Celeste Barber

Challenge Accepted - Kihívás elfogadva

Amelyikben Amerikába megyek

2016-ban, miután egyik napról a másikra sikeres lettem (szemforgató emoji), érdeklődni kezdtek irántam amerikai menedzserek és ügynökségek, és azt gondoltam, belekóstolok (ami virágnyelven annyit teszt, hogy a Shake Shackben eszem és leírom üzleti útként).
Amikor Lisa, az ausztrál ügynököm – akivel 2002, a diplomázásom óta szerettem volna együtt dolgozni, de csak három éve szerződtetett le (ez van) – közölte, hogy van néhány menedzser Amerikában, akik szeretnének megismerni, azt gondoltam, IGEN! Benne leszek a Jóbarátok folytatásában, de legalábbis felléphetek a Szex és New York-turnén.
Kéthetes út volt, és mivel Api még nem járt Amerikában, úgy döntöttünk, átmegyünk a gyerekek nélkül, mert túl nagy a távolság nekik, és amúgy is állandóan Lisa Kudrow-val fogok forgatni. Így hát a srácokat beadtuk anyunak és apunak egy fogkefével és néhány homályos emlékkel, és elindultunk az Egyesült Államokba, a remények, álmok földjére, ahol az emberek irracionális mértékben vonzódnak a szószos üvegbe csomagolt sajtok iránt.
Még nem is találkoztam a leendő amerikai menedzsereimmel, máris találkozókat szerveztek nekem nagyon érdekes emberekkel, akikről soha nem is álmodtam, hogy találkozni szeretnének velem. Később megtudtam, ez egy technika, hogy „megfogjanak”. Ha Amerikában egy menedzser nagyon szeretne veled dolgozni, addig bombáz a csiliviliségekkel, amíg el nem kápráztat, és vele nem tartasz.
Tapasztalataim szerint a szórakoztatóiparban dolgozó amerikaiak nagyon energetikusak. Csaknem ugyanolyan energetikusak, ha tetszik nekik valami, mint amikor valami bosszantja őket. Ez szöges ellentétben áll azzal, amit tapasztaltam BÁRKINÉL AZ AUSZTRÁL SZÓRAKOZTATÓIPAR TÖRTÉNETÉBEN!
Ausztráliában, ha tehetségesnek tart valaki, nem kínál szerepet, nem ostromol. Olyan, mintha feketelistára kerültél volna a szakmában, és ha a színész barátaiddal arról kezdesz beszélgetni egy bisztróban, hogy „miért nem választott ki a casting director arra a szerepre”, a többiek feszengve kerülik a pillantásodat, nem csoda, ha mellőzöttnek érzed magad. E-maileket írsz, e-maileket íratsz az ügynököddel, lopsz, csalsz, megszerzed a meghallgatásra kiadott szöveget, hogy felvehesd a saját verziódat – azt gondolva, imponál majd nekik, hogy elvégzed helyettük a munkájukat –, virágot küldesz, kézzel írt szonetteket és illegális drogokat, hogy megmutasd, mennyire szeretnéd a szerepet, de aztán soha nem is hallasz felőlük. Azután elmész egy partira, ahol összefutsz az egyik közömbös menedzserrel/casting directorral/producerrel, és kiderül, odavannak érted, de nem kaptad meg a szerepet, mert senki nem akart túlságosan lelkesnek tűnni.
Én nyomulós vagyok, úgyhogy szeretem az amerikaiak túláradó hozzáállását. (Megjegyzem: ha valamit viccesnek tartasz, nevess. Találkoztam sok amerikaival, akik szeretik elmondani, milyen vicces vagyok, mégsem nevetnek a poénjaimon. Ez valami kulturális sajátosság, vagy kezdjek új poénokon dolgozni? Egy barátom nevében kérdezem.)
Felkészülve érkeztem Amerikába. Nem értem be annyival, hogy megbeszélésekre járok kezeket rázni és megenni az összes Mentost, ötleteket, forgatókönyvterveket mutattam, amiket az ügynököm előre elküldött a találkozók előtt, hogy beszélhessünk róluk.
Mi az, hogy beszéltünk? Mindenre, amit mondtam, az volt a válasz, hogy „Wow!” és „Frenetikus vagy!”. Sokszor hallottam: „Úristen, csomó projektünk van előkészítés alatt, amiben TÖKÉLETES lennél”, sőt, esküdni mernék, hogy az egyik megbeszélésen felajánlották a következő évi Oscar-gála vezetését.
