3

– Hölgyeim és uraim! Őfőméltósága, a kormányzó úr és a kormány minden tagja nevében szívből köszöntöm önöket a magyar Nemzeti Filmhét eme rendhagyó, karácsonyi bankettjén! Hálásan köszönöm önöknek, hogy az év végi bokros teendőik ellenére is szakítottak időt arra, hogy ismét ellátogassanak Lillafüredre, és újra velünk, a magyar filmművészet alázatos szolgáinak a társaságában töltsenek két napot. Nyáron, amikor a filmhét alkalmából összegyűltünk itt, még arról beszéltünk, hogy a magyar film feltámadásra vár – de most már nyugodt és hálás szívvel kijelenthetjük az eltelt fél év eseményeinek tükrében, hogy a magyar film él és virágzik. A magyar film feltámadott!
Udvarias taps; a vendégek illedelmesen pislogtak a pódiumon helyet foglaló díszvendégek felé. Ingrid Hammelbach, a német birodalmi propagandaminisztérium filmügyi osztályvezetője, Joachim Glauber SS-ezredes, Hans Gustav Greidrich, a német birodalmi filmkamara alelnöke hűvös tekintettel, az ifjabb Horthy, Karády Katalin, Jávor Pál, valamint Kiss Ferenc, a Színművészeti és Filmművészeti Kamara elnöke viszont áhítatos arccal tekintettek körbe.
Zsindely Ferenc is fölöttébb elégedetten bólogatott.
– A hazai stúdiók végre ismét szünet nélkül dolgoznak! Újabb és újabb magyar filmalkotások kerülnek a tisztelt publikum elé, s immár nemcsak a megszokott, sekélyes, habcsókos komédiák nyújthatnak örömforrást a nézőknek, de veretes, a magyar sorskérdéseket boncolgató, nemzeti hagyományainkat büszkén ápoló, mégis roppant szórakoztató filmek is csatasorba álltak, bizonyítva a keresztény magyar kultúra életrevalóságát, és nemzetünk tettrekészségét. Német és olasz szövetségeseinknek hála, nemcsak a nemzetközi politikai elszigeteltségből törhettünk ki végleg, de immár másodszor is diadalra tudtuk juttatni a szétdarabolt és megalázott Magyarország igazságát. Kassa, Eperjes, Munkács és Ungvár után immár Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Szatmárnémeti és az egész Székelyföld is visszakerült a magyar Szent Korona fennhatósága alá, és bátran kijelenthetjük, hogy e megszállt területek visszaintegrálása az édes haza kebelébe gyorsabban és sokkal zökkenőmentesebben zajlik, mint azt bárki sejthette volna.
De ugyancsak német és olasz barátainkat illeti hála és köszönet azért, hogy a feltámadó magyar film lelkes támogatói és közvetítői az újjászülető Európában! Most, amikor oly fontossá vált, hogy a magyar géniusz akadály nélkül betölthesse hivatását a Kárpát-medencében, kiderült, hogy igenis képesek vagyunk megtölteni a magyar mozikat csodálatos, sikeres és értékes magyar filmalkotásokkal!
Késmárky gróf idegesen az ajtó felé pillantott.
A lány még nem tért vissza.
Tekintete megakadt a pódium előtt, az első asztalok egyikénél helyet foglaló német küldöttség tagjain. Glauber SS-ezredes ijesztő módon nem az emelvényt figyelte, hanem hátrafordulva egyenest rászegezte a tekintetét.
A gróf felemelte teli whiskys poharát.
– Egészségére, öregem!
A német nem viszonozta a gesztust. Az viszont meglehetősen nyugtalanító módon nem kerülte el Áron figyelmét, hogy oldalpisztolya ott dudorodik az övén csüngő pisztolytáskában, s a tiszt keze tétován babrál a táska bőrfelületén.
A biztonság kedvéért maga is kitapogatta az övébe dugott Walther PPK markolatát.
– Szép esténk lesz, az már biztos!
Úgy döntött, ad még egy percet Agnieszkának.
Ha addig nem tér vissza, kénytelen lesz utánanézni, nem történt-e esetleg valami baja.
