#132023. 13. 13.

Boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Vagy mégsem?

Ugrás a könyvrészlethez

A mesék igazságtalanok. De erre bőven elég felnőttként rájönnünk. Nemcsak azért igazságtalanok, mert a valóságban sosem lehet olyan derekunk, mint Csipkerózsikának, hanem azért is, mert mire felnövünk, már tudjuk, hogy a szörnyetegből a mi dolgunk vállalható férfit varázsolni. Tudjuk, ha rendesen takarítjuk mostohánk otthonát, előbb-utóbb egy tulajdonságok nélküli, hallgatag herceg toppan be megmenteni minket, és tudjuk azt is, hogy a másik hercegnek meg némán is jók leszünk, még akkor is, ha azelőtt az éneklés volt a legkedvesebb hobbink.

Azt viszont egyáltalán nem tudjuk, hogyan folytatódik az élet a nagy egymásra találás után, pedig felnőttként ugyanúgy szükségünk lenne a mesékre. Vajon Aladdin tudja, hogy gyapjút csak 30 fokon szabad mosni?

Erről a legvadabb víziót Stephen Sondheimtől kaptuk, aki az Into the Woods című musicaljében egy sor klasszikus Grimm-mesét fűzött össze, a darab pedig ott kezdődik, ahol ezek véget értek. Hercegek keringenek a varázslatos erdőben, és bár már rég megtalálták áhított szerelmüket, azért időről időre kedvet kapnak egy újabb hódításhoz. A hercegnők pedig a kiégés szélén próbálják megérteni, hogyan kerültek a tündérmeséből előbb a szürke hétköznapokba, onnan pedig egy sötét zsákutcába.

Ahogy a valóság, úgy a mesebeli szerelmek sem feketék és fehérek. A Királynő Tanácsa-sorozat a Disney-hercegnők happy end után elkövetkező küzdelmeit mesélik el. Mi történt például A szépség és a szörnyeteg Belle-jével, miután hercegnő lett – és beköszöntött a francia forradalom? Itt egy mese erről nektek, kedves felnőttek! 

