Bibók Bea

Ellopott gyermekkor

Előszó

Kedves Olvasó, talán azért vetted kezedbe ezt a könyvet, mert a témája téged is érint, de az is lehetséges, hogy az ismeretségi körödben van olyan, akiről azt gondolod, hogy parentifikált, tehát ellopták a gyermekkorát. Lehet, hogy neked sem járt a szeretet alanyi jogon, és te már tudatos szülőként nem akarod ezt a hibát elkövetni a saját gyermekeiddel. Hiszen átélted, hogy milyen megterhelő, amikor gyermekként sokkal talpraesettebbnek kellett lenned, mint a kortársaidnak, mert a szüleid ezt várták el tőled. Talán tapasztaltad, hogy már kora gyermekkorodban felnőttként kezeltek, így nem tanulhattad meg, hogyan szeresd önmagad. Lehet, hogy egész életedben áldozatokat hoztál azért, hogy szerethetővé válj mások számára.
Valószínű, hogy felnőtt emberként az időd jelentős részét a megoldandó problémák és a feladatok töltik ki, hiszen még mindig örömmel segítesz másoknak, és önként vállalod magadra a másik ember életének felelősségét. Talán még pénzzel is támogatod a családtagjaidat. Feladod a saját életedet, és mindenki más fontosabbá válik önmagadnál. Nem szívesen kérsz segítséget, mert azt gondolod, „Én úgyis megoldom!” Mivel talpraesett és jó problémamegoldó ember vagy, nem tanultad meg, hogy néha el lehet engedni a kontrollt. Törekszel a tökéletességre, nem elégszel meg a félmegoldásokkal, ráadásul számodra nincsen lehetetlen feladat.
Lehetséges, hogy már megtapasztaltad, mennyire veszélyes terep az, hogy miközben az elvárásoknak megfelelően rendületlenül teljesítesz, nem veszel tudomást arról, hogy kimerülsz és fáradsz. Hatalmas lelkesedésednek és újdonságkereső énednek köszönhetően akkor is kitartasz, ha közben önmagadat zsigereled ki. Talán a párkapcsolatodban is csak te akarod megoldani a problémákat, és rengeteget magyarázol a szótlan, magába fordult, kényelmes párodnak, aki nem reagál az érzéseidre és a gondolataidra. Mindeközben az egykor csillogó tekinteted és életigenlésed eltűnt, helyüket átvette a fásultság és a fáradtság. Nem érted, mi történt veled, mert csak árnyéka vagy önmagadnak.
El tudsz képzelni egy madarat, amint ráaggatott, nehéz súlyokkal felszabadultan röpköd a levegőben? Ugye nem? Pedig így él egy parentifikált ember, aki nehezékkel a hátán is szárnyalni próbál.
Ebben a könyvben a parentifikált, azaz a „szülősített” gyerekek gyermekkoráról, felnőttkori és párkapcsolati működéséről írok. Azokról az emberekről, akiknek ellopták a gyermekkorát, és akik emiatt – illetve fejlett empátiájuknak köszönhetően – előbb érzik át a másik ember szükségleteit, mint a sajátjukat.
Amikor egy parentifikált kliens érkezik a rendelőmbe, kínosan ügyel, hogy ne legyen vele probléma. Tűpontosan érkezik, majd a terápia végének közeledtével is figyeli az órát, és az idő letelte előtt jelez nekem, hogy vége az ülésnek. Teljesen tudattalanul leveszi a vállamról azt a felelősséget, ami az enyém lenne. Ez az apró példa megmutatja, hogyan is élnek ők. Pontosak, maximalisták, és szeretik kézben tartani a kontrollt. Van egy kimondatlan törekvésük: mindenből kihozni a maximumot, és jobbá tenni a világot.