4
Gyűlölte, amiért néha rátört ez a lelki gyengeség. Ha módjában áll, szívesen elhessegette volna magától az ilyen érzelmi hullámokat, de képtelen volt rá. Csakugyan émelygett a gyomra, ebben igazat mondott, de a valódi baj nem ez volt.
Lerogyott az ágyra, és sírva fakadt.
Csak néhány könnycsepp… Csak néhány percnyi önsajnálat… Hiszen pokolian nehéz hetek, hónapok állnak mögötte, s immár állandó életveszély fenyegeti. A helyzete kilátástalan.
Fejét a párnába fúrta, s azzal sem törődött, hogy szemfestéke, rúzsa összemázolja a vánkos huzatát. Hazagondolt, varsói házukra, az otthon melegére, édesapja hunyorgó, jóindulatú tekintetére, amely mindig szeretettel fürkészte, édesanyja mindig pajkos, játékos arckifejezésére, mely mintha a lelke mélyébe hatolt volna minduntalan.
De leginkább…
Kényszerítette magát, hogy Marek arcát idézze fel magában.
Miért?
Miért kellett erőltetnie?
Marek hihetetlenül jól festett az egyenruhában, talán egy kicsit túlságosan is büszke volt rá, hogy a lengyel hadsereg kötelékében szolgálhat. Amikor együtt korzóztak Varsó sétányain, dagadó mellkassal lépdelt mellette, minden lépésnél zörgetve kitüntetéseit, jobbját tiszti kardja markolatán nyugtatva. Ez volt számára a világ tökéletes rendje: ő, a büszke lengyel tiszt és szépséges színésznő menyasszonya az oldalán.
Agnieszka azon kapta magát, hogy elapadnak a könnyei. Jó volt Marek emlékét felidézni, de ijesztő módon távolinak és jelentéktelennek érezte most a férfit. Marek halott, ott hever Katyń jeges rögei közt, elföldelve, mint egy lelőtt kutya…
De attól még itt kellene lennie, mélyen, a szívébe zárva – ezzel szemben döbbenten tapasztalta, hogy Marek már minden értelemben messze jár tőle, mintha még az emléke is távolodna minden egyes perccel, órával, és ez megdöbbentette, egyben bűntudattal töltötte el.
Sírni próbált megint, de nem ment.
Felült az ágyban. Vissza kell mennie. Most…
Furcsa, gondolta, Marek társaságában soha nem érezte magát igazán nőnek. Az ékesen dekorált tiszt oldalán persze jól mutatott, de csak afféle szerep volt ez is, mint amit a színházban osztottak rá rendre. Marek Dluhopolsky hadnagy menyasszonya, Kazimierz Kordylewsky-Zankiewitz vezérkari ezredes szépséges leánya.
Mindkét szerepnek nagyon szűkös korlátai voltak.
És ami különösen ijesztőnek tűnt… hogy itt és most sokkal inkább érezte magát annak, aki mindig is lenni akart, aminek lennie kellett volna.
Kopogtak.
Dühösen a párnába öklözött; hát már itt sem hagyják békén az embert?
Megtörölte az arcát, persze csak tessék-lássék. Újra kell festenie a szemét, és a rúzs is csúnyán elkenődött, ami azt illeti…
Az ajtóhoz lépett, és már csaknem kinyitotta, amikor az utolsó pillanatban észbe kapott.
Bárki állhat a küszöbön.
Bárki…
– Ki az? – kérdezte tompa hangon, fülét az ajtóra tapasztva.
– Bocsásson meg, nagysága… – kissé ijedt, vidékies hang reszketett odakinn. – Én csak a helyettesítő szobalány vagyok. Üzenetet hoztam önnek!
– Helyettesítő szobalány?
Agnieszka résnyire tárta az ajtót. A megszeppent lány tizennyolc sem lehetett, szöszke, vékony csontú teremtés, tágra nyílt szemekkel.
– Kitől hozott üzenetet?
5
A hallban néhány vendég iszogatott csendesen, nyilván nem érezvén elég lelki erőt ahhoz, hogy az ünnepélyes megnyitót is végighallgassák. Egyikük odaintett Késmárkynak, de ő nem törődött velük. Nem várt a liftre sem, felrohant a lépcsőn.
A szobája üres volt. Egy szempillantás alatt körbenézett; tekintetét megragadta a párna rúzsfoltos, szemfestékes huzata.