MAI OLVASNIVALÓ

Emma Theriault

A lázadó Szépség

Egyszer volt, hol nem volt, egy megátkozott herceg beleszeretett egy makacs leányba, és ketten együtt megmentettek egy királyságot. De ez immár a múlt, és ahogy a hintója végigdöcögött a Pont Neuf macskakövein, Belle csakis a jövőre tudott gondolni.
Párizs pont olyan volt, mint ahogy az az emlékeiben élt – csupa vadság, csupa káosz, és csupa füst, ami szinte már fojtogatta a tágas mezőkhöz és az ütött-kopott piacterekhez szokott lányt.
Belle kihajolt az ablakon, hogy – miután napokon keresztül mást sem látott, csak a monoton vidéket –, szemügyre vegye a várost. Lumière továbbra is összegörnyedve aludt a sarokban – ugyanabban a testhelyzetben, amiben az út nagyját töltötte. Belle háta mögött a férje a szoknyáját markolta, mintha így akarta volna magához láncolni, de a lány egyszerűen képtelen volt levenni szemét a látványról. Odakinn a város olyan zsigeri módon élt! A híd zsúfoltig volt mindenféle emberrel – bouquiniste-ekkel és az ő régi könyveikkel, valamint röpiratokkal teli standjaikkal; emelvényeken állva fiolákba töltött gyógyelixírjeiket kínálgató sarlatánokkal; zsonglőrökkel, akik nagyon igyekeztek lenyűgözni a kemény munka után éppen hazafelé tartó grisette-eket. Belle morbid kíváncsisággal figyelte, ahogy egy borbély, lábát a híd mögöttük lévő falának feszítve, kikap egy fogat egy szerencsétlen flótás állkapcsából. És mindeközben a zavaros Szajna csak csillogott a délutáni napfényben, ahogy a párizsiak a folyó hűs vízében kerestek menekülést a nyári forróság elől és a partjára gyűltek.
Belle most is épp akkora örömet lelt a látványban, mint régen, amikor először látta mindezt az apja szekerének hátuljáról, annak találmányai között kuporogva. Annyi éven keresztül próbálta magát sikertelenül meggyőzni, hogy Párizs nem is olyan nagyszerű, és hogy Aveyon nem is annyira álmos, unalmas hely hozzá képest. Igyekezett csakis a város mocskára és bűzére emlékezni, és azok továbbra is jelen voltak, de alattuk egy emberekkel, iparosodással és felvilágosodással, költőkkel, filozófusokkal és tudósokkal teli város bújt meg. Ez a hely nagyra értékelte a tudást, nem számított, hogy az honnan eredt, nem úgy, mint Plesance szürke kis városkája, ahol Belle-t mássága miatt gúnyolták. Elméjében Párizs olyasféle hellyé vált, ahová mindig is álmodozott, hogy majd elszökik, ám ez még azelőtt volt, hogy megismerte Liót és az élete örökre megváltozott.
Magába szívta a várost, bár alig volt képes felfogni mindazt, ami a hintón kívül zajlott.
– Tudod, azt mondják, a rendőrség onnan tudja, ha valaki elhagyta a várost, hogy három napig nem látják átkelni a Pont Neufön.
– Ó… – Lio a gondolataiba mélyedve, nyugodtan, hátradőlve ült, és inkább engedte, hogy Párizs elsuhanjon mellette.
Belle odapillantott felé.
– Nem hazudtál, amikor azt mondtad, hogy nem hat meg.
A férfi kérdő vigyort villantott felé.
– Micsoda?
– Párizs – felelte a lány közelebb hajolva. – Én alig férek a bőrömbe, míg te… – A szavak elhaltak ajkán, ahogy a füle csengeni kezdett a hintó hirtelen, tompa csendjében.
Lio kipillantott a nyüzsgő hídra és felsóhajtott.
– Párizs túl sok szomorú emlék színhelye. – A férfi nézte, ahogy Belle mosolya elhalványodik, mire a keze után nyúlt és hüvelykujjával cirógatni kezdte a tenyerét. – Boldog vagyok, hogy téged boldoggá tesz, Belle. Talán most új emlékeket szerezhetünk.
Belle sosem gondolta, hogy házasságra termett volna, de miután megtörte a szerelmét sújtó átkot és felszabadította a királyságot, a házasság már cseppet sem tűnt kihívásnak. Az elvarázsolt kastélyban töltött ideje megváltoztatta. Amikor Lio megkérte a kezét a könyvtárban, amit neki ajándékozott, az apja és újonnan szerzett családja jelenlétében, igent mondani neki a legtermészetesebb dolog volt a világon.
