Náray Tamás

Apám szerint

1930-ban, a Bika havában megszületett a kis Balázs. Külsőre egyből látszott, hogy az apja szakasztott mása. Három évre rá pedig, az aratási munkák legnagyobb hajrájában, az Oroszlán havában érkezett az öccse, Zoltán. Azon a nyáron nyitott ki a gépállomás is, nagyanyám oda hordta ismét várandósan az ebédet, meg olykor a vacsorát is nagyapámnak, hogy időre minden elkészüljön, mire indul a betakarítás.
1944-ben a szovjetek átvonultak az északkeleti falvakon. Nagyapám és a fiúk, vagyis az apám és az öccse mindennap bementek szemlét tartani a gépállomásra, és hogy letörölgessék, karbantartsák, olajozzák a gépeket. Így volt ez azon a szerencsétlen napon is, amikor a csapatok átviharzottak a Túron. Félelmetes volt a zaj, vonszolták a pontonhidakat, dörögtek az ágyúk, a katonák fékevesztett iramban romboltak és lőttek mindenre, ami mozgott, vagy ami éppen eléjük került. Amikor nagyapám kilépett az épület elé, hogy megnézze, mi történik, lövések dördültek, és egy lövedék a bal oldali lapockáján eltalálta. Azonnal összeesett.
Apám bentről látta a jelenetet, kirohant, és a tenyerét az oldalán fekvő nagyapám sebére nyomva próbálta meg elállítani a vérzést. Zoltán utánaszaladt, és mellé térdelt.
– Édesapám! Édesapám! – kiáltozta apám. – Nézzen rám! Maradjon velünk! Nézzen rám, édesapám!
Zoltán a riadalomtól sírva fakadt.
– Menj! Fuss haza! Hozzál segítséget! – hadarta apám.
– Meg fog halni? – kérdezte az öccse zokogva.
– Nem fog! Csak fuss, ahogy bírsz! Anyánk hozzon gyorsan segítséget! Szaladj!
Apám egész életében emlékezett a látványra, ahogy az alig tizenegy éves öccse az apja vérével átitatott ruhában rohant az elvonuló katonák között a segítségért.
Nagyapám isteni csodával túlélte a támadást. De maradandó károsodást szenvedett az egészsége, amellett, hogy rengeteg vért vesztett, a bal oldali tüdejének felső lebenye elhalt. Erős ember volt, csaknem kétéves küzdelem után állt újra talpra, azonban a légzése gyakran akadozott. Olyankor megállt, leizzadt, és ellilult szájjal kapkodott a levegő után. Később műteni akarták, akkor úgy mondták, hogy lekapcsolják a bal oldali tüdejét, ám ő nem vágott neki az operációnak, mert az akkori orvostudomány szerint nem kecsegtették lényeges javulással a doktorok.
1949-ben aztán elvették a gépállomást, kellettek a közösbe a gépek, az államosítás után nagyapáméknak a saját vagyonukból egy kombinált fogó nem sok, annyijuk sem maradt. De arra kötelezték, hogy dolgozzon benne tovább, mert nem értett senki a gépekhez, végül így úszták meg a kitelepítést is. Antalt el is vitték, Pesten, egyenesen a hivatalból, ahol jogi kérdésekkel foglalatoskodott, s olyan vádakkal illették, amelyekről nemcsak hogy nem tehetett, de afféle titkárságvezető-helyettesként hatalma sem lehetett volna akárcsak késleltetni vagy netán megakadályozni mindazt, ami 1944-ben történt.
Csak különféle ügyeskedéssel, átírásokkal és gyors eladási lehetőségek kihasználásával – értsd: megvesztegetéssel – tudták a föld egy részét megtartani, amelyen akkor már egy ideje almát termesztettek. A család minden értelemben a padlóra került.
