Szlavicsek Judit

Doszpot nyomoz

A Ford Scorpio jobb oldala kitör, ahogy Doszpot majdnem százzal belerongyol az éles kanyarba a Zólyomi úti kereszteződésnél. Rászorít a kormányra, és finoman korrigál, aztán gondolatban hátba veregeti Barkát. Kurva nagy ötlet volt a cementeszsák a csomagtartóba, simán fogja a hátsó kerekes kocsit anélkül, hogy a cégnek egy forintjába is került volna. Kék rendőrségi lámpájának fénye kétoldalt rákenődik a házak falára, és bár az autó mozgásából érzi, ahogy a délutáni eső percről percre ráfagy az aszfaltra, nem lassít. Ilyenkor úgy érzi, sebezhetetlen.
És dolga van.
Az áldozatot Pásztor Ágnesnek hívják, húszéves, egy sashegyi családi házban élt a szüleivel és a nővérével, és úgy húsz perce talált rá egy idős nő, aki szintén ott lakik, de – ha jól értette a kerületi zsaru ideges szavaiból – ő nem a lány rokona. Doszpot felhangosítja a Danubiust – épp a hírek mennek.
„Kuncze Gábor belügyminiszter szombaton hivatalába kérette a rendőrség pénteken leváltott csúcsvezetőségét. A belügyminiszter november 30-i hatállyal nyugállományba helyezte Pintér Sándor altábornagyot, Túrós András vezérőrnagyot, Bodrácska János vezérőrnagyot és Valenta László dandártábornokot. Úgy tudjuk, hogy az Országgyűlés önkormányzati, közigazgatási, belbiztonsági és rendőrségi bizottsága a hét elején meghallgathatja Forgács László országos főkapitányjelöltet, aki a hétvégén már fel is készült a parlamenti meghallgatásra. Először a robbantásos merényleteket és a kézigránátos támadássorozatot tekintették át magas rangú rendőri és belügyi vezetőkkel, akik közölték, hogy hatékonyabbá kell tenni a rendőri munkát, javítani a bűncselekmények felderítési arányát, ezzel lehet ugyanis helyreállítani a lakosság bizalmát a rendőrségben. Másodsorban a…” Belöki a CD-t a lejátszóba, és halkan káromkodik. A Ford szűk belső terét előbb a lassú, érzelgős felvezető futam árasztja el, aztán berobban a szöveg, Doszpot meg veri az ütemet a kormányon, és a vokállal együtt mormolja maga elé, hogy a hajnali szél háztól házig szalad, mindenkiről mindent tudni akar.
Faszság az egész.
Nem attól lesz meg Prisztás gyilkosa, hogy minden fejest egyszerre húznak le a vécén, és nem azért hallgat a szarrá lőtt Lakatos, Totka vagy Dóri, mert a Bodrácska rossz kapitány, hanem mert kurvára fél az összes, és van is nekik mitől. Eszébe jut, ahogy az utóbbi hetekben dühösen követelőzik különböző kórházi ágyak mellett állva, és újra és újra azt kérdezi: van-e ötlete, kinek a megbízásából lőttek magára, meg hogy van-e bármi információja, amin el tudnánk indulni – és most is hallja a sok halk nemet, aztán arra gondol, ő vajon nem válaszolná-e ugyanezt szétlőtt arccal, combbal vagy gerinccel? Nem gondolná-e, hogy „értettem a szóból”? Nem kussolna-e abban bízva, hogy így talán az élete megmaradhat, ha más talán nem is? Az az igazság, hogy szélmalomharcot vívnak, mióta Prisztást novemberben megölték, de igazából már azóta, hogy a nyáron Csaszit halálra késelték a Conti Car kávézójában. Bevillan a pultoslány rettegő arca, ahogy azt mondja, épp lehajolt, és ezért nem látott semmit, hogy aztán nem sokkal később hirtelen úgy érezze, jobb lesz neki külföldön dolgozni… Doszpot lassít, és ráfordul a Meredek utcára, aztán elhallgattatja Charlie-t, és úgy dönt, inkább az új ügyre koncentrál. Csak az utca bal oldalán van közvilágítás – a hideg neon bevilágítja a toldozott utat, Doszpot kikerül egy mélyebb kátyút, és előrehajol, hogy leolvassa a házszámokat, aztán rájön, hogy nem kell. Tőle vagy ötven méterre két járőrkocsi parkol, az egyik oldalának támaszkodva egyenruhás rendőr dohányzik: ő lehet az, aki telefonon riasztotta. A szűk utca másik oldalán, félig a járdán fehér furgon áll, úgy tűnik, a helyszínelők valami csoda folytán előbb érkeztek, mint ő. A fiatal járőr ellöki magát a kocsi oldalától, eltapossa a csikket, és Doszpot elé megy.