Nem vagyok hülye, főleg nem LA-ben – úgy hívom ezt, hogy megLAztek: megígérnek mindent, aztán nem lesz belőle semmi. Észreveszem, amikor valaki nyalizik nekem, mivel nagyon ritkán fordul elő, mert olyan emberekkel veszem magamat körül, akik néhány jól irányzott megjegyzéssel – „Nem mindenki jár pucccos ebédekre Rosie Huntington Whitelyvel” – visszarángatnak a földre.
Viszont speciális helyzetben vagyok, nem számítok átlagos, LA-ben betörni vágyó színésznek. Vicces vagyok, online világszám (körülbelül úgy, mint az a majom a Jóbarátokból). Magas az elérésem, tehát egy csatorna vagy producer szemében van „közönségem”, ami nagyon kecsegtető (legalábbis ezt mondták nekem).
Második és harmadik találkozókat beszéltünk meg, és látni szerették volna az anyagaimat. MegLAztek, én viszont kiceLAstéztem őket! ceLAsted©
A megbeszélések egy részén csomó kockával találkoztam, akik boldogan magyaráztak algoritmusokról, és kurvára meglepődtek, amikor kiderült, hogy mindent magam csinálok.
Döbbent Kocka: Oké, ki a helyszínkeresőd?
Jetlages, Technikafóbiás Celeste: Hogy érted?
DK: Kit fizetsz, hogy helyszínt keressen a forgatásaidhoz? Egy ember, vagy van egy egész csapatod?
JTC: Csapatom? Viccelsz? Én csinálom.
DK: Tényleg, te csinálod?
JTC: Igen, nem olyan nehéz, ha lemegyünk a tengerpartra, csinálok néhány fotót.
DK: Ja, oké, zsír. Na és a képaláírásokat egy szabadúszó író csinálja, vagy valaki házon belül?
JTC: Ó, határozottan házon belül.
DK: Klassz, szóval ötletelgettek a csapatoddal, aztán kijön belőle valami?
JTC: Csapat? Mi a francról beszélsz? Általában vacsorafőzés közben találom ki őket, egy pohár bor mellett. Kitalálok valami vicceset, azután posztolom.
DK: Wow, ki a fotó…
JTC: OK, én vagyok! Mindent én csinálok! Nincs „csapat”. Én találom ki, én dolgozom ki, én írom meg, én gegelek, aztán a férjem lefotóz, vagy ha ő nem ér rá, megkérem egy barátomat. De minden én vagyok.
DK: Hű, ez nem semmi.
Rengeteg ausztrál van LA-ben. Mindenütt felbukkanunk. Rengeteg barátom ott él egy ideje, némelyek hasítanak, mások még mindig küzdenek. Nekem mindkét változat jó, az előbbiek meghívnak menő eseményekre, az utóbbiaknak pedig általában van egy üres szobájuk, hogy a szüleik néha meglátogathassák őket, ha vigasztalásra szorulnak pincérkedés és pilatesoktatás közben. Azért is jó, mert van egy instant családom, ha ott járok, akikkel beszélgethetek a megbeszélésekről, a macskapilatesről, és hogy kell-e borravalót adni az inas feleségének.
Ha egy olyan városban jársz, ami az Iparról szól, akkor semmi másról nem beszélsz. És imádom ezt. Megértem, hogy ha valaki itt él, fárasztó lehet állandóan a „bizniszről” beszélni, de én nem élek itt, és akkor is csak azért mentem oda, hogy bekerüljek a bizniszbe, úgyhogy éjjel-nappal azzal fárasztottam a barátaimat, milyen megbeszéléseken vettem részt.
És jól tettem, mert körülbelül hamincnégy vodka és huszonhárom hamburgerezés után a haverjaim megnyugtattak, hogy engem csak megLAztek, és ne rendeljek ruhát az Oscarra, mert nem lesz belőle semmi. A francba, leharcolt barátaim!

Soho House

A leendő menedzsereimmel a nyugat-hollywoodi Soho House-ban találkoztam először. Gondoljatok a Tágra zárt szemekre, csak kevesebb meztelenkedéssel és több szcientológiával. Délutáni megbeszélés volt, körülbelül tizenöt asszisztens szervezte, akiket mind Peternek, Steve-nek, Carrie-nek vagy Sportnak hívtak.