Amikor elkezdjük a terápiát, a parentifikálódott kliens gyakran már az első mondatban megfogalmazza, hogy eltűnt a lelkesedése és az életereje, keveset pihen, mert mindig rengeteg feladata van. Ilyenkor megkérdezem tőle, hogy hány évesen kapta a családban az első feladatot, és pontosan mit. Gyakran hangzik el olyan válasz, amiből egyértelműen kitűnik, hogy túl korán kaptak olyan feladatokat vagy küldetést a családban, ami nem a koruknak megfelelő felelősségvállalással, érzelmi és fizikai terheléssel jár. Ezek a felnőtt emberek elvesztették a gyermekkorukat, mert a szüleik ellopták tőlük.
Ezek a gyerekek szinte már az anyatejjel szívták magukba azt, hogy helyt kell állniuk. Például rendszeresen vigyázniuk kellett a kis testvérre, vagy vigasztalniuk kellett az édesanyjukat az alkoholista apa kegyetlenkedései miatt. Netán anya barátnőjének kellett lenni, és tanácsot kellett adni pasiügyekben. Vagy csupán annyi történt a családban, hogy a testvér kedvesebb volt az édesanya számára, ezért a parentifikálódott gyerekek mostohább érzelmi bánásmódban részesültek, ezért ők „jó gyerekek” módjára iszonyatosan dolgoztak a szeretetért. Ezek a gyerekek nem élhették meg a felhőtlen gyermekkort, mert a szüleik leginkább valamire „használták” őket.
Gyakran előfordul, hogy a parentifikáció hátterében nárcisztikus szülő áll, akinek még az ötös jegy sem felelt meg, mert csakis az volt elfogadható, ha a gyermeke egyetlen pontot sem veszített a dolgozatában. Vannak olyanok is, akiknek az a szerep jutott a családban, hogy a válófélben lévő szülők között közvetítőként funkcionáljanak, mert a két szülő egyáltalán nem beszélt egymással, és a gyermek vállalta magára azt a felelősséget, amit a szülők nem tudtak felvállalni.
Emlékszem, egy férfi kliensem mesélte el, hogy tízévesen szeretett volna továbbtanulni egy nyolcosztályos gimnáziumban, és mivel a szülők egyáltalán nem foglalkoztak a továbbtanulás kérdésével, neki kellett kiválasztania az iskolát, és beadni a jelentkezési lapot. Az ilyen gyermekkor nagyon magányos, éppen ezért ezek a gyerekek korán megtanulnak olvasni, és szeretik a könyveket. A magány ellen remek gyógyír a könyvekben rejlő mesék varázsa, a gyerekek érzelmeket élnek át, a történetek részesévé válnak, feloldódnak benne, s míg olvasnak, nem érzik a mélyben bujkáló magány érzését.
*
Emlékszem, éppen otthonról dolgoztam, és a langyos tavaszi időben kitártam az ablakot. A szemben lévő középiskola csengője szünetet jelzett, és a gyerekek kacagva, vicceket mesélve szaladtak ki az iskola elé. Érezhető volt, hogy övék a világ. Először zavart a hangos nevetés, de egy idő után élveztem a zsivajt. Eszembe jutott a gyermekkorom, és elgondolkoztam, hogy én vajon gyermekként tudtam-e így kacagni? Mert azt a gyereket, aki felszabadultan tud mókázni és nevetni, valószínűleg nem terhelték meg feladatokkal és felelősségvállalással, élvezi a gondtalanságot és a felszabadult életet, és meg tudja élni a felhőtlenséget.
Én is parentifikált gyermek voltam. A szüleim munka mellett tanultak, és kislány koromban nem értek rá velem foglalkozni. Reggel hatra jártak munkába, majd amikor kora délután hazaérkeztek, éjszakába nyúlóan tanultak. Nagyon gyakran hallottam tőlük, hogy foglaljam el magam, menjek ki az udvarra, játsszak a szomszéd gyerekekkel. Az is előfordult, hogy egyedül mentem óvodába a sötét téli reggeleken. Akkor ez teljesen természetes volt számomra, de érett felnőttként pontosan tudom, hogy ez így nincs rendjén. Felnőttként értem, hogy nem volt más megoldás, de ettől még nem kaptam meg mindazt, ami egy gyermeknek járt volna. Felnőttként együtt tudok érezni azzal a kislánnyal, aki magányosan bandukol az óvodába, és azzal próbálja csillapítani a magányát, hogy számolja a lépéseit, és néha dudorászik.