Mostanra rég maguk mögött hagyták az átkot, és bár Belle nem bánta meg, hogy Liót választotta, kezdetben nem igazán fogta fel ennek a döntésnek a következményeit. Sosem úgy képzelte az életét, hogy majd egy kastélyban éli le, és abba sem gondolt bele, milyen kötelességekkel is jár az, ha az ember egy herceghez megy feleségül. De Lióval fel kellett építeniük a közös életüket, és Párizs volt annak a nagy európai útnak az első állomása, amiről Belle mindig is álmodott. Cogsworth persze jót bosszankodott az elpazarolt időn, meg azon, mekkora illetlenség, hogy egy herceg csak úgy bejárja a kontinenst, de Belle ragaszkodott hozzá, hogy mindent lásson, amit csak lehet, mielőtt Lio kastélyának falai örökre maguk mögé zárnák. Szüksége volt egy utolsó kis kalandra, amibe kapaszkodhatott. Lumière úgy döntött, elkíséri őket az útjuk elején, mivel alig várta, hogy meglátogathassa Párizs leghíresebb éttermeit. Cogsworth megígértette vele, hogy viselkedni fog, bár mindenki tisztában volt vele, hogy ezzel túl sokat kér Lumière-től, aki éppen olyan odaadással adózott a csínytevés és a vigasság oltárán, mint amilyen komolyan vette kötelességét mint maître d’hôtel, azaz udvarmester.
Lio lerázta magáról melankóliáját.
– Olyan a város, mint ahogy az emlékeidben él?
– Párizs nem változott – sóhajtotta Belle. – Csak én.
– Mármint hercegnő lettél, úgy érted?
Belle finoman a karjába csípett, ahogy a hintó befordult a rue Dauphine-re.
– Nem vagyok hercegnő. – Az, hogy Belle nem volt hajlandó felvenni a címet, ami a Lióval kötött házassága miatt kijárt neki, érzékeny téma volt kettejük közt.
Lio szerencsére nem erőltette a dolgot.
– De egyértelmű, hogy az a lány sem vagy már, aki akkor voltál.
Belle tekintetét a hintó megtapétázott fala felé fordította. Végighúzta ujjbegyét a kidomborodó virágminta mentén, mivel nem akarta, hogy Lio lássa, mosolya ismét elhalványodik. Nem tudta, hogyan magyarázhatná meg, hogy ő mindig is az a lány lesz, és hogy nincs az a cím vagy drága ruha, ami megváltoztatná őt. Legbelül továbbra is ugyanaz a szegény, vidéki parasztlány maradt, aki jóval magasabbra rangra emelkedett, mint ami kijárt neki. Néha azon aggódott, hogy az élete nem csupán délibábok játéka-e – Lio számára az a lány volt, aki méltó egy herceg szerelmére és egy királyság vezetésére, míg önmaga számára egy olyan lány volt, aki képes megszelídíteni nyughatatlan lelkét és boldogságra találni a nyugalomban. Kíváncsi volt, vajon melyikük illúziója törik majd előbb darabokra.
A kellemetlen gondolatot elméjének mélyére ásta, amikor Lio egyszer csak témát váltott.
– Vegyünk át még egyszer mindent?
Belle arca grimaszba rándult. Egyiküknek sem volt ínyére, hogy a versailles-i udvarba látogassanak, de ez amolyan szükséges rossz volt, ami alól nem bújhattak ki. Aveyon hercegség volt, uralkodói pedig már évszázadok óta időztek a francia udvarban a király meghívása szerint. Ez egy kölcsönösen előnyös kapcsolat volt, amit Lio szeretett volna rendezni. Azonban már tíz éve nem járt az udvarban, mivel olyan átok ült rajta, ami kitörölte mindazoknak az emlékezetéből, akik valaha is ismerték. Egyikük sem tudta, mégis mire számítsanak Lajos királytól – lehet, hogy engesztelhetetlenül haragudott Lióra, de az is, hogy teljesen elfeledkezett róla. Azonban azzal, hogy nem vennének tudomást a problémáról, nem oldanának meg semmit. Előbb vagy utóbb szembe kellett nézniük Franciaország királyával.
Belle érezte, hogy a férje ideges, ezért igyekezett tréfával könnyíteni a hangulaton.
– Először is, csakis akkor szólunk nálunk magasabb rangúakhoz, hogyha ő szólít meg minket előbb. Amiről jut eszembe, hol is áll egy prince étranger a társadalmi ranglétrán?
Lio megrántotta a vállát.
– Jóval a prince légitimé vagy a prince du sang alatt, de jóval a legtöbb nemes fölött.