Ekkor a dédanyám, akinek egészen biztos, hogy fogalma sem volt az éppen rájuk köszöntő világról, feketébe öltözve megjelent, a hóna alatt szorongatva egy feltekercselt iratot, és közölte, hogy várt volna ugyan ezzel a haláláig, de a kialakult helyzet most mégis cselekvésre sarkallta, úgyhogy még élve átadja a féltve őrzött örökséget, a mentőövet, amelyet a családra kívánt hagyni, mert meggyőződése, hogy ezzel mégiscsak lehet kezdeni valamit.
A nagyszüleim tágra nyitott szemmel álltak az asztal mellett, s nézték, ahogy dédanyám ünnepélyes mozdulatokkal lefejti a tekercsről a viseltes szalagot, és kiteríti a sárga, málló iratokat.
– Mi ez? – kérdezte a nagyapám.
– Kettő is van – mondta a dédanyám. – Ez, a nagyobbik, ez a birtok-adománylevél, ráadásul egyenesen az udvarból való, a Bede-Nagy családnak, ez a másik pedig a Huszthy család címeres levele a nádortól. Ez a ti örökségetek! – jelentette ki, majd diadalittasan a nagyapámra nézett, és azt is hozzátette: – Meg kell tudniuk, hogy mi vagyunk valakik!
– De anyuka! – temette a kezébe az arcát a nagyapám. – Éppen a magunkfajtát akasztják!

Apámat csak harmadik nekifutásra vették fel az egyetemre, pedig mindenből kitűnő tanuló volt, mérnöknek készült, de osztályidegennek számított, akkor ezt így mondták, és kellett a hely a fényes szelek nemzedékének. A mozgalmat a Magyar Kommunista Párt és a Nemzeti Parasztpárt támogatta. Miután azonban a NÉKOSZ-t megszüntették, Rajk pere előtt nem sokkal, de nagy nehezen mégis bekerült. Ebben valamilyen része lehetett nagyanyámnak is, aki kétszer is felutazott Budapestre különféle iratokkal és kérvényekkel, de részleteket azért nem tudunk, mert soha nem beszélt róla. Azt mondta, hogy más dolga volt, de hogy mi, azt nem mondta.
Mindezek után számomra világossá vált, hogy apám miért nem lett soha a szovjet rendszer, a szocializmus vagy a kommunizmus szimpatizánsa, miért utált és vetett meg mindent, ami a kibontakozó rendszerrel kapcsolatos volt.
De azokat a személyeket is mélyen megvetette, akik ebben a rendszerben bármiféle együttműködést vállaltak, főleg, ha azt pitiáner érdekek mentén tették, és lenézte az összes funkcionáriust, akik tudás és iskolai végzettség nélkül kerültek sűrű bólogatások között, mások hátán felkapaszkodva bármiféle pozícióba. Azokat pedig, akik meggyőződéses elkötelezettséggel szolgálták a munkás-paraszt hatalmat, ezt a Csermanek-féle, okosan semmirekellő, lesipuskás, haszonleső, vallató, akasztó, mások és bárki jólétére irigy, kisszerű, bemószeroló, feljelentgető, a jómódúakat és magát a jómódúságot hipokrita arccal elítélő, a nemesi vagy a polgári illemet, viselkedést és kultúrát lefitymáló, ám ahhoz mégis törleszkedni, azt majmolni akaró, gombás körmű, bőrkeményedéses, kivagyi úrhatnámságot egyenesen a pokolra küldte volna.
Nála jobban csak a nagyanyám iszonyodott tőlük Szovjetunióstól együtt. Emlékszem, egyszer egy szovjet porszívót kapott valakitől ajándékba, és anélkül, hogy kibontotta volna, megkérte a szomszédot, hogy dobja bele a kukába, mert ő még a dobozát sem hajlandó megfogni. Ha az Aranybika szálló előtt megállt a Szovtranszavto turistabusza, és megpillantotta a belőle kikászálódó bárisnyákat, ahogy a tergálpulóveres nőket nevezte, inkább átment a túloldalra, csak ne is lássa őket! Tudta, hogy ez nem helyes, noha valószínűleg soha nem gondolkodott el alaposan a kollektív büntetés helytelen voltáról, de azt is hozzátette, hogy ha az őt elítélők átmentek volna mindazon, amin ő és a családja, akkor megnézné, mikor, mennyi időre és milyen megbocsátó melegséggel ölelné az illető ezeket a keblére.