Saját tapasztalatom miatt nemcsak pszichológiai tudásom van a parentifikációról, hanem bőven van saját élményem is, kívülről-belülről ismerem a témát. A szárnyalást, a sikert, a flow érzését, az önátadás örömét, az önfeláldozó szeretetet, a lelkesedést, a hitet és a kitartást, és az ebből kifolyólag megélt óriási csalódásokat, az átvertség és a kihasználtság érzését is. Ismerem az ellopott gyermekkor fájdalmát, az élethosszig tartó megküzdés ízét és tapasztalatát, a megküzdés folyamatát, a saját önreflexióm által megszerzett belső tudást és a minőségi, önazonos élet jutalmát. Ebben a könyvben minden tudásomat felhasználom, hogy segíteni tudjak a hasonló problémákkal küzdő olvasóknak.
*
A praxisomban olyan emberekkel dolgozom, akik akkor érkeznek hozzám, amikor már nagyon fáradtnak, fásultnak és örömtelennek érzik magukat, és nem tudják, mi áll a háttérben. A parentifikáltak életében gyakran van egy megvilágosító élmény, például egy megcsalás, amikor elkezdenek tisztán látni. Akkor kérnek segítséget, amikor szeretnék megérteni, mi is történt velük.
Dolgozom olyanokkal is, akik úgy érzik, kifejezetten a párkapcsolatukban fáradtak el, mert minden felelősség az ő vállukon nyugszik. De ha rápillantunk a társas kapcsolataikra, akkor láthatóvá válik, hogy legtöbbször a tetemes baráti kört is ők mozgatják. Ők érdeklődnek a másik hogylétéről, sőt arra is odafigyelnek, hogy a találkozók alkalmával legalább a saját fogyasztásukat ők fizessék, de gyakran a másik emberét is. Nem tudják feljogosítani magukat arra, hogy lehetnek igényeik és kéréseik, inkább ők veszik le a terhet a másik ember válláról.
A rendelésemen gyakran megfordulnak olyan párok, akik már a válás szélén állnak. Ilyenkor a parentifikált fél elmeséli, hogy már sok-sok éve érzi egyenlőtlennek az erőviszonyokat. A parentifikáltak esetében gyakori, hogy a párkapcsolati választásuk miatt megjelenik a traumaismétlés, ami azt jelenti, hogy pont olyan párt választanak, aki mellett önfeláldozó módon lehet élni, mint ahogy azt gyermekkorban az eredeti családban megtanulták. Gyakran választanak pszichológiai értelemben éretlen társat, aki szereti a kényelmet, és nem szívesen vállal felelősséget. Bár egy idő után az élet nehézzé válik az ilyen párkapcsolatban, mégsem válnak el, mert a család is olyan projekt számukra, amit mindenáron sikerre kell vinni. Ám egyszer csak elérkezik az a pont, amikor már nem bírják tovább. Vannak olyan egyéni klienseim, akik felismerték, hogy teljesen tudattalanul ugyanolyan dinamikákat hoztak létre az eddigi kapcsolataikban, mint ami a gyermekkorukból ismerős. Így gyakran azzal a szándékkal érkeznek terápiába, hogy szeretnék megismerni a saját felelősségüket abban, miért is választottak többször olyan társat, akikkel hasonló mérgező dinamikában éltek.