Mivel nappali találkozó volt, és nagy egyéniségnek tartom magamat, nem éreztem szükségét kiöltözni. Szegény, buta vidéki kislány. A világ abban a hitben él, hogy az Oscar-gála az év legpuccosabb eseménye – ez és az új-zélandi gumicsizmadobáló-verseny. Nagy tévedés, barátaim, az Oscar-gála egyáltalán nem puccos, csak egy sima szerda Hollywoodban, mert úgy tűnik, LA-BEN MINDIG MINDENKI KIÖLTÖZIK. Egyedül azok nem öltöznek ki, akik sportruházatot viselnek, de még az is drágább a házamnál.
Szeretek jól kinézni, de nem szeretek kiöltözni (legalábbis ez volt a helyzet egészen addig, míg fel nem próbáltam egy Alex Perry ruhát, és rájöttem, mennyivel jobb érzés, ha úgy vagyok divatos, hogy levegőt is kapok). Ez is azt bizonyítja, hogy anyámnak volt igaza, félek jól kinézni. A tököm is jetlages volt, a piák még nem hatottak, ezért úgy döntöttem, egy kivágott farmerszoknya és egy nem egészen passzoló fekete top megfelelő öltözet lesz az alkalomra, ordít viselőjéről, hogy egy menő, laza Instagram-szenzáció, aki képzett színész, érti a dolgát, és csőre töltve tartja a saját #metoo történeteit.
Ezt a hacukát egy pár pink Converse-zel egészítettem ki, amitől egy csapásra úgy néztem ki, mint egy túlkoros labdaszedő lány Wimbledonban – ezt a külsőt a mai napig nagyon szeretem. Tornacsukás lány vagyok, nem hordok magassarkút. Vagyis IMÁDOM a magassarkút, de nem hordom. Kizárólag akkor vagyok hajlandó magassarkút venni, ha akkora autóval visznek, amiben nem baj, hogy a fejem fölé ér a lábam. Aztán ha kiszállok az autóból, segítséggel megteszek öt lépést az étteremig, ahol egész idő alatt ülhetek, és nem néznek ki, ha mezítláb megyek ki a mosdóba. Aztán az étel és egy asztal alatti finom lábmasszázs után kivisznek a várakozó autóba, és elsuhanunk. Csakis ilyen feltételekkel vagyok hajlandó ráragasztani a lábamra a déli félteke összes ragtapaszát, bevenni egy Valiumot, és felhúzni a magassarkúimat. De mint tudjuk, az ilyen alkalmak csupán olyan emberek számára adatnak meg, akiknek a neve x-szel kezdődik és végződik.
A nyugat-hollywoodi Soho House a kreatívok és művészek gyűjtőhelye, olyan embereké, akiknek térre van szükségük a kreativitáshoz, produktivitáshoz, és hogy látszódjanak.
Kétféle típus látogatja az ilyen helyeket:
Akik nem hajlandóak önmaguk lenni, ezért nagyon drága, de olcsónak látszó cuccokba csomagolják magukat, és elbújnak a felnőtt felelősségek elől, úgymint a számlafizetés és a zoknihordás.
Akik annyira „valódiak”, „normálisak”, hogy minden második szavuk az „autentikus” vagy a „szenvedély”, és a legtöbb mondatot úgy kezdik, „Én csak meg akarom élni a valódi önmagamat” vagy „A vibe a fejemben nagyon hektikus”, és olyan emberekkel lógnak, akikkel együtt nőttek fel Idaho alsón, de huszonöt éve nem találkoztak.
A nyugat-hollywoodi Soho House egy épület tetején működik, és csak a parkolón keresztül tudod megközelíteni. Ez menőn hangzik, és az is: az emberek az önjáró űrautóikkal behajtanak egy titkos, föld alatti parkolóba, a parkoló közepén található a hall, egy nagyon szép helyiség tele még szebb, egyformán kinéző emberrel, meleg fénnyel és pénzszaggal. Csakhogy ezt a parkolót nem kizárólag a Soho House díszpintyeinek tartják fent, közparkoló, ahol bármely nem különösebben drága autót vezető halandó elgázolhatja a karrierjét újraindítani próbáló Mariah Carey-t.
Ahogy megérkeztem, megbántam a ruhaválasztásomat. Scary Spice patacipőt viselt, elektromos kék kezeslábast, és valami tiarafélét, és egy boyjal kiabált, amiért nem mosta le a kocsiját. IRTÓ izgi volt. Nem hiszem, hogy mérges volt, egyszerűen LA-ben így beszélnek az emberek azokkal, akik nekik dolgoznak.
