Finy Petra

Mert egy zsebkendő, az mindig kell

A lakás üres, csak Vilma néni mosogat a konyhában.
– Jöttem segíteni! – áll oda a Gizi esetlenül.
– Amilyen mozgással ideetted magad, gondolom, ja! Üldögélgess inkább.
– De komolyan! – erősködik. – Bármit megcsinálok, csak hadd segítsek! – Könyörögsz egy mosogatásért? Mi van veled, Gizi? De most tényleg.
Vilma néni ránéz, nézi a lila orrát is, de a lány tudja, hogy annál mélyebbre lát, olyan, mintha átvilágítaná.
Vagy mint amikor az orvos a héten megvizsgálta.
– Hát, ez egy gyerek! – közölte szenvtelenül a doktor. Gizi azt hitte, elájul a hírre, de a doki kitessékelte a rendelőből, még annyit sem kérdezhetett, hogy biztos ez? Kint is volt az utcán. Ez tegnap volt, ma Tömpe betörte az orrát.
A Kelemen mamája még mindig őt mustrálja. Hosszan gondolkozik, mindezt átszellemült szuszogással kísérve, aztán előhúz egy vászonzsebkendőt a kötényéből.
– Igazából ráér az a mosogatás, hadd várjanak a tányérok. Inkább igyunk egy kávét, és van krémesem a cukiból. Kettő. Direkt spéci alkalomra direkt a legjobb cukiból. – A zsebkendőt Gizi kezébe nyomja.
– Nincsen spéci alkalom – mentegetőzik a lány.
– Hát persze, gondolom. Anyád is ilyen rosszul hazudott, tudod, ugye? – Karcol a Vilma néni hangja, nincs is rá hirtelen Gizinek válasza.
– Egy brigádban voltunk, azt is tudod, ugye? – lágyul el hirtelen Kelemen anyja, és a lány arcához nyúl. Mintha meg akarná simogatni, de aztán észreveszi magát, és inkább finoman a bőrébe csíp.
– Alig van színed, olyan vagy, mint a fehér terítő a zongorán.
– Majd jobban leszek – igyekszik Gizi mosolyogni, de hát nehéz azt elképzelni, hogy egy gyerek lebeg benne, mélyen a méhében, ő pedig hétfőn az Abortuszbizottság elé áll. Azt sem tudja, kié a baba. Talán a Tömpe gyereke, azt hiszi. És úgy gondolja, fiú. Nehéz ezeket a dolgokat elképzelni.
– Meséltem már, hogyan kellett újra tanulnom enni? – forgatja a villát elmerengve a kezében Vilma néni, aztán oldalra fordítja, és levág vele egy nagy szelet krémest.
Gizi csak majszolja a süteményt, és hálás, amiért a nő beszél helyette. Pedig valamiért itt maradt, neki kéne beszélnie, mégis jólesik most hallgatni őt.
– Mindig csak a kanalamba kapaszkodtam, az fontos volt, hogy meglegyen, el ne veszítsem, persze ibrik sem ártott, de a kanál az kellett. Ha teljesítettük a napi munkaadagot, csak akkor kaptuk meg a fejadagot, ami persze így is csekély volt. Azóta utálom a káposztát. Pontosabban nem is, csak újra kellett tanulnom, hogy megszeressem. Kása és káposzta, néha sós hal, és némi kenyér. És soha-soha-soha nem laktunk jól. Bár mondok én neked valamit, Gizi. Szerintem ott nem csak a táborban éheztek, azok is koplaltak, akik szabadok voltak. Egyszer egy vonat takarítása után összesepert az egyik rab némi lehullott babérlevelet. A szokásos sós halunkat, káposztánkat és a babért megrotyogtattuk halászlének. Te, annak olyan illata volt: a tábor kerítésébe kapaszkodva kiabáltak az éhező falusiak, rohadt nácik, üvöltötték, rohadt nácik. De a lényeg, hogy szabályosan elfelejtettem az alatt a három év alatt, hogyan kell használni a kést-villát. El tudod te ezt képzelni? Hogy a mi családunkban valaki ne tudjon késsel-villával enni? Mert lehettünk bármilyen csórók, bármilyen szerencsétlenek ebben a világban, a neveltetésünkre mindig büszkék voltunk. Még a legrongyosabb napjaink közepette is. Hiszen nincs olyan igazából, hogy osztályegyenlőség, ezt te is jól