Apám egyszer megkérdezte, hogy akiket most ő ki nem állhat, azok mit tehetnek arról, ami a múltban történt? Nem ők követték el! És kedvesen, de határozottan felszólította, hogy vigyázzon, mert ez már-már gyűlöletté fajul benne, és hogy ez szinte fasizmus. Mire nagyanyám azt válaszolta:
– Nevezd annak, fiam, aminek akarod! Egyébként nem gyűlölöm őket, hanem viszolygok tőlük. Az más. Az nem harag, az undor. És nem verem én az érzéseimet nagy dobra, ne aggódj emiatt, nem lázítok senkit ellenük, megtartom én ezt magamnak – tette hozzá.
– De éppen ez az! Ez anyukának rossz!
– Jó, hát az meg akkor legyen az én dolgom, és ezzel a téma le van zárva.
Apám azonnal elhallgatott. Nagyanyám valamivel később hozzátette:
– Van, amit soha nem lehet megbocsátani. És van, amit soha nem is kell!
Mama elszántan és eltántoríthatatlanul hitt a nemzeti vagy égtájak szerinti karakterek létezésében és abban, hogy abból mindig lehet tudni, mi következik. Példának hozta, hogy nézzük csak meg, a németek egy részének nagyobb volt a saját tökéletességébe vetett meggyőződése, mint az esze. Különben hiába akarta volna baromságokkal telebeszélni a fejüket egy maroknyi ördögi vezető, és akkor azt a mérhetetlen mennyiségű gaztettet nyilvánvalóan nem követik el. Mindenesetre ezért kellett nekik kollektíven azt a nemzeti megaláztatássorozatot elszenvedniük, aminek a következményeit még ötven év múlva is meghunyászkodva fogják nyögni, ha egyáltalán valaha kikecmeregnek belőle, s bár ugyan egy időre megtörtek, de mindez nem fogja őket megingatni vagy befolyásolni abban, hogy ha eljön az idő, hogy újra higgyenek a saját tökéletességükben. Legfeljebb, tanulva az esetből, majd titokban teszik, vagy éppen ellenkezőleg, túlzásokba esve ellentételezni kezdenek. Az oroszok meg oroszok, lehetnek nekik nagyszerű íróik, zeneszerzőik vagy éppen hős cárjuk, de a többség akkor is alulművelt, civilizálatlan, nagyhangú, modortalan tuskó, akik ráadásul még az erkölccsel is hadilábon állnak, amivel még hangosan dicsekszenek is, mintha a romlottság büszkeség vagy éppen követendő példa lenne, miközben ráerőszakolják magukat országokra és társadalmakra, és ha ez egyszer majd nem így lesz, ahogy jelenleg van (az 1970-es években jártunk), akkor csak idő kérdése, hogy a vandál hordáik a korlátlan hatalom, a szaftos juss és a mutogatható pénz reményében ismét meginduljanak. És azt is mondta nagyanyám, hogy lehet ezen felháborodni meg megsértődni, meg mindenki ki is kérheti magának, úgy, ahogy azt ő szeretné, és nyilvánvalóan mindenhol vannak üdítően ható kivételek, de akkor is ez van: a Nyugat és a polgárság, vele szemben pedig a Kelet és a faragatlan barbárság, amiért a Kelet mindig meg lesz sértődve, és azt fogja gondolni, hogy lenézik. Amúgy mindig azok gondolják ezt, akiket van is miért lenézni, ahelyett hogy magukba néznének, és próbálnának felzárkózni.
– De hiszen éppen anyuka szokta mondani, hogy a vonat eleje is megy tovább!
– No, akkor, fiam, meg is válaszoltad, hogy miért gondolom ezt.

Nagyapám 1972. augusztus 19-én halt meg. A kialakult súlyos hörgőtágulatok következtében megfulladt. Az utolsó néhány évet már ágyban fekvő betegként élte meg, rettenetes volt látni az életért folytatott küzdelmét. Azért az életért, ami tőle voltaképpen csak elvett.
