Quentin Tarantino

Cinema Speculation

A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején a Tiffany mozi olyan kulturális ingatlantőkével rendelkezett, amely megkülönböztette a többi nagy hollywoodi filmszínháztól. Már abban is eltért tőlük, hogy nem a Hollywood Boulevardon helyezkedett el. A Pacific mozilánc Cinerama Dome-jának kivételével, amely büszkén magasodott egymaga a Sunset és a Vine sarkán, a többi nagy mozi mind Ó-Hollywood utolsó turistamenedékén üzemelt – a Hollywood Boulevardon.
Napközben továbbra is láthattunk a Hollywoodi Viaszmúzeumba tartó turistákat a sugárúton, ahogy a járdát nézték a lábuk előtt, és a neveket olvasták a Walk of Fame-en („Nézd, Marge, Eddie Cantor!”). Az embereket a világhírű mozik vonzották a Hollywood Boulevardra (a Grauman’s Chinese Theatre, az Egyptian, a Paramount, a Pantages, a Vogue). Ám amint lement a nap, és a turisták visszahúzódtak a Holiday Innbe, a Hollywood Boulevardot elfoglalta az éjszaka népe, és átváltozott Hollybizarrá.
Ám a Tiffany nem egyszerűen a Sunset Boulevardon üzemelt, hanem a Sunset Boulevardon a La Breatól nyugatra, tehát hivatalosan a Sunset Stripen helyezkedett el.
Hogy mit számít ez?
Komoly különbség.
Ezt az időszakot erős nosztalgia jellemezte az Ó-Hollywoodból származó dolgok iránt. Bármerre nézett az ember, mindenütt képeket, festményeket és falfestményeket látott Stan és Panról, W. C. Fieldsről, Charlie Chaplinről, Karloff Frankensteinjéről, King Kongról, Harlow-ról és Bogartról (ez volt Elaine Havelock híres pszichedelikus filmplakátjainak korszaka). Főleg a rendes Hollywoodban (vagyis a La Breatól keletre). De amint elhagytuk a La Breát a Sunseten, a sugárút átadta helyét a Stripnek, a filmekre épült Ó-Hollywood elsikkadt, és a hippi éjszakai lokálok és az ifjúsági kultúra vette át a helyét. A Sunset Strip híres volt a rockklubjairól (a Whisky a Go Go, a London Fog, a Pandora’s Box).
A Tiffanyban nem olyan filmeket vetítettek, mint az Olivér, az Airport, a Viszlát, Mr. Chips!, a Csodakocsi, A kicsi kocsi kalandjai vagy akár a Tűzgolyó. A Tiffany adott otthont a Woodstocknak, a Gimme Shelternek, a Sárga tengeralattjárónak, az Alice éttermének, Andy Warhol Trashének (Szenny) és Frankensteinjének, illetve Robert Downey Poundjának (Sintértelep).
A Tiffanyban ezeket a filmeket vetítették. És bár nem a Tiffany volt az első mozi Los Angelesben, amely műsorra tűzte a Rocky Horror Picture Show-t, és nem is itt tartottak először rendszeres éjféli vetítéseket, a film későbbi legendája felől nézve itt rendeztek először olyan mozis eseményeket, amelyeken tényleg berobbant mindaz, ami aztán meghatározta a Rocky Horror-jelenséget – érkezés jelmezben, a vetítés közben előadó nézők, bekiabálások, tematikus estek stb. A hetvenes években a Tiffany továbbra is a drogos filmek ellenkulturális otthona maradt. Némelyik sikert aratott (200 Motel Frank Zappától), némelyik nem (Drakula fia Freddie Francistől Harry Nilssonnal és Ringo Starr-ral).
Az ellenkultúra 1968–71 között készült filmjei lehettek jók vagy rosszak, de mindig érdekesek voltak. És megkövetelték, hogy nagy közönséggel nézze őket az ember, lehetőleg betépve. Hamarosan a Tiffany már nem jelentett olyan fontos színteret, mint korábban, mert az 1972 után kijött drogos filmek inkább voltak egy szűk piaci résnek szánt utánérzések.
De ha volt jó éve a Tiffanynek, 1970 volt az.
