Lauren Roberts

Powerless

Sűrű, meleg folyadék csorog le a karomon.
„Vér.”
Fura, nem vettem észre, hogy az őr megvágott a kardjával, mielőtt telibe találtam az arcát. Hiába Villám, az állát célzó jobbhorgom mégis gyorsabb volt nála.
A korom szaga facsarja az orromat, rá kell szorítanom a koszos kezemet, nehogy eltüsszentsem magam.
„Szánalmas lenne, ha emiatt kapnának el.”
Amikor megnyugszom, hogy a tüsszentéssel nem fogom riasztani a búvóhelyem alatt ólálkodó királyi katonákat, visszateszem a kezem a mocskos falra, amelynek éppen nekidőlök, és megvetem a lábam a szemben lévő falon. Veszek egy nagy levegőt, de mindjárt megfulladok a koromtól. Lassan újra mászni kezdek felfelé. A combom szinte már annyira ég, mint az orrom, de ráveszem magam, hogy tovább araszoljak, miközben elfojtom a tüsszentést.
Nem pont kéményekben mászkálással akartam tölteni az estét. A szűk helytől izzadni kezdek, elnyomom magamban a félelmet, majd a szűk kürtő tetejéig kúszok, és alig várom, hogy a mocskos falak helyét átvegye a csillagfényes éjszaka. Amikor végre kidugom a fejem odafent, mohón beszívom a párás levegőt, majd mászok tovább, és azonnal megcsapnak az újabb szagkeverékek, amelyek még a testemre, a ruhámra és a hajamba tapadt korom bűzénél is sokkal orrfacsaróbbak. Verejték, hal, fűszerek és meggyőződésem szerint bizonyos testnedvek keveréke hozza létre a Dézsma köz jellegzetes bukéját.
A kémény tetején egyensúlyozok, és közben meresztem a szemem az árnyékos tetőn, hogy alaposabban megnézzem a ragacsos karomat. Ha a kardvágáshoz nem társult volna a szokásos éles fájdalom, el is felejtettem volna ellenőrizni.
Letépek egy darabot a testemhez tapadó, átizzadt ujjatlan felsőből, és megtörlöm vele a sebet.
„Adena meg fog ölni, hogy megvarrta, én meg tönkretettem. Már megint.”
Meglep, hogy nem érzem a belém nyilalló ismerős fájdalmat, amikor a durva szövettel a karomat dörzsölöm, türelmetlenül felitatva a ragacsot.
És ekkor csap meg az illata.
„Méz.”
Ugyanaz a méz, amely a ragacsos buktákból szivárog a kopott mellényem zsebeiben, és lecsorog a karomon – én meg vérnek hittem. Felsóhajtok, a szememet forgatom.
Mindenesetre örömteli meglepetés. Inkább méz áztassa át a ruhámat, minthogy vért kelljen kimosni belőle.
Mély levegőt veszek, és lenézek az omladozó, lepusztult épületekre, amelyekre árnyékokat rajzol az utcában pislákoló lámpaoszlopok fénye. A nyomornegyedben nincs nagyon áram, de a király nagyvonalúan megszánt minket néhány utcai lámpával. Köszönhetően a Voltoknak és a Tudósoknak, akik képességükkel megbízható elektromos hálózatot alakítottak ki, komoly erőfeszítéseket kíván, hogy az árnyékban tudjak maradni.
A nyomornegyedtől távolodva az üzletsorok és lakóházak állapota és mérete is lassú javulást mutat. A kalyibákból lakóházak lesznek, a lakóházakból kúriák, elvezetve egészen a legijesztőbb épületig mind közül. A sötétben hunyorogva alig tudom kivenni a királyi kastély égbe törő tornyait és mellette a Dóm Aréna lejtős kupoláját.