– Jó estét, százados úr! – kezdi, és megköszörüli a torkát. – Jelentem, a helyszínelők már fölmentek, a bejáratot biztosítjuk, pár perccel ezelőtt megérkezett a lány apja meg az anyja, de nem engedtem őket beállni a garázsba, úgyhogy ott parkoltak le fentebb, a másik oldalon.
– Fölengedted a szülőket? – kérdezi Doszpot.
Körülnéz.
A Meredek utca 3. keskeny, hosszú telek felfelé a domboldalban. Közvetlenül az utcafronton földszintes épület áll terméskő homlokzattal, rajta két, barnára mázolt garázskapu, mellette boltíves, kisebb ajtó – félig kitárva. Doszpot odalép, és felnéz. A kisajtó mögött szűk lépcsősor visz felfelé, mindkét oldalon szabályosra nyírt, sűrű sövény. A ház jó tíz méterrel feljebb áll, furcsa, kétszintes, ötszög alakú épület, hatalmas, íves ablakokkal, az alsó szint fényárban úszik, de az emeleti ablakok mind sötétek, így a teljes felső szint beleveszik az ólomszürke égbe.
– A Sanyi kísérte fel őket, de mondtam neki, hogy csak a teraszig mehetnek, százados úr! – hadarja a férfi, és látszik az arcán, hogy hirtelen elbizonytalanodott, jól döntött-e.
– Oké – feleli Doszpot, és elindul fölfelé a lépcsőn.
Szereti ezeket az ügyeket – az igaziakat, amiket magában úgy nevez: rendes gyilkosság. Ahol megölik X-et, a kérdés pedig csak az, hogy – a gyakran véges számú – Y közül ki tehette, na és persze, hogy be lehet-e bizonyítani. Kezét a merevre fagyott bőrkabátja zsebébe rejti, miközben lehajtott fejjel kaptat fel a házhoz, és arra gondol, tiszta felüdülés lesz ez az ügy az utóbbi hetek őrült menete után. Pár lépcső választja el a terasztól, amikor meghallja a sírást. Többen vannak. Egy férfi mély torokhangon jajveszékel, aztán tompa puffanást hall, és egy nő felsikolt:
– Kislányom! Ne!!
Doszpot sóhajt egyet, és felkészül arra, amire annyira nehéz: találkozni a hozzátartozókkal az első sokk hatása alatt, higgadtnak és empatikusnak mutatkozni, aztán kimondani a mondatot, amelyet ilyen helyzetben mind hallani akarnak, és amit olyan nehéz kiejtenie a száján – megígérni, hogy meg fogja találni, aki a szerettükkel ezt tette, anélkül, hogy bármi garancia lenne rá, hogy meg is tudja majd tenni, amit megígér. De most még nem kell semmit mondania. A fedett terasz közepén fiatal lány fekszik, mellette egy ötvenes, erősen kopaszodó férfi térdel fekete öltönyben, és pofozgatja. A másik oldalon egy nő guggol, és hisztérikusan rázza a lány vállát, burgundi vörösre festett kontya meglazult, és lecsúszott egész a füléig. Mikor melléjük lép, felnéznek rá, és egy pillanatra mintha meglepődnének.
– Elájult – motyogja a nő. – Segítsenek!
Doszpot észreveszi a járőrt, aki a bejárati ajtó előtt áll, és egyértelmű, hogy nem tudja eldönteni, mit kéne tennie. Int neki, hogy maradjon, és odalép a földön fekvő lányhoz, de az már magához tért. Falfehér. Épp megpróbál felülni. Összeakad a tekintetük. Kerek arc, seszínű haj, tömött frufruja túllóg a szemöldökén, és függönyként takarja el a homlokát. Nem sír, a fejét fogja, és inkább meglepettnek tűnik, mint akinek fogalma sincs, mi történt, és hogy került ide. Legördül egy vércsepp a bal halántékán, és vékony csíkot húz az arcára. Az anyja zsebkendőt rángat ki a szövetszoknyája zsebéből, és letörli.