Ugyanebben az évben, hétévesen voltam először előadáson a Tiffanyban, amikor anyám (Connie) és a mostohaapám (Curt) elvitt egy dupla vetítésre: a Joe-t adták John G. Avildsentől és a Where’s Poppa?-t (Hol a papus?) Carl Reinertől.
Ácsi, te egyszerre megnézted hétévesen a Joe-t és a Where’s Poppa?-t?
Még szép.
És bár emlékezetes vetítés volt, tekintve, hogy most is írok róla, akkoriban aligha jelentett számomra kultúrsokkot. Ha Mark Harris kronológiáját használjuk, Új-Hollywood kezdete 1967-re esik. Ez esetben az első moziba járós éveim (’63-ban születtem) egybeesnek a forradalom kezdetével (’67), a mozis függetlenségi háborúval (’68–’69) és az évvel, amikor a függetlenségi háborút megnyerték (’70). Ebben az évben lett Új-Hollywoodból Hollywood.
Avildsen Joe-ja komoly visszhangot keltett, amikor 1970-ben mozikba került (tagadhatatlan hatással bírt a Taxisofőrre). Sajnos az elmúlt ötven évben ez a veszélyesen robbanékony film feledésbe merült. A Joe egy zakkant középosztálybeli apa (Dennis Patrick alakításában) történetét mondja el, aki a korszak drogos hippi szubkultúrája miatt elveszíti a lányát (Susan Sarandon első filmszerepe).
Patrick ellátogat a ganédomb kéglibe, ahol a lánya együtt él a narkós senkiházi pasijával, és az lesz a vége, hogy bezúzza a fickó fejét (a lány ekkor nem tartózkodik a lakásban). Miközben egy kocsmában üldögél, és próbálja feldolgozni, hogy elkövetett egy erőszakos bűncselekményt, találkozik a nagypofájú, rasszista, keményen güriző munkással, Joe-val (Peter Boyle-t a sztárok közé emelte a szerep). Joe ül a bárpultnál, issza a meló utáni sörét, és előad egy „Amerika: ha nem tetszik, el lehet menni” kifakadást a hippikről, feketékről és úgy általában az 1970 körüli társadalomról. A munkások látogatta becsületsüllyesztőben senki sem figyel a szövegelésére (a csapos még rá is szól, nyilvánvalóan nem először, hogy „Joe, fejezd már be”).
Joe emberkedése azzal a meggyőződéssel végződik, hogy „valakinek ki kéne nyírnia mindet” (mármint a hippiket). Nos, Patrick épp az imént tett hidegre egyet, és egy meggondolatlan pillanatában ezt be is vallja a kocsmában, de csak Joe hallja.
Mindez egy furcsán ellenséges, mégis szimbiotikus kapcsolathoz vezet az eltérő társadalmi osztályból származó két férfi között. Nem mondanám, hogy összebarátkoznak (Joe lényegében megzsarolja az elgyötört apát), de amolyan akasztófahumorú, kifacsart módon bajtársak lesznek. A jól szituált középosztálybeli férfi az üzletemberek világából valóra váltotta a nagyszájú, alsóbb osztályból származó proli fasiszta hőbörgéseit.
Joe belezsarolja Patricket egyfajta szövetségbe; immár ismeri a gyilkos sötét titkát, és bizonyos fokig bűnrészessé is válik. Ez a dinamika szabadjára engedi a hőbörgő munkásember vágyait és eltörli a gátlásait, a kultúremberben pedig mélyre temeti a lelkiismeretet, hogy annak küldetéstudat és erkölcsi felsőbbrendűség vegye át a helyét. Végül a két férfi automata gépkarabélyokkal nekiáll halomra lőni egy hippikommuna tagjait. És egy tragikusan ironikus kimerevített képkockában az apa végül kivégzi a saját lányát is.
Erős cucc? Meghiszem azt.
De a szinopszisból távolról sem derül ki, milyen kurva vicces ez a film.
Akármilyen harsány, mocskos és erőszakos, a Joe lényegét tekintve éjfekete, a gonosz és elvetemült szatíra határán mozgó komédia Amerika társadalmi osztályairól. A munkásokat, a felső középosztályt és az ifjúsági kultúrát egyaránt a legrosszabb példányai képviselik (a filmben minden férfi szereplő irtózatos kretén).
