Jón Kalman Stefánsson

Hiányod maga a sötétség

Ami fontos, és aminek maradandó hatása van rád – a mély érzelmek, súlyos élmények, megrázkódtatás, heves boldogság; megpróbáltatás és vihar, ami a társadalmat vagy a te saját világodat sújtja –, olyan mélyen beléd ivódhat, hogy lenyomatot hagy a génekben, melyek aztán nemzedékeken át adják tovább, így formálva a még meg nem születetteket is. Ez a törvény. A szenvedélyt, emlékeket, élményt és megrázkódtatást életről életre örökítik, s ebben az értelemben némelyikünk létezik a halála után, sőt akkor is, ha őt magát már teljesen elfeledték. A múlt ezért minduntalan bennünk él. A múlt az a láthatatlan, titokzatos kontinens, amelyet álom és ébrenlét határán érzékelsz néha. Kontinens hegyekkel és óceánokkal, melyeknek állandó hatása van lelked időjárására, fényei és árnyékai váltakozására.

Mindig lehet találni valami vigaszt

Talán ezt álmodom:
Az első padban ülök egy hideg, vidéki templomban; odakint a mély csendet néha-néha megtöri egy juh bégetése, csér távoli vijjogása; ablakok keretezik a kék eget, óceánt, zöld rét sávját, kopár hegyet.
Remélem, ez csak álom, mert az emlékezetem üres, azt sem tudom, ki vagyok, hogyan kerültem ide, nem tudom…
…de a templomban nem vagyok egyedül.
Éppen most néztem hátra, a leghátsó pad szélén, egy ütött-kopott zászlórúdnak dőlve egy férfi ül, a rúd keresztbe van fektetve az öt padsoron. Sovány, valószínűleg középkorú, arca szikár, magas homlokán szembetűnő ráncok. És gúnyosan engem bámul.
Talán meghaltam.
Hát így történik; minden kihuny, a személyiség kitörlődik, és egy kis templomban térsz magadhoz, az ördög pedig ott ül a hátad mögött – a lelkedért jött.
Hátrapillantok. Nem, ez aligha maga a Sátán. De a férfi viselkedése valahogy azt sejteti, hogy ismerős itt. Oldalra nézek, egyenesen a férfira, megköszörülöm a torkom:
Elnézést, talán maga itt a pap?
A férfi sokáig csak némán bámul rám. Kényelmetlenül sokáig.
Pap, ismétli végül. Csak azért, mert itt ülök a templomban, én lennék a pap? Akkor hát te vagy a püspök? Hiszen te közelebb vagy az oltárhoz. Ha busz mellett állnék, tán buszsofőr lennék, vagy orvos, ha ez a templom kórház lenne, esetleg bűnöző vagy bankigazgató, ha bankban találkoznánk? És még ha mindez volnék is, vajon az ember meddig az, ami, az élet talán nem változtatja-e az embert szüntelen, mármint amíg él? Hát akkor mikor jön el a perc, amikor az ember már nem bankigazgató vagy bűnöző, és mikor lesz belőle valami egészen más? Ha kérdések vannak, nem kellenek válaszok is? Mikor lesz a nevünk Dingdong vagy Buksi, és vajon melyik a jobb? De ne felejtsd el, hogy néha a kérdések az élet, a válasz a halál. Ember, óvatos legyél hát!
Hangja nem kifejezetten mély, de van benne egy árnyalatnyi sötétség, arcán valami erő. Az éles vonásain, a homloka mély ráncaiban, kék szemében. Az ilyen ember veszélyes lehet, jut eszembe önkéntelenül.
Szóval szerinted veszélyes vagyok, kérdi az ember.
Megdöbbenek.
Nem akartam…, kezdem, de ekkor legyint felém, mintha el akarna hallgattatni, elsöpörni, vagy arra kérne, hogy távozzam; az utolsót választom. Felállok, biccentek. A padló recseg, ahogy kimegyek, és…
…kilépek ebből a régi, vidéki templomból, ami egy rövid fjord bejáratánál áll, alacsony hegyek veszik körül, kívül tágas, jégkék tengeröböl terül el, de a fjord belseje felé a ritkásan benőtt hegyek mintha kissé magasabbak és zöldebbek lennének. A temető sokkal idősebb lehet a templomnál, mert a legrégebbi sírok már csak névtelen halmok, akik ott nyugszanak, azokat már mindenki elfelejtette, de a fű felfogja a napfényt, és leküldi hozzájuk a sötétbe. Ebben talán mindig van egy kis vigasz.
A legfrissebb sírok a templom déli oldalán emelkednek, a legújabbat, amit a temetőn átsétálva észreveszek, szépen gondozzák. Bár a kereszten a nő nevét madárürülék szakítja meg, alatta a mondat – „Emléked fény, hiányod maga a sötétség” –, arra utal, hogy valaki szerette. Szomszédjánál, az oddi Páll Skúlasonnál már nem ilyen egyértelmű a helyzet, mert a sírkő, nagy, nehéz, tenger csiszolta szikladarab nem szolgál, csupán egy idézettel a dán filozófustól, Søren Kierkegaard-tól: „Ha örök feledés leselkedne mindig éhesen zsákmányára, és nem létezne hatalom, amely elég erős, hogy a zsákmányt elragadja tőle – mily sivár lenne akkor az élet, mily vigasztalan!”
Hiányod maga a sötétség.
Emlékedre örök feledés leselkedik.
Miben lelhetünk akkor vigaszt?