Visszanézek az előttem elnyúló széles utcára, és a két oldalán sorakozó szedett-vedett épületeket fürkészem. A Dézsma köz a nyomornegyed szíve, bűnt és árucikkeket pumpál a városba. A tekintetemmel követem az innen nyíló tucatnyi utcát és sikátort, belefeledkezem a város útvesztőjébe, majd sóhajtva haloványan rámosolygok az alattam húzódó ismerős utcára.
Otthon. Fogjuk rá. A szó szoros értelmében az otthon azt jelenti, hogy van tető az ember feje felett.
„De a csillagokat sokkal szórakoztatóbb bámulni, mint a plafont.”
Én csak tudom, tekintve, hogy minden éjjel a plafont bámulhattam, amikor még nem szorultam rá a csillagokra, hogy társaságomul szegődjenek. Végighordozom hitszegő tekintetem a városon a Kofa és a Szilfa utca között található korábbi otthonom irányába, ahol valószínűleg most egy boldog kis család ül az ebédlőasztal körül, és nevetgélve megbeszélik egymással a napjukat…
Koppanást hallok, aztán suttogást, és ez kizökkent keserű gondolataimból. Hegyezem a fülem, de épphogy csak ki tudom venni az őr fojtott, mély hangját, akit nem olyan régen nagyvonalúan megszabadítottam munkaköri kötelességeitől.
– …odajött mögém, halkan, akár a kisegér, aztán… egyszer csak megütögette a vállam, és ököllel képen vágott.
Igen bosszús és nem kevésbé fülsértő női hang visszhangzik a kémény kürtőjén.
– Te egy Villám vagy, a Dögvész szerelmére, nem kéne gyorsnak lenned? – A nő nagy levegőt vesz. – Legalább megnézted magadnak az arcát, hogy ne rabolhasson ki még egyszer?
– Csak a szemét láttam – motyogja az őr. – Kék volt. Nagyon kék.
A nő bosszúsan fújtat.
– Sokra megyek veled. Majd megállítok mindenkit a Dézsmán, hogy a szemük megfelel-e az általad oly szemléletesen leírt nagyon kéknek.
Elfojtom a kuncogást, miközben a helyiség másik végében valami megnyikordul, amit tompa léptek kórusa követ. Az új pár csizmák alatt korhadó fa nyikorgó hangjából azonnal kikövetkeztetem, hogy még három őr csatlakozott az embervadászathoz.
„És ez a végszavam.”
Leugrom a kéményről, és megkapaszkodom a tető magas peremében, átlendítve a lábam, hogy az utca felett lógjak. Kifújom a levegőt, elengedem a párkányt, és a nyelvembe harapok, nehogy felkiáltsak, miközben a gravitáció a talaj felé ránt. Halk puffanás kíséretében ügyetlenül egy kereskedő szénásszekerének tetejére érkezem. A merev szalmaszálak úgy döfik át a ruhámat, akár Adena valamelyik tűpárnája. Korom és szalma felhője szálldogál az éjszakai szellőben, ahogy az utcára ugrom.
Azzal ütöm el az időt, hogy kihúzgálom a szalmaszálakat az összekócolódott hajamból, majd tánclépésekben kerülgetve a szemetet és a törött csecsebecséket, megkezdem utamat az Erőd felé a kereskedők megviselt kocsijai között, melyeket éjszakára magukra hagytak. Zabrálók dőlnek a sikátor falainak, vagy az épületek között megbújva sugdolóznak, miközben elhaladok előttük.
Érzem a csizmámba dugott tőr súlyát, és megnyugtat a hűvös acél, ahogy elsétálok az éjszakára összebújt hajléktalan felebarátaim csoportjai mellett. Egyesek körül lila védő erőterek derengését látom, míg másoknak ahhoz sem elég erős a képessége, hogy békés alváshoz segítse őket, és pontosan ezért választották otthonuknak a nyomornegyedet.
Magabiztos lendülettel lépkedek tovább, a sikátorokat pásztázva egy pillanatra sem lankad a figyelmem. A szegények nem válogatnak. Egy shilling az egy shilling, és gond nélkül kirabolnak érte olyasvalakit is, aki még náluk is rosszabbul él.