Nagyanyám odaadóan ápolta, éjjel-nappal, fürdette, a vécére kísérte, mert oda elvonszolta magát nagyapám még az utolsó napon is.
Erzsi és Eszti is eljöttek a temetésre. Nagyanyám hívta el őket. Amikor egymással megbékélve összeölelkeztek, azt mondta Erzsi, hogy csodálja nagyanyámat, amiért az utolsó pillanatig ilyen szeretettel ápolta a nagyapámat. Nagyanyám erre azt válaszolta: „Valóban szerettem Balázst, a fiaimon kívül egyedül őt szerettem, még az életem árán is akár, ahogy most is szeretem, és míg élek, szeretni is fogom. Csakhogy inkább mégis magam miatt ápoltam. Tudtam, hogy hamarosan meg fog halni, és azzal is tisztában voltam, hogy lehet, a kapaszkodásommal csak hosszabbítom a szenvedését. De én úgy akartam a férjem koporsója után nézni, hogy érte élő ember többet nem tehetett. Ez volt a kötelességem.”
Apai nagyanyámat kevesen ismerték jól, éppen ezért ridegnek, hűvösnek és az érzéseiben megközelíthetetlennek tartották, pedig egyik sem volt. Igenis nagyon tudott szeretni. Apám szerint nem szeretni is csak az tud mélyen és megváltoztathatatlanul, aki szeretni is így tud.
Amikor egy hatalmas, rozsdás szeg ment egyik nyáron a talpamba, pálinkával fertőtlenítette a sebet, és ébren maradt mellettem egész éjszaka, hogy ha mégis kezdenék belázasodni, azonnal cselekedhessen, nehogy reggelre még nagyobb legyen a baj. Vagy például, ha náluk voltam a nyári szünetben, mindennap sütött nekem valamit, ezért hajnalban kelt, hogy mire felébredek, a reggelihez már az asztalon gőzölögjön az almás pite vagy a meggyes lepény, amiből persze először mindig a nagyapámnak kínált. De sem a nagyanyám, sem ő nem evett ilyesmit, nagyapám azt mondta, hogy amiben nincs hús, az sütemény. De én imádtam mindent, ami tészta, és nagyanyám hagyta, hogy csak azt egyem, ha azt kívántam, nem erőltette nekem a húst meg az egyebeket, főzelékeket, mint otthon a szüleim meg Pirike néni, a nevelőnőm, mondván, hogy így sosem növök nagyra. Mindegy, késő bánat, most már legalább tudom, hogy miért vagyok akkora, amekkora.
A karácsonyi vacsorák alkalmával mindig a középső házban terítettek (így hívták a helyiséget, amelyből a többi szoba nyílt), és rendje volt annak, hogyan ültünk le. Az asztalfőn a nagyapám ült, balján a nagyanyám, jobbján apám, mint az idősebb fiú, nagyanyám mellett az apám öccse, azután a feleségek, végül mi, gyerekek. Nagyanyám felállt, ő szedett mindenkinek, először a nagyapámnak. Ma ez valószínűleg furcsa, de akkor számunkra ez elfogadott volt.
Amikor a temetés után visszajöttünk, és bementünk a középső házba, megterített asztal várt bennünket. Nagyapám helyén ott állt a teríték az asztalon. Megdermedtünk.
Nagyanyám az asztalfőn álló karosszék mögé lépett, és kihúzta. Azután apámhoz fordult.
– Te vagy az idősebbik fiú. Mától téged tekintünk a családunk fejének, ez az örökséged része. Légy méltó, fiam, apád emlékéhez – mondta, majd sarkon fordult, és elindult a konyha irányába. Még hallottuk, ahogy hozzáteszi: – Szólok, hogy hozhatják a levest!
Anyámra néztem.
– Minden rendben van! – súgta a fülembe anyám, és megszorította a kezem. Közben láttam, ahogy apám óvatosan leül a nagyapám helyére az asztalfőre.
– Tudom – súgtam vissza. – A mamát soha nem ölelte meg az édesapja.