– Jelentem, a holttest a konyhában van, százados úr! – vágja magát vigyázzba a járőr, akit az utcán álló társa az előbb Sanyinak nevezett.
A vörös kontyos nő a szájához kapja a kezét, és felsikolt, Doszpot meg ránéz a rendőrre, és legszívesebben megfojtaná.
– Hogy lehet ilyen érzéketlen?!
Idős, ősz hajú nő irhakabátban, Doszpot csak most veszi észre, amikor a nő ellép a fal mellől, és a terasz világításának terébe ér. A hangja keményen csattan – és tökéletesen igaza van.
– Doszpot Péter vagyok, a BRFK Életvédelmi Alosztály vezetője, mi folytatjuk a nyomozást. Ön pedig?
– Argyelán Magda vagyok, a házvezetőnő – feleli. – Tizennyolc éve élek itt a családdal. És egészen megdöbbentő, hogy maguk mennyire…
– Értem! – vág közbe Doszpot, és még a kezét is felemeli, hogy elejét vegye a nő szóáradatának. – És részvétem önöknek! Ahogy lehet, keresünk egy helyet, ahová bejöhetnek, de addig, kérem, maradjanak kinn. Tudom, hogy hideg van, de ez nagyon fontos, remélem, megértik.
Aztán sóhajt egyet, és mielőtt belép a házba, még kimondja, amit kell:
– Nagyon sajnálom, ami történt. És ígérem, mindent megteszünk, hogy megtaláljuk, aki ezt a szörnyűséget tette.
Sanyinak, a járőrnek igaza volt, a holttest valóban a konyhában van. Pásztor Ágnes a nehéz tölgy étkezőasztal mögött, a sarokban ül, úgy, ahogy lecsúszott, miután lövés érte a homlokán. Kezeit az ölében pihenteti, a feje előrebillen – mintha meglepetten szemlélné az ellőtt mutatóujját a bal kézfején, amellyel minden valószínűség szerint a lövést próbálta ösztönösen kivédeni, és ami szemmel láthatóan nem sikerült neki. Az életes helyszínelőbizottság vezetője épp feljegyez valamit egy fekete műbőr mappára tett papírra, füle mögött egy szál Sopianae pihen, készen arra, hogy amint az első nagy rohammal végez, húzhasson ki rágyújtani – hiába, na, a láncdohányos élete egy ilyen szakmában különösen nehéz. Hátranéz, és elhúzza a száját.
– Be ne merj lépni! Maradj ott, ahol vagy!
– Nyilván, nyugi. Na, mondjad.
– Egy lövés a homlokon, kimeneti seb nincs, a golyó nyilvánvalóan a koponyaűrben maradt. Kis kaliber, nem mernék tippelni, majd a fegyverszakértő megmondja a boncolás után. Két szék felborult, talán a lány lökte fel őket, ahogy hátrált, amikor rájött, hogy meg akarják ölni. És van valami érdekes.
– Na.
– Egy zúzódás a halántékán – fegyvercső nyoma, mintha a lövés előtt egyszer már odaszorították volna a fejéhez a fegyvert, de aztán nem lőttek, csak később, a homloka közepébe.
– Mert?
– Mert nem tudom – feleli a férfi, és végigsimít a cigarettán, aztán sóhajt egyet. – Mondd meg te!
– Játszottak? – kérdezi Doszpot. – Mint az orosz rulett? És az első lövésnél még nem volt töltény a csőben? Mi van, ha véletlen baleset volt az egész, aztán az, aki meghúzta a ravaszt, rádöbbent, mit csinált, és elmenekült?
– Akár lehet ez is – feleli. – A doki azt mondja, az önkezűség kizárt – szerinte esélytelen, hogy ilyen szögben saját kézből tartva le tudta volna adni a lövést, de a fegyverszakértő majd rámondja az áment, ha így van.
Doszpot bólint, és kicsit alaposabban szemügyre veszi a lányt, már amennyit a konyhaajtóból lát belőle. Hosszú, szőke haj, valószerűtlenül vékony test, mint egy finom porcelánbaba, akit felkapott és a sarokba hajított egy óriás, mikor elunta, hogy játszadozzon vele.
– A lány modell volt, szerepelt a legtöbb nagy divatszalon bemutatóin, benne volt abban a szűk körben, akiket állandóan foglalkoztattak.