Az utcákon cirkálva több őrrel is keresztezi egymást utunk, ezért kénytelen vagyok lassítani és távol tartani magam tőlük. Minden üzletet, sarkot és utcát megajándékoznak jelenlétükkel a kéjsóvár tekintetű, fehér egyenruhás rendfenntartók. A növekvő bűnözés miatt hozott királyi rendelet értelmében a könyörtelen katonák mindenhol ott strázsálnak a Dézsma közben.
Erről nyilván nem én tehetek.
Besurranok egy kisebb sikátorba, és egy zsákutca felé tartok. Annak a sarkában rejtőzik egy összetört kordékból, kartonlapokból, régi lemezekből és a Dögvész tudja, még miből tákolt rozoga barikád. Még félúton sem járok az otthonunknak nevezett szeméthalom felé, amikor egy vállig érő fürtök mögé rejtőző arc bukkan elő az Erődből.
– Megszerezted?
Keresztbe tett hosszú lábát kinyújtva fesztelenül feláll, majd habozás nélkül átsuhan a majd egy méter magas szeméttorlaszunkon, és olyan reményteli pillantással szökell felém, hogy az ember azt hinné, meleg ételt ígértem neki, és tetőt a feje fölé. És bár egyiket sem tudom megadni neki, hoztam valamit, amit ezeknél is többre tart.
Felsóhajtok.
– Rosszulesik, hogy kételkedtél bennem, Adena. Azt hittem, ennyi év után kicsit jobban bízol a képességeimben. – Levetem a hátizsákomat, és előhúzom belőle a gyűrött vörös selymet, miközben képtelen vagyok elfojtani az arcomra kiülő mosolyt a szeméből sütő ámulat láttán.
Adena mohón kikapja a kezemből a selymet, és végigsimít a puha szövet ráncain. Kiles a mogyoróbarna szemébe lógó göndör fürtjei mögül, úgy néz rám, mintha egymagam véget vetettem volna a Dögvésznek, és nem pedig ruhaanyagot loptam volna egy asszonytól, aki csak hajszálnyival él nálunk jobban.
Mintha hős lennék, nem pedig akasztófavirág.
Adena mosolya úgy ragyog, akár a nap a Tűzpuszta sivataga felett.
– Pae, tudtad, hogy csodákra vagy képes a ragacsos ujjaiddal?
Átkarolja a nyakam, és olyan csontropogtató ölelésbe von, hogy még több méz csorog le a mellényemen, és gyűlik össze a zsebeimben.
– Ha már a ragacsos ujjaknál tartunk… – Kihámozom magam az öleléséből, és a zsebembe túrok. Előveszek hat összetört ragacsos buktát. Alig gusztustalanabbak csak, mint a rájuk tapadt szalmaszálak.
Adena szeme elkerekedik, majd pont olyan mohón kapja ki az egyiket a kezemből, mint a selymet. Falatozás közben megfordul, és habozás nélkül átvág az erődünkön, majd ledobja magát a seszínű durva szőnyegekre a barikádunk belső oldalán. Várakozón megütögeti a helyet maga mellett, és vele ellentétben én esetlenül ugrom át a falat, mielőtt leülök.
– Fogadni mernék, Maria nem örült túlzottan, hogy kirámoltad a boltját. Már megint. Szegénykém, több óvintézkedést is tehetne – jegyzi meg Adena két falat között, és sanda mosoly ül ki morzsás arcára.
Annak ellenére, hogy az elmúlt években havonta legalább egyszer kiraboltam, Maria még mindig rendre arra a következtetésre jut, hogy férfi vagyok. De legalább próbálkozik.
– Ami azt illeti – jegyzem meg vállvonogatva –, a szokásoshoz képest kettővel több katona strázsált a boltnál. Biztos belefáradt, hogy ennyi buktát loptam tőle az évek alatt.
Adena szúrósan rám néz.