A közös terápiás munka során tudatosul bennük, hogy nekik is van felelősségük, például mert nem tudnak határokat tartani. Az erős kontrollszükséglet miatt szeretnek irányítani, hiszen ettől érzik magukat biztonságban. Az eredeti családban megtanult önszabotázs miatt teljesen természetessé válik számukra a felnőttkori önbántalmazás vagy az olyan kapcsolódás, ahol a társuk például passzív-agresszív eszközökkel bántalmazza őket. A parentifikált embereknek az a legfőbb motivációja, hogy mindent megadhassanak a környezetüknek, nemcsak anyagilag, hanem érzelmileg is. Egy dologra nem figyelnek: saját magukra. Önmagukat cserben hagyják, miközben átölelik és megmentik a világot.
Gyakran tapasztalom, hogy a parentifikáltak azért nem válnak le a szüleikről, mert irántuk is fokozott felelősséget éreznek: az eredeti családi rendszerben a saját szüleik szüleivé váltak, és felnőttként is személyes feladatuknak érzik, hogy a még mentálisan és fizikailag is jó karban lévő szüleiket anyagilag, fizikailag és érzelmileg is támogassák. Még akkor is, ha gyermekként a szülőktől nem kapták meg a kellő szeretetet.
Ebben a könyvben részletesen írok az eredeti családból hozott kötődési mintákról, a gyermekkori parentifikációról, a jellemző családi szerveződésekről és viselkedési mintázatokról. Arról, hogy milyen érzelmi motivációi vannak annak a gyermeknek, aki azt tanulta meg, hogy a szeretetért keményen meg kell dolgozni. Vajon miért segít a másik emberen, miközben a saját hajója süllyed?
A parentifikáció témájával több pszichológiai elmélet is foglalkozik, de ebben a könyvben leginkább azokat a terápiás tapasztalatokat osztom meg, amelyekkel sokéves praxisomban találkoztam mind a párterápiák, mind az egyéni terápiák során. Mivel a családdal és a párkapcsolatokkal való munka rendszerszemléletet igényel, a parentifikáció jelenségével is rendszerszemléletben foglalkozom. Ez azt jelenti, hogy a családot és a párkapcsolatot is mint rendszert vizsgálom, és jellemző dinamikákat figyelek meg, így az egyéni és párterápiás intervenciók (beavatkozások) során foglalkozunk az eredeti családdal és a jelenlegi párkapcsolattal is.
Minden kliensemet tisztelem, hiszen pontosan tudom, hogy minden egyes lépéssel mekkora munkát visznek véghez a változás érdekében. Jó hír, hogy minden apró változás minőségibb életet eredményez, hiszen a régi családból hozott önszabotáló életet szép lassan felváltja az önszeretet képessége.
Tulajdonosa vagyok egy ötvenhatezer főt számláló Facebook-oldalnak, amit azért hoztam létre, hogy azok az emberek is segítséghez juthassanak, akik nem tudnak eljönni terápiára. Ez az én társadalmi felelősségvállalásom. Élénk élet zajlik a posztjaim alatt, sok élettörténetet mesélnek el a követőim. Ezekből az élettörténetekből is kitűnik, hogy a gyermek számára az a természetes, amit az eredeti családban megtapasztalt, a szeretet fogalma pedig az, amit a szülők megtanítanak neki. Ha rendszeresen bántják őt, akkor az jelenti számára a szeretetet, ha kihasználják, akkor ezt érzik szeretetnek, ha pedig figyelnek a szükségleteire és az odaadó szülő érzelmileg is kapcsolódik hozzájuk, akkor ez jelenti számára a biztonság fogalmát.
Ajánlom a könyvemet minden leendő anyukának és apukának, azért, hogy tudatosuljon bennük, hogy egy vagy több gyermek mellett is joguk van foglalkozni a saját szükségleteikkel. A könyv küldetése az is, hogy az olvasó megérezhesse annak a jelentőségét, hogy az érzelmi kapcsolódás hiánya milyen mérgező lehet, és milyen mély torzulásokat okozhat a gyerekekben, sőt minden emberben.