tudod. Csak a családi múlt van, családi fájdalom, és ezekkel a családi fájdalmakkal játszadoznak a különféle korok politikusai. A mi fájdalmainkon zenélnek, a traumáinkat pengetik. A hozott családi anyagból pedig senki nem tud mást építeni, mint amit a malter enged. Vályogból, ugyebár, nem lesz kastély. De kastélyból se vályog. A legelegánsabb autóval járó, szmokingban feszítő alakból is kibújik előbb-utóbb a lumpenproli, ha elmegy az Operába, és leköp a páholyból a nézőtérre, ahogy köpdösött annak idején a gyárban, és ahogy köpdös otthon is, csak már aranyibrikbe. Mondok neked egy történetet. Apám egyik barátjával esett meg, aki magas rangú katona volt az első világháborúban. Két, rangjelzéses futár érkezett hozzá, akik dinamitot kértek tőle alagútrobbantásra. Tiszteknek hazudták magukat, de valójában gyilkosságot terveztek ellene. Apám barátja azonnal leleplezte őket, és mindkettőt „hatástalanította” egy láblövéssel. És hogy miből jött rá, hogy nem tisztek? Abból, hogy lenyalták a kést, és villával piszkálták a fogukat. Egy középosztálybeli tiszt sose tett volna ilyet. Na, de nem ezért vagy te itt, hogy ilyen történeteket hallgass tőlem. És még csak nem is a törött orrod miatt.
Mit mondhatna a Gizi a Vilma néninek? Hiszen Vilma együtt raboskodott az anyjával. Ahogy az anyjáról is tudott mindent, róla is tud mindent.
– Kampec lett az arckifejezésed. Márpedig te nem lehetsz kapmec. Ezt anyádnak is mondtam a táborban. Nem kerülhetsz le a szemétevők közé, sulykoltam neki, akik a porban fetrengenek, már dolgozni sem tudnak, ezért fejadagjuk sincs, szinte az éhséget sem érzik, és csak marakodnak a szeméten. Nem lehetsz kampec, össze kell szedned magad, mondogattam anyádnak. Ott van az őr, aki el van tőled ájulva, hogy te mindig tartasz magadnál egy zsebkendőt, egy tisztára mosott rongyot, hogy ki tudd fújni az orrodat. Gizi, figyelsz rám? Odáig volt a katona, hogy honnan jött az anyád, biztos magyar, orosz nő ilyen hülyeséget nem talál ki. Méghogy zsebkendő! De aztán ez lett anyád szerencséje: megtetszett a tisztnek, aki, amikor tudott, segített neki. Ha nagyon nehéz hólapátolás jött, átkérte őt a konyhára. Még egy gyűrűt is adott neki. Anyád sokat erősödött annak az orosznak köszönhetően, jobb állapotban jött vissza a táborból, mint én, pedig később engedték csak el. Tedd csak ezt el – azzal a kezébe nyomja a vászonzsebkendőt.
– Nem is folyik az orrom – ellenkezik a Gizi, de érti, mire gondol.
– Buta vagy, aranyom, néha igazán buta.
Gizi kinyitja a vásznat, majd összecsukja. Megnyugtatja a mozdulat mértani rituáléja, fehérsége. Talán magával fogja hordani, még az is lehet. De hogy az Abortuszbizottság elé elviszi, az biztos.
– Ott, a táborban mindentől megfosztottak minket. Tetvesek voltunk, véznák, már nem is menstruáltunk. Német matracnak hívtak bennünket, pedig egy idő után már eszünkbe sem jutott a szex. Csak a kajára tudtunk gondolni. Még ha ott lett volna is a férjünk, a szerelmünk, mihez kezdtünk volna vele? Ha meglátjuk a bőrövét, az jutott volna eszünkbe, hogy ehető-e, nem az, hogy mikor veszi le végre a nadrágját. A cipőnket is megettük, meg a bőrcipőfűzőnket. Mindentől megfosztottak minket, még a legbelső énünket is meg akarták törni. Megtámadták az akaratunkat. És nekem csak ez maradt.Neked is ez a fegyvered. Az akaratod. A zsebkendő pedig azt jelenti, hogy a legnagyobb férgek között is meg lehet maradni embernek, ha úgy akarod. Csak akarnod kell.