Még a halottak is örvendeznek, én élek

Valaki – talán én – a temetőkert magas falához olyan közel parkolta le a kék Volvót, hogy aki a kertben áll, észre sem veszi. Legnagyobb megkönnyebbülésemre a kocsi nyitva van, de mikor be akarok ülni, látom, hogy a templom melletti dombon trónoló ház felől egy nő közeledik, felém tart. Karcsú, haja hosszú, sötét és kócos, egyik vállán barna hátizsák lóg hanyagul. Nem egyedül jön – barna bárány szalad előtte, tétovázás nélkül rohan hozzám, megszagolja a cipőmet, aztán megpróbál rám ugrani, mint egy kutya, de olyan lelkesen, hogy majdnem hanyatt esem. Hagyd ezt abba, Hrefna, szól rá a nő élesen, mire a bárány lenyugszik.
Ne haragudj Hrefnára, mentegetőzik mosolyogva, mikor odaér hozzám, néha nem bír magával. De Isten hozott! Alig merem kimondani, hogy megörültem, mikor az előbb kinéztem a nappaliból, és láttalak itt járkálni a temetőben. Persze hogy örülök, csak meglepődtem; mindenre számítottam, csak rád nem. Mikor jöttél? Nem láttalak bekanyarodni a templomhoz, pedig az ember észreveszi az ilyet, vasárnap korán reggel alig van itt forgalom. Biztosan a hotelba mész, Sóleyhez. Nagyot ugrik majd, ha elmondom neki, ki jött látogatóba!
Ez a nő ismer engem! Akkor segíthet ezen az emlékezetkiesésen, legalább a nevemet elárulhatná; az önmagában megnyithatna egy ajtót.
De valami megállít. Talán a pap szavai a templomban, bár lehetett buszsofőr is, vagy maga az ördög: Ne felejtsd el, hogy néha a kérdések az élet, a válasz a halál. Ember, óvatos légy!
A nő nagy, sötét szemében bujkáló mosollyal néz, arra várhat, hogy mondjak valamit, de a bárány ekkor felbéget, a ház felé fordul, ahonnan fekete-fehér kölyökkutya érkezik rohanva, nyelve lóg a sietségtől, tele van élettel, vidámsággal; még a halottakat is megörvendeztetné. Lekuporodom mellé, így egyelőre nem kell mondanom semmit. Hrefna olyan szorosan dörgölőzik hozzám, mialatt a kutyát vakargatom, hogy kis híján elveszítem az egyensúlyomat.
Csitt, szól a nő élesen a bárányra, és ismét elnézést kér az állat furcsa viselkedése miatt. Mert arról van szó, hogy kutyának hiszi magát. Folyton szimatol, magyarázza, megjelöli a területét, ahelyett hogy legelne, és félne az emberektől, ahogy a birkák szokták. De nem tehet róla; egy szuka nevelte fel, amit egy norvég házaspár elütött a múlt nyáron. Ez van, a turistaáradatért nyilván áldozatokat kell hoznunk. Szegény Snotra, jobb kutyát és társat el sem lehetett volna képzelni. A norvégok teljesen maguk alatt voltak, ez