A nő ezek szerint sírt.
Dulakodásnak, erőszaknak semmi nyoma.
Rendben, próbálta magát megnyugtatni, nyilván lifttel ment le, épp akkor, amikor felloholt a lépcsőn.
A folyosó üres volt.
Nyugalmat erőltetett magára, és kimért léptekkel lement újra. A hallban sem látta Agnieszkát, elindult hát vissza a Mátyás király terem felé. Belesett. Az emelvényen épp Nicky mondott néhány keresetlen szót az egybegyűltekhez, kiemelve az új magyar filmek világszínvonalát, különösen a Semmelweisétés a Dankó Pistáét.
A gróf visszahúzódott a hallba, és idegesen rágyújtott.
Mi az ördögért nem képes ez a nő egy kicsit nyugton maradni?
Kiment a teraszra, körbenézett. A sötétben a tó túloldalán a Szikla épületének fényei szikráztak, éppen lampionokkal díszítették a medencék környékét. Holnap este gőzfürdős party lesz, legalábbis fél füllel ezt hallotta az imént.
Csak éppen a lány nem volt sehol.
Áron szíve elszorult. Kénytelen lesz megnevelni egy kicsit a hölgyet, mert nem fogja fel, hogy veszélyben van az élete.
Az ember, aki mindig tudta, hogy mit kell tennie, dühödten vette tudomásul, hogy nem tehet mást, várnia kell…
6
– Kérem, bocsássa meg, hogy zavarnunk kell ismét – kezdte a felügyelő tompa, visszafogott hangon. – Különösen így, hogy egy szobalánnyal kellett önért üzennünk. Reméltem, hogy a gróf szobájában megtaláljuk…
– Mit óhajtanak?
– Nos, az események indokolttá teszik, hogy külön is beszélhessünk önnel, a gróf jelenlétét mellőzve.
Agnieszka nagyot sóhajtott.
– Semmi baj, kérem. De a vetítésre szeretnék visszamenni a terembe. És úgy hallottam, Karády művésznő is énekelni fog nekünk egy vadonatúj dalt. Semmiképp nem maradnék le róla!
– Mindössze néhány percet vesz igénybe a kihallgatás.
– Vagyis ez kihallgatás lesz?
Ridegh bosszúsan pillantott a mellette ücsörgő Bilicsire.
– Nevezzük inkább meghallgatásnak, kisasszony. Értse meg, tegnap éjjel gyilkosság történt. A Palotaszállóban neves vendégek részvételével egy államilag is kiemeltnek tekintett, zártkörű rendezvény zajlik. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy az események olyan irányt vegyenek, mely alkalmat ad a tetteseknek egy újabb bűncselekmény végrehajtására.
Agnieszka félresimította a hajába hulló mézszínű hajtincseket.
– Ha ez egy hivatalos rendőrségi kihallgatás, ragaszkodom hozzá, hogy az ügyvédem is jelen legyen.
– Ezek szerint van ügyvédje? Hol? Székelyföldön?
– Budapesten – füllentette a nő. – Mit akarnak?
A zeneszobában ültek, az ablakok közt Bach és Beethoven portréi tekintettek le rájuk meglehetősen szigorúan.
– Engedelmével… Tegnap este, amint azt már említettem, egy csendőrségi útellenőrzés során megállították azt a gépkocsit, amelyet a szlovák állampolgárságú sofőr vezetett. Az ellenőrzést végző csendőr törzsőrmester felfigyelt a sofőr zavart viselkedésére, és történetesen talált nála egy megtöltött pisztolyt is. Ezt a fegyvert megtaláltuk a holttest mellett, de a tár már üres volt. Egy másik úttorlasznál posztoló csendőr lövéseket vélt hallani éjféltájban, de túlságosan messziről, ezért nem tudta behatárolni az irányt. 
– Kedves, hogy mindezt elmondja nekem, de mi közöm mindehhez? Tudja, mit? Ha az ügyvédem nem is lehet itt, szeretném, ha legalább Késmárky gróf hallaná ezt az egészet. Biztosan aggódik már miattam, nem tudja, hová tűnhettem.
– Csak néhány percről van szó, kisasszony! Biztos vagyok benne, hogy a gróf úr kibír ennyit maga nélkül.