Különösen fontosnak érzem, hogy a parentifikált fiatal felnőttek szülei is megértsék, mi is történt a családjukban. Gyakori, hogy komoly nehézségeket okoztak a saját gyermeküknek, aki emiatt egy életen át túlterheli magát és elégedetlen önmagával. A felnőtt ember általában pontosan azt csinálja, amit a szülei kisgyermekkorban elvártak tőle. Képzeljük el, hogy a szülő ott csücsül láthatatlanul a felnőtt gyermeke vállán, és a fülébe duruzsolja a gyermekkorból jól ismert kegyetlen mondatokat, ami állandó bűntudatot okoz.
Ajánlom a könyvemet mindenkinek, aki gyermekként nem kapta meg a neki járó szülői odaadást. Bízom benne, hogy e könyv segít szembesülni azzal, hogy valójában mi is történt. Hiszen minden gyermek idealizálja a saját családját, mert számára az a természetes, amiben ő felnőtt. Talán ez a könyv segít átírni a traumatikus tapasztalatokat. Fontos küldetésnek érzem, hogy egy merőben új szemléletű generáció nőjön fel, akik kellő tudatossággal rendelkeznek, és a megtanult destruktív mintázatokat nem adják tovább a saját gyermekeiknek. Így talán csökkenthető a transzgenerációs traumaismétlés.
A ma felnövő generáció már sokkal tudatosabb, mint a szüleik voltak. Egyre több platformon lehet információkhoz jutni, és már pszichológushoz járni sem bűn. Ha a szülő kellő hangsúlyt fektet a saját személyes fejlődésére, akkor ez a gyermeke számára is pozitív mintázattá válik, és nem fogja szégyellni, ha felnőttkorban pszichológushoz kell mennie.
Talán az az egyik legfontosabb üzenete a könyvnek, hogy a szülőknek önmagukért is felelősséget kell vállalniuk, tehát kellő önismerettel kell rendelkezniük ahhoz, hogy elég jó szülőként bánjanak a gyermekeikkel, és ne parentifikálják őket. Mert ha a szülőknek érzelmi hiányaik vannak, akkor tudattalanul a kisgyermekkel fogják azokat pótolni. Hiszen a gyermek a saját biztonságérzését csak úgy tudja biztosítani, hogy kiszolgálja az édesanya vagy édesapa szükségleteit, tehát a „szolgálatával” eléri, hogy anya vagy apa jobban érezze magát. Így máris nagyon könnyen megfordulnak a szerepek. Csakis úgy óvhatjuk meg a gyermeket az önfeladástól, ha szülőként érzelmileg stabil állapotban vagyunk, hiszen ekkor tudunk olyan gyermekeket nevelni, akik biztonságosan kötődnek.
A könyvben a családi rendszer működése mentén írom le, hogyan alakul ki a parentifikáció, majd foglalkozom azzal is, hogyan szerveződik a kizsákmányolt gyermek gondolkozása, viselkedése, érzelem- és viselkedésszabályozása. Szeretnék kitérni arra is, hogy az élet milyen területein vannak nehézségei a parentifikálódott embernek, hogy jellemzően milyen társat választ, és milyen dinamikák jellemzik a kapcsolatait, illetve hogyan szerveződik a határokhoz való viszonya. A könyvben hangsúlyt helyezek arra, hogyan jön létre az az óriási fájdalom, ami gyakran az igazságtalanság, a kihasználtság, az átvertség érzésében, és a „nem vagyok elég fontos” és „nem vagyok elég szerethető” érzésekben manifesztálódik, és hogy miként bukkan fel a gyermekkori sérülésből fakadó, zsigerig hatoló fájdalmas érzés a felnőttkori életben. Foglalkozom azzal is, hogyan kell határt húzni és megküzdeni a határhúzás során megélt hiánnyal, az „ennél sokkal többre vagyok képes” érzéssel. Tudatosítani szeretném a megtanult gyermekkori működést, ami után lehetségessé válik az önreflexió fejlesztése. Hogy aztán meg tudjuk kérdezni önmagunktól: hogyan lehet másként élni? Egy belső, kalandos utazásra és felismerésekkel teli önreflektív munkára invitállak, kedves olvasó, ami segítség és kulcs az önazonos élethez.