kőépületben!
– Ó, dehogy! – mondta Mr. Jesmond. – Az elmúlt tíz évben sokat változott a világ. Elterjedt az olajtüzelésű központi fűtés.
– Olajtüzelésű központi fűtés van Kings Laceyben? – kérdezte Poirot. Most először látszott úgy, hogy meginog.
Mr. Jesmond látta, hogy tovább kell ütnie a vasat.
– Bizony! – mondta. – Sőt a ház melegvíz-ellátása is kiváló. Minden hálószobában radiátor van. Nyugodt lehet, kedves Poirot-m, Kings Lacey maga a kényelem télidőben. Még az is előfordulhat, hogy túlságosan melegnek érzi majd a házat!
– Az nem valószínű – mondta Hercule Poirot.
Mr. Jesmond hirtelen, rutinosan váltott témát:
– Bizonyára átérzi a mi komoly dilemmánkat – mondta bizalmasan.
Hercule Poirot bólintott. Vendégeinek csakugyan elég komoly gondja volt. Az ifjú trónörökös, egyetlen fia a gazdag és nagy befolyású, távoli ország uralkodójának, néhány héttel ezelőtt érkezett Londonba. Hazájában a közelmúltban nyugtalanság és elégedetlenség támadt. Az ország népe hű volt az idős uralkodóhoz, aki következetesen megtartotta eleinek keleti életmódját és szokásait, de az ifjú herceg megítélése már nem volt egyöntetűen pozitív. Az ő könnyelműsége nyugatiasnak tűnt, és visszatetszést szült népében.
Nemrég azonban bejelentették a trónörökös eljegyzését. Saját unokatestvérét választották menyasszonyául, egy olyan, Cambridge-ben végzett fiatal lányt, aki gondosan ügyelt rá, hogy otthon ne mutassa az őt ért nyugati hatásokat. Kitűzték az esküvő napját, és az ifjú trónörökös Angliába utazott, magával hozva néhányat az uralkodó család híres ékkövei közül, hogy azokat Cartier-nál a kornak megfelelő, új foglalattal lássák el. Volt a kövek között egy nagyon híres rubin: ezt az ékszerészházban kiszedték a régi, ormótlan nyakékből, amibe bele volt foglalva, és szép új foglalatot kapott. Eddig rendben is lett volna, a baj csak ezután következett. Az ilyen rendkívül gazdag, és szórakozást kedvelő fiatalemberektől senki sem várja el, hogy egyáltalán ne bocsátkozzanak kellemes természetű kalandokba. Ezt az ifjú trónörökösnél sem ítélték el. A trónörökösök mindig is hajlamosak voltak az effajta szórakozásra. Ha barátnőjével a Bond Streetre ment sétálni, és ott a kellemes percekért smaragd karkötőt vagy gyémántbrosst vásárolt neki, azt mindenki egészen természetesnek és rendjén valónak találta – hiszen az öreg uralkodónak is voltak kedvenc táncosnői, akiknek kivétel nélkül egy-egy Cadillacet ajándékozott.
Csakhogy a trónörökös sajnos nem érte be ezzel. Hízelgőnek találta a hölgy odaadó figyelmét, és megmutatta neki a családi rubint az új foglalatban, végül pedig óvatlanul belement: hadd vegye fel a hölgy az ékszert, csupán egyetlen estén.
A történetnek hamar rossz vége lett. A hölgy eltávozott a vacsoraasztaltól, hogy bepúderezze az orrát. Telt-múlt az idő, s a hölgy nem jött vissza. A hátsó ajtón lépett meg az étteremből, és azóta színét sem látták. Ennél azonban lényegesebb és sajnálatosabb, hogy vele együtt a rubinnak is nyoma veszett az új foglalatban.
Ezek voltak tehát a tények, melyeknek nem volt szabad nyilvánosságra kerülniük, mert az a legsúlyosabb következményekkel járt volna. Az ékkő ugyanis nem pusztán egy rubin volt a sok közül, hanem nagy jelentőségű, történelmi tulajdon, és sajnos olyan körülmények között tűnt el, hogy annak nemkívánatos szellőztetése végzetes politikai lavinát indíthatott volna el.
Mr. Jesmond nem az az ember volt, aki ezekről a tényekről egyszerű, jól érthető nyelvezetben számol be. Bőbeszédűen tálalta őket, körültekintő szavakba csomagolva. Hogy Mr. Jesmond tulajdonképpen kicsoda, azt Hercule Poirot nem is tudta. Pályája során már több ilyen Mr. Jesmonddal találkozott. Nem derült ki, hogy ez a példány itt éppen a belügy vagy a külügy alkalmazottja-e, vagy esetleg valami diszkrétebb intézményé. Mindenesetre a Nemzetközösség érdekeit képviselte. A rubint vissza kellett szerezni.