– Hála a Dögvésznek, hogy nem kaptak el, Pae!
Amint az ismerős szófordulat elhagyja az ajkát, ösztönösen megfeszítem az állkapcsom, mire tátva marad a szája harapás közben. Jól láthatóan összerezzen, aztán megköszörüli a torkát.
– Bocs. Rossz szokás.
A hüvelykujjamon lévő vaskos gyűrűt forgatva elgondolkodom, miközben halovány mosolyt erőltetek magamra. Ezt a témát általában igyekszünk elkerülni, bár elsősorban az én hibám, hogy hirtelen kínos lett szót ejteni róla.
Mindezt egy pillanatnyi gyengeség miatt, pedig már bánom, hogy ekkora megkönnyebbülést jelentett.
– Tudod jól, hogy nem a szavak zavarnak, hanem…
– Hanem a mögöttes jelentésük – vág a szavamba mosolyogva, miközben döbbenetes pontossággal utánozza a hangomat.
A nevetéstől majdnem a torkomon akad egy falat mézes sütemény.
– Engem idézgetsz, A.?
Válasz közben harap egyet a buktából, majd teli szájjal kijelenti:
– Nem a Dögvésztől leszel beteg, hanem attól, ami utána jön.
Lassan bólintok, miközben szórakozottan követem ujjammal az alattunk lévő szőnyeg kopott mintáját. Otthonos a tapintása. A gondolatra, hogy hálát adjunk a Dögvésznek, amiért megölt több ezer ilyait, még a mézes buktától is elmegy az étvágyam. Hogy hálát adjunk a dolognak, amely oly sok szenvedést, halált és elnyomást hozott.
De most mindenki csak azokkal törődik, akikkel nem végzett. A királyságban évekre vesztegzárat rendeltek el, hogy a betegség ne terjedjen át a szomszédos városokra, és Ilyában csak a legerősebbek élték túl a kórt, amely az emberek alapvető felépítését változtatta meg. A gyorsak páratlanul gyorsak lettek, az erősek legyőzhetetlenek, és akik az árnyak között bujkáltak, immár maguk is eggyé váltak az árnyakkal. Olyan természetfeletti képességek tucatjaival ajándékozta meg az ilyaiakat, melyek erő, rendeltetés és teljesítmény szempontjából változatosabbak már nem is lehetnének.
A túlélés jutalma.
Ők az Elit. A rendkívüliek. A kivételesek.
– Csak… – Adena hangja elcsuklik, a buktáját piszkálgatja, miközben még egyszer nekifut mondandójának. – Csak légy óvatos, Pae! Ha elkapnak, és nem tudod kidumálni magad…
– Nem lesz semmi bajom – jelentem ki erőltetett nemtörődömséggel, figyelmen kívül hagyva a rám törő aggodalmat. – Ez a munkám. Mindig is ezt csináltam.
Sóhajt és elmosolyodik, majd lemondóan legyint.
– Tudom, tudom. Elbírsz az Elitekkel.
Újra eláraszt a megkönnyebbülés, amitől egyszerre támad bűntudatom, és hálát érzek, hogy Adena tényleg ismer engem. Mert a Dögvész túlélői közül nem mindenki volt olyan szerencsés, hogy képességeket szerezzen. Nem, az Átlagosok egyszerűen tényleg… átlagosak. És a Dögvészt követő évtizedekben az Átlagosok és az Elitek békében éltek egymás mellett. Mígnem Edric király egy nap hozott egy rendeletet, mely szerint az Átlagosok többé nemkívánatosak a birodalmában.
A járvány három évtizeddel ezelőtt söpört végig a vidéken. Bár feltehetően hétköznapi betegség okozta, a királyi Gyógyítók arra használták az alkalmat, hogy kijelentsék: az Átlagosok egy felderíthetetlen kór hordozói, és emiatt nem fejlődtek ki bennük képességek. A hosszan tartó érintkezés káros hatással bírt az Elitekre és adottságaikra, ezért idővel az Átlagosok miatt fogyatkozni kezdtek az Elitek féltve óvott képességei.