Hányadik hétben lehet? A nyolcadikban? Ha Tömpére fog hasonlítani, akkor szögletes, erős feje lesz, és jókötésű legénykévé nő. Megbízható lelkűvé, szilárd szeretettel, morfondírozik Gizi.
De hát abortuszt kell kérnie, nem vitás.
– A Vilma nén... – még egyszer neki kell szaladnia. – A Vilma néni el tud velem jönni az Abortuszbizottság elé?
Van az a pillanat, amikor egyszer csak az összes fény lekapcsolódik egy ember tekintetében. Amikor a tündöklés kiürül, mintha csak elfolyna a semmibe. Vilma néni tekintete így lesz üres és fekete, egyik percről a másikra csorog ki belőle minden ragyogás.
– Hát ez… – nem tudja folytatni a mondatot.
Feláll, és a kredenc fiókjához lép. Ráérősen szöszmötölni kezd valamivel, turkál a fotók között. Merthogy később, amikor hátrafordul, már egy kupac fényképpel a kezében áll ott. Leül Gizi mellé az asztalhoz.
Kiteríti a fotókat, mint egy legyezőt, aztán újra összecsukja őket, megkeveri a sorrendet, majd megint kinyíló formába önti őket. Az idő végtelen lebegése mozgatja a fekete-fehér legyezőket.
– Nem kérhetsz olyat, amit nem tudok megadni. De nem tudnék megöletni egy gyereket, főleg, hogy én megölettem egyet.
– A Vilma néni? – kerekedik el a lány szeme, mert ezt még neki is fájdalmas hallani.
– A Vilma néni, bizony. Mert egy orosz katonától volt a gyerek. Egy orvosrab intézte nekem, nem akarom tudni, mivel szedte ki, azt hittem, belehalok. Meg voltam róla győződve, hogy utána már nem lehet gyerekem. Tudtam, hogy az a rab annyira alaposan „műtött meg”, hogy én utána nem leszek képes megfoganni. Ezzel a nyugalommal estem szerelembe az én Kelemen Jánosommal. Még a menstruációm sem volt rendes, biztos voltam benne, hogy nekem nőként annyi.
Vilma néni arcába ekkor hirtelen kezdenek visszaszivárogni a fények. Először csak rövid pillanatokra, mintha valaki rányitotta volna az ajtót, és a folyosói világosság hasítana az arcába. Aztán szétterül rajta a ragyogás.
– Ugyanolyan napsütéses kora délután volt, mint a mai, talán ugyanígy szeptember eleje. Még nem vöröslöttek a levelek, de színükben már benne rejlett az ősz ezer árnyalata. Valami megmásíthatatlan könnyűség lebegett mindenhol a levegőben. Sétáltam a Római fürdő HÉV-megálló felé, amikor megéreztem, hogy nagy dolog történt bennem. Annak ellenére, hogy a fizikai lehetősége szinte kizárt volt, teherbe estem. A fiam akkor már ott lubickolt bennem, és jött az a káprázatos tél, szívmelengető tél, aztán végre tavasszal megérkezett. A férjem nem akarta elhinni, hogy teherbe estem, egész nap csak ölelgetett, tapogatta a testem, kíváncsi volt, hogy tényleg valóság vagyok-e. Hogy a kis-Kelemen tényleg valóság-e.
Gizi a hasára teszi a kezét, és súlyosat sóhajt. Nehéz elképzelni ezeket a dolgokat. Felfogni az ésszel nem, csak szívvel megérthetőt.
– Akkor Kelemen egy meglepetésgyerek? Egy igazi ajándékbaba?
Vilma néni mosolyogva tologatja maga előtt a régi, cakkos szélű fekete-fehér képeket. Az egyiken a Kelemen segge pucér, és bolyhos takarón fekszik. A másikon matrózruhába öltözve feszít, szépen vasalt ingecskében, de persze a térdén egy hatalmas seb. Már akkor is szeretett a dolgok bokrának mélyére kúszni.