Manapság már az is botrányosnak minősülhet, hogy fekete komédiaként hivatkozunk a Joe-ra. De a mozikba kerülése idején ez bizonyosan nem jelentett problémát. Meglehet, akkoriban a Joe volt a legocsmányabb film, amit valaha láttam (négy évig tartotta a helyét, amikor is megtekintettem Az utolsó ház balrát). Őszintén szólva leginkább az akasztott ki, hogy az elején a két narkós milyen lepukkant lakásban élt. Sőt, kicsit felkavarodott tőle a gyomrom (még a narkóskéró Mad magazinban megjelent karikatúrájától is elfogott az émelygés). És a közönség a Tiffany moziban 1970-ben csendben nézte a film első jeleneteit.
De amint Dennis Patrick megérkezett a kocsmába, és belépett a filmbe Joe Peter Boyle alakításában, a nézők nevetni kezdtek. A felnőtt közönség semmi perc alatt váltott át higgadt viszolygásból falrengető röhögésbe. Emlékszem, baszki, Joe bármit mondott, ők röhögtek rajta. Felsőbbrendű nevetés volt, rajta nevettek, nem vele. Együtt nevettek viszont Peter Boyle-lal, aki lehengerlően játszott a filmben. És a tehetséges forgatókönyvíró, Norman Wexler jó pár felháborító dumát adott a szájába. Boyle komikus alakítása emeli ki a filmet az egyhangú tapicskolásból a mocsokban.
Ettől Joe nem lett szerethetőbb alak, de szórakoztatóbb volt nézni.
Avildsen azáltal, hogy Peter Boyle bravúros komikus alakítását összekötötte a riasztó legalja fröcsögéssel, olyan húgyos koktél kevert ki, amely felkavaróan ízletes.
Meg kellett szakadni Joe elcseszett dumáján. Mint évekkel később a Zsarufrászon, lehet, hogy a közönség szégyellte magát nevetés közben, de elárulom, ettől még nevetett. Még én is kis hétévesen. Nem azért, mert értettem, Joe miket mond, vagy mert értékeltem Norman Wexler dialógusait. Három okból nevettem. Egy, a terem teli volt nevető felnőttekkel. Kettő, rá tudtam hangolódni Boyle alakításának komikus felhangjaira. És három, mert Joe folyton káromkodott, és egy kissrác kevés dolgot tart akkora poénnak, mint amikor egy vicces csávó szentségel, mint a kocsis. Emlékszem, már épp úgy tűnt, hogy a kocsmajelenetet kísérő nevetés lecsillapodik, amikor Joe feláll a bárszékről, és a zenegéphez megy, hogy bedobjon pár érmét. És amikor alaposabban megnézi a (szerintem) soulszámokat a zenegép kínálatában, felordít: „A kurva életbe, még a zenét is elbaszták!” A Tiffany közönsége ezen minden korábbinál hangosabb nevetésben tört ki.
De valamivel azután elaludtam, hogy a kocsmajelenet véget ért, és Dennis Patrick meg a felesége átment Joe-hoz vacsorára. Úgyhogy az egész fináléról lemaradtam, amikor Joe és újsütetű tanítványa gyilkos hippivadász ámokfutásba kezd. Anyám mindenesetre hálás volt érte.
Amikor aznap este hazafelé tartottunk, emlékszem, a kocsiban azt mondta Curtnek:
– Örülök, hogy Quint még a vége előtt elaludt. Nem örültem volna, ha látja ezt a befejezést.
– Miért, mi történt? – kérdeztem a hátsó ülésről.
Curt elmesélte, miről maradtam le:
– Hát, Joe és az apa végül lelőtt egy rakás hippit. És a nagy felfordulásban az apa a saját lányát is agyonlőtte.
– A hippilányt az elejéről? – kérdeztem.
– Igen.
– Miért lőtte le?
– Nem volt szándékos – felelte Curt.
– Szomorú volt miatta? – kérdeztem.
– Igen, Quentin, nagyon szomorú volt – felelte anyám.
Nos, lehet, hogy átaludtam a Joe második felét, de amint a film véget ért, és felkapcsoltak a fények, felébredtem. És máris elkezdődött a Tiffany dupla vetítésének másik filmje, a még egyértelműbben vígjátéknak szánt Where’s Poppa?