Oda nem sétálhatsz be csak úgy egy délutáni fröccsre. Ó nem, kis butus, tagsággal nem rendelkező barátaim, a Soho House-ba meg kell hívnia egy tagnak, és ha hamarabb érsz oda a tagnál, akkor a benzinszagú hallban kell ülnöd, amíg értesítik az illetőt az érkezésedről. Ezután elkísérnek a csilivili asztalokhoz, ahol mutogathatod magad – izé, dolgozhatsz a forgatókönyveden. Annyira exkluzív és puccos, hogy még fotózni sem szabad.
Szóval hogy érthető legyen, ez egy csak tagok számára látogatható klub Nyugat-Hollywoodban, ahová kizárólag vonzó, kreatív emberek járhatnak, ahol nem készíthetsz fotót annak bizonyítékaként, hogy jártál egy csak klubtagok számára látogatható nyugat-hollywoodi klubban olyan vonzó, kreatív emberek társaságában, mint például Lindsay Lohan anyukája.
A bárba érve rögtön éreztem, hogy kilógok, de nem baj. Feldob a hasonló helyeken, ha kilógok. Furcsa. Azt hiszem, ha nem kell megjátszanom magam, hanem nyugodtan hátradőlhetek egy háromdolláros vodkával, akkor azt csinálhatok, amit akarok: megbámulhatom a csinos embereket, vicceket írhatok, piszkálhatom a körmömet.
Van a klubban egy speciális hely, ahol szelfizhetsz, szerintem úgy hívják, a Weinstein Fülke. DE AZ AZ EGYETLEN HELY, AHOL FOTÓZHATSZ.
Naná, hogy nem tudtam, ezért kábé a tizenharmadik vodkám után úgy döntöttem, kicsit felvágok a nővérem előtt, aki otthon, Brisbane-ben épp életeket ment, ezért leültem egyedül a bárpultnál, és vagy 986 824 fotót csináltam magamról. LA-ben kötelező a csodálkozó arc, ezért nem zavartattam magam, amikor az emberek csodálkozva néztek rám. Végül rájöttem, annyira nem vagyok menő, hogy az már menő, de csak akkor derült ki, hogy nem fotózhatok, amikor megérkeztek a menedzserjelöltjeim.
Két illegális szelfi között megírtam az egyik menedzserjelöltnek, hogy megérkeztem. Visszaírt, hogy az erkélyen vannak, és értem jön.
Lehajtottam a vodkámat, és visszaírtam, hogy a bárpultnál ülök, és kirívó vagyok.
Azonnal válaszolt: „Igen, látom.” Tudtam, hogy jól kijövünk majd.
Amikor találkoztam a menedzsereimmel, elnevettem magamat.
Trevor maga Mr. LA. A Soho House tagja; többet van ott, mint a portás. Amikor először találkoztunk, két randi közé suvasztotta be a megbeszélésünket, és nem kizárt, hogy Harry herceg feleségének az első férje. (MENJ MÁR!) Steve pedig New York-i komikus, aki LA-ben él, de keményen dolgozik, hogy megtartsa a New York-i bukéját. Nem tudok róla, hogy bármi köze lenne az uralkodócsaládhoz.
Sok menedzserrel találkoztam, amikor Amerikába érkeztem, de ők ketten lelkesedtek a legjobban értem. Valahányszor mondtam egy viccet, Trevor kiesett a Los Angeles-i pasas szerepéből, és hátrahajtott fejjel kacagott, mint egy hiéna, Steve pedig röhögcsélve jegyzetelt.
És egyikük sem mondja, hogy jók a poénjaim, csak nevetnek. Nem is emlékszem, hogy hivatalosan leszerződtünk volna, de momentán nem dolgozom más amerikai menedzserekkel, ők hívnak a legtöbbször, és nagyon bírom őket. LA-ben megtanultam, hogy a szórakoztatóiparban dolgozók teljesen az „akit nem látnak, azzal nem törődnek” jegyében tevékenykednek. Amikor átrepülök, minden velem van tele, de ha nem vagyok ott, többnyire csak elmondják, mennyire várnak vissza, megkérdik, mikor tervezek visszamenni, illetve, hogy meghíztam-e. Merthogy az Insta-fotóimon úgy látják, igen. (Ezt nem a menedzsereim kérdezik, hanem random kollégák.)
Ideális esetben úgy szeretném csinálni, mint Hemsworthék. Ausztráliában élni, aztán első osztályon Amerikába repülni, melózni, melózni, melózni, aztán visszajönni és nézni a férjemet felüléseket csinálni a tengerparton. De momentán inkább olyan vagyok, mint a Hanson testvérek a ’90-es években: próbálom rávenni az embereket, hogy vegyenek komolyan és finanszírozzák az életmódomat. Lépésenként.
És igen, meghíztam.