És Mr. Jesmond tapintatosan, de határozottan hangsúlyozta, hogy egyedül Monsieur Poirot az az ember, aki vissza tudja szerezni.
– Nos talán… igen – ismerte el Hercule Poirot. – Ám önök oly keveset tudnak csak nekem mondani! Sejtések… gyanú… ezeken nemigen lehet elindulni.
– Ugyan, Monsieur Poirot! Kérem, ne szabódjon! Az ön képességeit ez nem haladhatja meg!
– Nekem sem sikerül mindig minden.
De ez persze csak szerénykedés volt. Poirot hanghordozásából nyilvánvaló volt: ha ő elvállal egy feladatot, az szinte egyenlő annak sikeres végrehajtásával.
– Őfelsége még igen fiatal – mondta Mr. Jesmond. – Kár volna hátralévő életét tönkretenni egy ilyen ifjúkori botlás miatt.
Poirot nyájasan pillantott a letört fiatalemberre.
– A botlások ideje éppen az ifjúság – mondta neki bátorítón –, és a legtöbb fiatalember esetében ez nem is szokott sok vizet zavarni. A szerető atya kifizeti az adósságot, a családi ügyvéd segít a bonyodalmak elsimításában; az ifjú ember pedig tanul a saját kárán, és végül minden jóra fordul. Az ön helyzetében azonban ez valóban nem könnyű. Közeledő házassága miatt…
– Hát ez az! Hát éppen ez az!
A fiatalember most szólalt meg először, és máris ömleni kezdett belőle a szó:
– Tudja, a menyasszonyom nagyon, nagyon komoly lány! Borzasztó komolyan veszi az életet! Cambridge-ben egész sor komoly eszmét szívott magába. Hogy az országomban meg kell szervezni a közoktatást. Hogy iskolákat kell alapítani. Hogy mindenféle dolgot be kell vezetni. S mindezt a haladás nevében, érti? A demokrácia nevében. Többé már nem úgy lesz, mondja ő, mint ahogy apám idejében volt. Azzal tisztában van, hogy Londonban szórakozni fogok, de a botrányt muszáj kerülnöm! Azt muszáj! A botrány tönkretenne. Ez a rubin meg, tudja, nagyon híres. Hosszú története van, egész történelme, ami rengeteg vérontással és sok halálesettel terhes…
– Halálesetek – mondta elgondolkodva Hercule Poirot. Mr. Jesmondra nézett.
– Remélem – mondta –, hogy erre azért nem fog sor kerülni.
Mr. Jesmond különös hangot adott ki: akár egy kotlós, amelyik épp tojást készült rakni, de mégis meggondolta magát.
– Nem, dehogy – mondta, meglehetősen kimért hangon. – Biztos vagyok benne, hogy ilyesmiről egyáltalán nincs szó.
– Pedig ebben nem lehet biztos – jegyezte meg Hercule Poirot. – Barátom, akárkinél van most a rubin, mindig lesznek mások is, akik meg akarják szerezni, és akik nem aggályoskodnak, ha ekkora zsákmány van kilátásban.
Mr. Jesmond még kimértebben válaszolt:
– Nem hinném, hogy efféle spekulációkba kéne bocsátkoznunk. Az adott helyzetben ez nem visz minket előre.
– Ellenben én – mondta Hercule Poirot, és hirtelen érzékelhetően külföldies lett a beszéde –, én minden útelágazást végigkutatok, akár a politikusok.
Mr. Jesmond fürkészőn nézett rá. Majd összeszedte magát, és így szólt:
– Nos, akkor vehetem úgy, hogy ezt megbeszéltük, Monsieur Poirot? Elmegy Kings Laceybe?
– És mit mondjak: miért mentem oda? – kérdezte Hercule Poirot.
Mr. Jesmond magabiztosan mosolygott.
– Ezt mi majd elintézzük – mondta. – Biztosíthatom, hogy teljesen természetesnek fogják venni a látogatását. És majd meglátja, milyen kedvesek Laceyék! Igazán helyes emberek.
– És nem csapott be az olajtüzelésű központi fűtéssel?
– Nem, nem, dehogy! – mondta vérig sértve Mr. Jesmond. – Biztosíthatom, hogy a helyszínen minden szempontból meglesz a kényelme.
– Tout confort moderne * – mondta magában Poirot, mert valami emlék ötlött fel benne. – Eh bien – mondta –, benne vagyok.
Ha tetszett a részlet, itt vásárolhatod meg a teljes könyvet:
Olvasástervezőnket azoknak hoztuk létre, akik szeretik nyomon követni könyvélményeiket. Az öröknaptárként is használható kötetben könyves célokat tűzhetünk ki magunknak, kihívásokat teljesíthetünk, feljegyezhetjük kedvenc idézeteinket, értékelhetjük az olvasottakat, kívánságlistákkal és várólistákkal készülhetünk a jövőre.
Kövess be minket a nyereményjátékokért és még több olvasnivalóért!