És ez a film már a felütéssel megfogott, amikor George Segal felvesz egy gorillajelmezt, Ruth Gordon pedig tökön vágja. Annyi idősen egy gorillajelmezes fickó volt számomra a humor netovábbja, és ennél csak egy dolog lehetett viccesebb, ha valakit tökön vágnak. Úgyhogy egy tökön vágott gorillajelmezes fickó egyet jelentett a humor csúcsával. Kétségtelennek tűnt, hogy ez a film fergeteges lesz. Bár későre járt, végig akartam nézni.
Az óta a vetítés óta nem láttam elejétől a végig a Where’s Poppa?-t. De sok látványos pillanata az agyamba égett, akár értettem, akár nem.
Ron Leibmant, aki George Segal fivérét alakította, fekete rablók kergetik a Central Parkban.
Ron meztelenül egy liftben egy síró nővel.
És amit a legsokkolóbb pillanatként éltem meg, bár a nézőtér reakciói alapján a többiek is: amikor Ruth Gordon seggbe harapja George Segalt.
Emlékszem, megkérdeztem anyámtól, hogy a rablók miért kergették Ront a parkban.
– Miért üldözték a feketék?
– Mert ki akarták rabolni.
– Miért akarták kirabolni?
Mire anyám azt felelte: – Mert ez egy vígjáték, és viccet csináltak a dolgokból.
Ebben a pillanatban megértettem, mit takar a szatíra fogalma.
Fiatal szüleim akkoriban sokat jártak moziba, és általában engem is magukkal vittek. Biztosan kereshettek volna valakit, akinél leadhatnak (általában Dorothy nagyi volt az áldozat), de inkább hagyták, hogy velük menjek. De részben azért engedték, hogy velük menjek, mert tudtam tartani a számat.
Napközben megengedték, hogy normális (idegesítő) gyerekként viselkedjek. Hülye kérdéseket tegyek fel, gyerekes és önző legyek, mint a legtöbb kölyök. De ha elvittek egy kellemes étterembe vagy bárba (ami előfordult, mert Curt bárzongoristaként dolgozott), vagy egy éjszakai lokálba (amit időről időre szintén megtettek), vagy moziba, vagy dupla randira egy másik párral, tudtam, hogy ez a felnőttek ideje. Ha azt akartam, hogy körülöttük legyeskedhessek a felnőttek ideje alatt, akkor kurvára csihadnom kellett. Ami lényegében azt jelentette, hogy nem tehettem fel hülye kérdéseket, nem hihettem azt, hogy az este rólam szól (mert nem rólam szólt). A felnőttek egymással akartak csevegni, nevetgélni és viccelődni. Az én dolgom az volt, hogy pofa sutba, hagyjam őket beszélgetni minden gyerekes zavargás nélkül. Tudtam, hogy valójában senkit sem érdekelnek az észrevételeim az imént látott filmről (hacsak nem voltak cuki észrevételek), sem magáról az estéről. Nem arról van szó, hogy rosszul bántak velem, ha megszegtem ezeket a szabályokat. De arra biztattak, hogy viselkedjek jól és felnőtt módjára. Mert ha agyukra megyek a gyerekes viselkedésemmel, otthon hagynak a bébiszetterrel, ők pedig elmennek szórakozni, és jól érzik magukat. Én nem akartam otthon maradni! Velük akartam menni! Részese akartam lenni a felnőttek idejének!
Bizonyos értelemben olyan voltam, mint A grizzlyember gyerekváltozata, aki éjszaka, természetes élőhelyükön figyelheti meg a felnőtteket. Azzal jártam a legjobban, ha befogtam a szám, és nyitva tartottam a szemem meg a fülem.
Ilyenek a felnőttek, amikor nincsenek a közelben gyerekek.
Így élnek társasági életet.
Így beszélgetnek egymás között.
Ilyen szarságokat szeretnek csinálni.
Ilyen szarságokat találnak viccesnek.
Nem tudom, szándékos volt-e anyám részéről, vagy sem, de megtanította nekem, hogyan működnek a felnőttek társas érintkezései.
Amikor elvittek moziba, az volt a dolgom, hogy üljek, és nézzem a filmet, akár tetszett, akár nem.
Igen, néhány felnőtteknek szóló film kurva jó volt!