– Ajándékgyerek? Én inkább úgy fogalmaznék, hogy ő a bizonyíték arra, hogy Isten létezik.
Vilma néni utolsó szavaira nagy trappolás hallatszik az előszobából.
– Szia, anyci! Befutottam... – toppan be hozzájuk a nappaliba Kelemen, a bizonyíték az Istenre. Az arca sötét, mégis ragyog, mint egy irdatlan barna angyalnak. Észreveszi a kiterített képeket, melyek mindegyikén ő feszít gyerekként. Csodálkozva forgatja őket, miközben felváltva siklik a tekintete anyjáról a Gizire.
– Fura dolgok történnek itthon... – Gizin akad meg a pillantása.
– Én megyek is, sietnem kell, csak sütiztünk egyet Vilmával... – cihelődik fel a lány, kezében még mindig a Kelemen anyjától kapott zsebkendő. A fiú gyanakodva méregeti, a zsebkendőt is kiszúrja, rá is kérdez gyorsan.
– Mi ez? Fényképeket nézegetsz? Elmerengsz? – mutat körbe az asztalon, aztán a lányra bök. Gizi érti, mire gondol. Ezt az arcát senkinek nem szokta megmutatni, most is csak Vilmának szánta, erre befut a Kelemen. Ezek az ő mélyebb rétegei nem mindenki számára feltárhatók, már a második és a harmadik sem, ami végleges és megmásíthatatlan – na persze, majd hagyja, hogy valaki jól kirégészkedje belőle az igazságot.
Ezt a réteget leste most ki Kelemen.
– Mintha nem is láttál volna. Tégy úgy, mintha nem – érinti meg a lány a vállát, és igyekszik magát visszagyürkőzni a szokásos Kockás Gizi formára: magabiztos mosoly, görcsösen egyenes hát, nevetséges kapaszkodás a semmibe. Meg az a hamisan csörömpölő flegmaság.
A háta viszont erőtlenül visszagörbed.
– De hát láttalak. Megláttalak! – hajol oda hozzá a Kelemen, süt a szeme, süt a szava, még közelebb húzódik, és a Gizi már azt hiszi, homlokon is csókolja, vagy efféle hülyeségre vetemedik.
Abban a pillanatban hasít belé. Akkor érzi meg a fájdalmat a méhében, ami az egész testét megrázza, mintha áramütés cikázna át rajta.
A szívébe hasít az érzés, hogy a Tömpe fia most köszönt el tőle, mert megérezte, hogy nem akarja, és önként hagyja itt őt. Elárultalak, most te árulsz el engem.
Később már nem is tudja, mi történik pontosan, vele történnek a dolgok, vagy a dolgokkal történik ő.
A lábán vér csorog, vörös szalag, a császár parancsa az öngyilkosságra. A vére egyszerre meleg és jéghideg, a méhe szétszakad. Kelemen kerek húsú gyerekfotói pörögnek a tudatában, milyen vidám kisbaba, ő jönni akart nagyon, nem menni. Vilma halkan duruzsol, mintha egy varázséneket dúdolna, amivel erőt tölt belé. A lába megroggyan, de Kelemen elkapja, mert Kelemen mindig ott van, ahol lenni kell, mindig felbukkan, ha segítségre van szüksége, mert az ő létezésének mélyére is behatol.
A vászonkendővel itatja fel a lábáról a vért, Veronika kendője, Vilma kendője, Gizella kendője, a textilen a megváltó gyermekarca.
– Mert egy zsebkendő, az mindig kell... – susogja még a Kelemen fülébe, aztán elájul a karjai közt, az idő pedig ráborul, a tér lassan beteríti, mint egy súlyos tollakkal teletömött dunyha, amely terhével ringatja álomba, és szinte a túlvilágra repíti.
Pár másodpercre magához tér:
– Csinálj velem, amit akarsz! – nyögi még, halálsápadtan is viccelődik, és jön itt Ottlikkal, mint egy hülye. Ez ő.
Túl buta az élethez, túl nagy marha az elmúláshoz.