a javukra írható, karácsonykor küldtek képeslapot meg kecskesajtot, persze kedves, de ettől nyilván még többet gondoltam Snotrára. De hogyan is tudnám elfelejteni, milyen volt, mikor felemeltem, súlyosan megsérülve feküdt az út szélén, ahová az ütés repítette, a ház mögé vittem, ott rövidítettem meg a szenvedését. Snotra végig engem nézett, barna szemében teljes bizalommal, meg volt róla győződve, hogy segítek majd rajta. Én meg agyonlőttem.
Sajnálom, hogy ez történt a kutyáddal, nagyon sajnálom, szóltam gondolkodás nélkül, nem is próbáltam előbb felmérni, mit kellene válaszolnom. Nagyon sajnálom, tettem még hozzá.
Te mindig úgy szeretted a kutyákat, felel a nő olyan meleg hangon, hogy gombócot érzek a torkomban. De aztán, fűzi hozzá, végül nem tudtam meglenni kutya nélkül, ezt a kelekótyát Eiríkurtől szereztem, fajtiszta border collie, Cohennek neveztem el. Anyának persze ez nagyon tetszene. De Hrefnát Snotra fogadta örökbe, újszülött korában. Szép kapcsolat volt, Hrefna pont egyéves lett, mikor a pár elütötte Snotrát. Szegény, hetekig álldogált sírva a ház előtt, nem értette, hová lett az anyja. Le kell vágni ezt a hülyét, az embernek nincs nyugta ettől a bégetéstől, mondta apa néha, mikor a leghangosabb volt, de nem gondolta komolyan. Ő…, itt elhallgat, mintha cserben hagyná a hangja. A nap magasabbra hág az égen, melegebb már a reggel, a nő lehúzza sötétkék pulóverének cipzárját. Alatta zöld, vékony blúz van rajta, a felső gombok nincsenek begombolva, sejteni lehet a melle kerekségét, és ahogyan súlyát az egyik lábáról a másikra helyezi, látom, hogy a mellbimbója az anyaghoz ér; félrenézek. Mélyen, legbelül érzek valamit, talán vágy, talán bánat – az embernek tudnia kellene, hogy a kettő közül melyik, nem?
A nő halkan nevet, szinte búgón.
Úgy örülök, hogy látlak! Egyszerűen eltűntél, mintha a föld nyelt volna el. Megölelhetlek? Ugye szabad, teszi hozzá, mintha nem lenne biztos benne, de aztán leveti a hátizsákját, hozzám lép, és átkarol. Úgy szorít magához, hogy érzem a teste melegségét, a puhaságot. Aztán hátradől, talán azért, hogy jobban lásson, jobb kezével végigsimítja az arcomat. Apró keze van, olyan kecses, mint egy lepke, de akkor már kérges lepke, mert látszik a tenyerén, hogy fizikai munkát végez. Lehet, hogy a váratlan közelségétől megdermedtem, amit mintha megérezne, mert lazít az ölelésen, de ekkor viszonzom. Szorítom, beszívom melegségét és lágyságát, közben pedig a könnyeimmel küszködöm.
Az már biztos, hogy élek.