Doszpot meg sem fordul, felismeri Barka hangját a háta mögött. A férfi az egyik nyomozócsoportjának vezetője az öt közül, és egyike azon keveseknek, akiket már ő vett fel, miután fél évvel ezelőtt kinevezték az Életvédelmi Alosztály vezetőjének. A többiek…
Barka most odalép a főnöke mellé az ajtónyílásba, és ő is beles a konyhába. Kicsit fújtat, és friss aftershave-illata van.
– Te honnan? – kérdezi Doszpot, az pedig megrándítja a vállát, és aztán feleli:
– Tudod, hogy van ez, főnök… – Doszpot meg bólint, hogy pontosan tudja. A férfi néhány hónapja költözött el a feleségétől, és minden bizonnyal voltak tervei a mai estére. – Aszittem, ma már nem melózunk.
– Mondjuk, én is – feleli Doszpot, de nem teszi hozzá, hogy őt viszont az irodában érte a hívás, és egy ideig még nem tervezett hazamenni, igaz, annyira nem is lenne miért.
Egy ideje egyedül él, legalábbis van egy ház, amit egyedül bérel, és csak az ő cuccai vannak benne. De hogy valójában egyedül van-e? Vagy volt-e akár csak egy pillanat is az életében, mikor úgy igazán, olyan rendesen egyedül volt? Hülye kérdések – hülye időpontban. Újra a lány holttestére néz, és azt kérdezi:
– Mi van még?
Barka fellapozza a füzetét, és monoton hangon olvasni kezd.
– A házban öten élnek: az áldozat, Pásztor Ágnes, aki az ELTE jogi karára járt amellett, hogy fotómodell, a két évvel idősebb nővére, Kata, aki bolti eladó a Várban egy szuvenírboltban, aztán a szülők, dr. Pásztor László ügyvéd, aki a Hegyvidéki 2. számú Ügyvédi Munkaközösségben dolgozik, házassági ügyekre specializálódott, és a legdurvább vagyonmegosztással foglalkozó ügyvédként ismerik a kerületben, dr. Pásztor Olga, a felesége, akinek a Hegyalja úton van magánban egy fogorvosi rendelője, és többhetes várólistával lehet csak időpontot kapni hozzá, aztán itt van még ez az idősebb nő, Argyelán Magdolna, aki Erdélyből települt át hetvennyolcban, és azóta velük él, hogy a két lány még egész kicsi volt. A szuterénszinten van egy saját kis lakrésze, heti egy szabadnapja van, és az…
– Pont a hétfő? – kérdezi Doszpot, Barka meg bólint.
– Bingó.
– Ki tudott róla?
– A szomszédok szerint kábé mindenki, aki egy kicsit is ismerte őket. Hosszú évek óta így van.
– És ilyenkor mit csinál? Azt tudjuk?
– Tőle még nem kérdeztem, és a családot sem akartam ilyenekkel zaklatni, van elég bajuk, de az eggyel alattuk lévő házban egy nyugdíjas nő lakik, aki azt mondja, ez a Magda cefetül zárkózott, és képtelenség vele bármiről is beszélgetni, úgyhogy hiába él itt ezer éve, még ő sem tudta kiszedni belőle, hogy ilyenkor hova megy. Az biztos, hogy hétfőnként már korán reggel elmegy, és mindig este hat körül ér vissza. Meg az biztos még, hogy tisztára a bolondja a családnak. A szomszédasszony szerint úgy ajnározza őket, mintha valami grófok lennének, ő meg a cselédjük.
– Hogy mi?
– Nem tudom, főnök, valami ilyesmit hablatyolt, de a lényeg, hogy ez a szomszéd nem látott semmit. Azt mondja, keresztrejtvényt fejtett a hátsó szobában, közben ment a tévé, de amúgy se láthatna vagy hallhatna semmit, mert a Pásztorék telekhatárán végigfut egy tujasor, ami több mint két méter magas, és képtelenség átlátni rajta.
Doszpot bólint, és a dokit figyeli, aki fehér kórházi köpenyt vett bélelt farmerdzsekijére, és épp a lány mellett guggol. Még nem szóltalt meg, mióta Doszpot ideért, és ő nem is szándékozik megzavarni – bogaras, okos pali, szinte a zseni határát súrolja, de Doszpot tapasztalatból tudja, hogy ilyenkor jobb nem kizökkenteni, ha az ember jót akar magának.