Legyőzöm a késztetést, hogy a gondolatra elfintorodjak.
Apám mindezt mellébeszélésnek tartotta, és én egyetértek vele. De még ha lenne is rá bizonyítékom, hogy a király szemérmetlenül hazudik, egy nyomornegyedből származó lány nincs abban a helyzetben, hogy higgyenek neki.
Viszont a király nem engedheti, hogy az Elitekből álló társadalmát az egyszerű Átlagosok bomlasszák. A kiváltságosok nem halhatnak ki.
És így kezdődött a Tisztogatás.
Még most, évtizedekkel később is mesélnek tábortüzek mellett a sivatag napsütötte homokjában szétszórt holttestekről, és a gyerekek rémtörténeteket suttognak egymás között.
Ragacsos ujjak zárulnak össze a kezemen, a mézbevonat Adena kezén ugyanolyan édes, mint a nekem szánt mosolya. Szemének csillogása, hűséges arcvonása őrzik titkomat. Oly sok ideig éltem abban a szomorú tudatban, hogy semmi sem lehet valóságos. Minden barátság hamis, minden kedvesség számító.
„Rejtsd el az érzéseidet, rejtsd el a félelmed, és a legfontosabb, rejtőzz el a külsőségek mögé! Senki sem tudhatja meg, Paedy! Ne bízz senkiben és semmiben, csak az ösztöneidben!”
Apám kedves hangja különösen kellemetlenül visszhangzik a fejemben, és arra emlékeztet, hogy életem minden mozzanatának hazugságnak kellene lennie, és a velem szemben ülő lányt ugyanúgy be kellene csapnom, mint az egész királyságot.
Az önzés csak egyetlen éjszakára kerekedett felül a józan eszemen, de az épp elég volt, hogy veszélybe sodorjam mindkettőnket.
– Jól van, eleget beszéltünk a Dögvészről – mondja Adena vidáman, a sikátort fürkészve, majd hozzáteszi: – És a te… helyzetedről is.
Erre felhorkanok.
– Úgy látom, két év alatt sem lett erősséged a finomkodás, A.
Kétlem, hogy egyáltalán meghallott. Kétlem, hogy bármire is képes koncentrálni az ujjai közt suhanó szöveten kívül. A varrókészletét nézegetve Adena annyiban hagyja korábbi beszélgetésünket, és arról kezd fecsegni, hogy milyen ruhadarabokat fog készíteni az új selyemből. A pislákoló lámpafényben meleg, barna kezével a szövetdarabkák között kotorászik, majd elkezdi behajtani a széleket, feltűzni a sarkokat, megszúrni az ujját és fékevesztetten káromkodni.
Átváltunk arra a könnyed társalgásra, melyet csak azért folytathatunk, mert éveken keresztül együtt éltünk túl az utcán, emiatt könnyebben megértem Adena zavaros szavait, miközben tűket szorít az ajka közé. Megfordulok, csendben nézem magabiztos ujjait és összevont szemöldökét. Túlságosan magával ragadta a munka, hogy aludjon.
Az oldalamba hasító fájdalomtól lecsukódó szemem felpattan, és kimegy belőle az álom. A sikátor talajából kiálló durva kő miatt kótyagosan morgolódom:
– Jól jegyezd meg, egy napon lopok egy ágyat!
Adena a szemét forgatja, mint minden este, amikor ugyanilyen üres fogadalmat teszek.
– Hiszem, ha látom, Pae – csicsergi válaszul.
Nagyjából még vagy egy tucatszor átfordulok, mire egy szúrós, galacsinba gyűrt takaró csapódik a fejemnek.
– Ha nem hagyod abba a ficergést, esküszöm, hogy odavarrlak ahhoz a rohadt földhöz – közli Adena édesen, akár egy mézes bukta.
– Hiszem, ha látom, A.