– És mi a helyzet egy prince étranger feleségével?
Lio egyik szemöldökét felhúzva pillantott rá.
– Az attól függ, hogy a hölgy felvette-e a hercegnői címet, ami határtalanul nagyobb tiszteletet biztosítana neki, mintha nem tette volna.
Belle nem volt hajlandó ráharapni a csalira.
– Akkor hát a biztonság kedvéért inkább senkihez sem szólok majd. – Lio a szemét forgatta, de Belle csak mondta tovább. – Biztos vagy benne, hogy a kuzinod képes lesz elérni, hogy meghívjanak minket? – A versailles-i udvar a protokoll és az etikett igazi szörnyetege volt, amit Belle, ebben biztos volt, sosem fog teljesen megérteni.
– Ő egy duc, Belle – legyintett Lio.
– Te meg herceg vagy – vágta rá a lány könnyedén.
Lio összeszorította az ajkát.
– Ő egy duc, aki már sok-sok éve él a versailles-i udvarban. Ismeri annak minden apró szabályát, és ha van valaki, aki audienciát szerezhet nekünk a királlyal, akkor az ő.
Egy fiatalabb, naivabb Belle azt gondolta volna, hogy Aveyon hercegének nem eshet nehezére meghívást szereznie az udvarba. De ez az idősebb Belle már tisztában volt vele, hogy a francia király udvarát több rétegnyi bonyolult és kicsavart szabály szövi át, amit arra találtak ki, hogy ezzel uralkodjanak az egész rendszert kitöltő nemesek fölött. Meg volt rá az esély, hogy még Lio kuzinjának közbenjárása ellenére se engedik majd be őket. Versailles szabályait még Lajos király nagyapja fektette le, és ezeket bizony nem lehetett semmibe venni. Kifogástalanul kellett viselkedniük, különben meglehet, hogy örökre kitiltják őket onnan.
Belle úgy döntött, hangot ad legnagyobb aggodalmuknak.
– Eléggé felkészültünk a kuzinod kérdéseire?
Amikor Lio végre megszabadult a reá mondott átoktól, a királysága egy olyan világra ébredt, ami megfeledkezett a létezéséről. Lio személyzetének tagjai visszakapták eredeti alakjukat és megtalálták családtagjaikat, akik a kastélyon kívül, szeretteik eltűnését észre sem véve éltek. A legtöbbjük egyszerűen visszatért a régi életéhez, anélkül, hogy meg kellett volna magyarázniuk, mégis merre jártak ily sokáig. Az egész olyan volt, mintha az átok felejtést hozó paplant terített volna Aveyonra, amikor pedig az átok megtört, ez egyszerűen fellibbent. Szerencsére úgy tűnt, hogy a Lio kastélyán kívüli világ hajlandó volt kérdés nélkül visszafogadni őket.
Azonban bármilyen könnyű is volt, legalábbis a körülményekhez képest, előállni egy történettel, ami elég hihetőnek bizonyult a királyság számára, Belle és Lio aggódott, hogy a férfi kuzinja – aki egykoron olyan közel állt hozzá, mintha csak a fivére lett volna – esetleg kivételt jelent majd.
Lio csókot lehelt a lány kezére, olyan magabiztosságot mutatva, amit Belle nem tudott egészen elhinni.
– Hát persze, hogy eléggé felkészültünk. És amint rendeztük ezt az ügyet a királlyal, már megyünk is tovább, ígérem.
Belle a férjére pillantott, alaposan szemügyre véve azt az arcot, amit még csak alig pár hónapja ismert. Fejét Lio mellkasára hajtotta, és csak hallgatta a szívverését, amit viszont már jóval régebb óta ismert.
– Ez lesz az első próbatételünk.
Ha sikerül hihetően hazudniuk Bastiennek, a duc de Vincennes-nek, akkor talán arra is van esélyük, hogy Franciaország királyával is így tegyenek.

Ha tetszett a részlet, itt vásárolhatod meg a teljes könyvet:

A lázadó Szépség

Emma Theriault

Érdekel

Érdekel

KÖNYVRŐL KÖNYVRE
- Olvasónapló és öröknaptár

Olvasástervezőnket azoknak hoztuk létre, akik szeretik nyomon követni könyvélményeiket. Az öröknaptárként is használható kötetben könyves célokat tűzhetünk ki magunknak, kihívásokat teljesíthetünk, feljegyezhetjük kedvenc idézeteinket, értékelhetjük az olvasottakat, kívánságlistákkal és várólistákkal készülhetünk a jövőre.

Érdekel

Kövess be minket a nyereményjátékokért és még több olvasnivalóért!