Vajon a halottak elveszítik-e
a nevüket, ha nem mondjuk el a történetüket? Mondd el a történetem, és visszakapom a nevem?

Halad a Volvo a keskeny, kátyús földúton, ami száz méterrel lehet a tengerpart fölött, viszonylag egyenes, de van azért pár bukkanó. A fjord belseje felé az út két oldala egyre zöldebb – a fjord viszont hosszabbnak bizonyul, mint amilyennek a temetőből tűnt.
A hotel felé tartok, ahol Sóley „nagyot ugrik” majd, mikor meglát. Valójában fogalmam sincs, hogy hol van a hotel, vagy hogy néz ki ez a Sóley. Aligha nagy szám azért megtalálni a hotelt, a fjord ritkán lakott, egy nagy épület bizonyára feltűnő. Csak harminchatan élnek itt.
Ebből hat gyerek, a nő szerint. Nem jó arány.
Nem akart rögtön elengedni. A hátizsákban van nálam elemózsia, mondta, kiélvezzük a szép időt, leülünk anyánál.
De ahelyett hogy felmenne a házhoz, elsétál a temetőig, én pedig követem – kiderül, hogy az anyja a félbeszakított nevű nő, akinek hiánya maga a sötét. Több mint három éve halott. A Kierkegaard szavaival díszített, nagy síremlék mellett elhaladva üdvözölte Pállt is, anyja szomszédját, örömmel köszöntötte, mint egy régi barátot, aztán előszedett ezt-azt a hátizsákjából, ennivalót, azt mondta, hogy „sietve tömte bele” a zsákba, végül egy pokrócot, amit a földre terített, és elrendezte rajta az ételt. Tányérokat, rozslepényt, vajat, szeletelt, füstölt bárányhúst, négy szelet rebarbarás süteményt, két borospoharat és egy üveg vörösbort. Megkért, hogy nyissam ki. Hátamat a temető falának támasztva letelepedtem, ő velem szemben, a sírhoz közel. Törökülésben ült, sötét, kócos haja napfénnyel tele, és nagy, barna szemével – aminek sarkából mosolyráncok indultak – olyan szeretettel nézett rám, hogy megint éreztem a gombócot a torkomban.
Vörösbor a vasárnap reggeli napsütésben egy rég nem látott baráttal, így kell ám élni, mondta. Tudtad, hogy anya a temetőnek ezt a sarkát néha apával a kedvenc kávéházuknak hívta? Mert itt teljesen védve van az ember a széltől, és itt ültek, mikor az életük egybefonódott. Vagyis mikor végre elkezdődött az élet, ahogy mondani szokta. Te ismered a történetet. Nem akarlak fárasztani vele. Még akkor sem, ha szép.
Azt hiszem, hogy a felejtés, kockáztattam meg óvatosan, gyomrom összeszorult, hogy esetleg valami ostobaságot mondok, olyan, mint a galaxis közepén a fekete lyuk, ami elnyeli a fényt, ami az emlékezésből árad. Lehet, hogy ismerem a történetet, de nem minden részletét. Mondd el. Olyan jó hallgatni, mikor mesélsz!
Mosolygott, előredőlt, letörölte a madárürüléket az anyja fejfájáról, előbukkant a név – Aldís.
Tehát így hívják az anyját.
Vagyis hívták, mert most természetesen halott, és akkor már talán nem hívják az embert sehogy. A halál elveszi a nevünket, otthagy minket, név nélkül. Az apját viszont úgy hívják, Haraldur, ő még él, bár nem egészen.
Itt ültek ők ketten, anya és apa, majdnem fél évszázaddal ezelőtt.
Fél évszázada. Akkor többen voltak életben, mint ma.
Egy ideig a fejfát nézte, kiitta a poharát, újra teletöltötte, rám nézett.