– Szerintem nem.
– Visszatérve a csendőr törzsőrmesterre, határozottan azt vallotta, hogy a gépkocsiban, melyet szintén megtaláltunk az erdőben, utazott egy feltűnően szép hölgy is, aki kiválóan beszélt magyarul, de lengyel útlevele volt. Mellesleg, egészen véletlenül a személyleírása meglepően hasonlít önre, kisasszony!
– Azt hiszi, én voltam az?
– Csupán szeretnék minden eshetőséget megvizsgálni. Ön nem szerepel a meghívottak listáján, kisasszony, és nem teljesen világos, hol és mikor ismerkedett meg a gróf úrral.
– A magánéletemre is kíváncsi?
– Beszél lengyelül?
– Sajnos nem.
– Járt valaha Varsóban?
– Nem hagytam el Romániát a magyar csapatok visszatéréséig.
– A mi derék csendőr törzsőrmesterünk úgy emlékszik, a hölgy, aki az ominózus gépkocsiban utazott a szlovák férfival, a varsói Nemzeti Színház művésze volt. Tudnia kell, hogy bekértem Budapestről valamennyi varsói színház összes, jelenleg alkalmazásban lévő színésznőjének képanyagát.
– Van maguknál valahol ilyen gyűjtemény?
– Sajnos nincs, de a lengyel követségi ügyvivő segítségével talán…
Agnieszka igyekezett uralkodni hangja remegésén.
– Felügyelő, a hírekből úgy értesültem, hogy a lengyel államiság ideiglenesen szünetel. A nácik és a szovjetek együttes erővel rohanták le Lengyelországot. Nem hinném, hogy ha van is ügyvivő Budapesten, volna ideje varsói színésznők fotóit összegyűjtögetni maguknak.
– Igaza van – mosolygott ravasz arckifejezéssel Ridegh. – Fölöttébb kétséges egy ilyen kísérlet végkimenetele. Éppen ezért… – Intett Bilicsinek, aki készségesen talpra szökkent. – Megkérjük a segédfelügyelőt, hogy vezesse be Toma Gergely törzsőrmester urat, aki tegnap az igazoltatást végezte. Tudja, csak a biztonsága kedvéért. Nehogy valakiben az a gyanú támadjon, hogy esetleg maga az a lengyel színésznő, aki a későbbi áldozattal utazott.
– Ezek szerint magában ez a gyanú támadt?
– Hogy őszinte legyek kisasszony, igen.
– Ragaszkodom az ügyvédemhez.
– Mire az ügyvédje megérkezne Budapestről, ha van egyáltalán, sajnos ez a rendezvény már véget ér. Attól tartok, kénytelen leszek itt és most megejteni a szembesítést.
– Ezt erősen kétlem – harsant egy éles, mély férfihang.
Ridegh szentségelve megfordult; Késmárky szálfaegyenesen állt az ajtóban, kezében füstölgő cigarettával.
– Á, már kezdtem hiányolni, gróf úr! Megkérdezhetem, mit keres itt?
– Kedvem támadt zongorázni, és nem hittem el a recepciósnak, hogy a rendőrség lefoglalta magának a zeneszobát.
– Pusztán a nyomozás érdekében…
– Amit maga csinál, az törvénytelen. A kisasszony most velem jön!
– Éppen beszélgetünk, ha meg nem sértem.
– A részemről befejeztem a beszélgetést. El akarok innen menni! – vetette közbe Agnieszka.
– Látja? – vont vállat Késmárky. – Mellesleg teljesen megértem a kisasszonyt, maga meglehetősen unalmas és bárdolatlan társaság, ha meg nem sértem, Ridegh.
– Nem vagyok sértődős típus.
A gróf megragadta a lány kezét, talpra húzta, s elindult vele az ajtó felé.
– Maga nem kedvel engem, igaz, gróf úr? – kérdezte a felügyelő.
– Hogy kedvelném? Tudja, hogy nekem szigorú életelveim vannak. Aki a Vasasnak vagy az Újpestnek szurkol, az a szememben fölöttébb gyanús személy. És most, ha megbocsájt!
Kiléptek a hallhoz vezető folyosóra, Késmárky aggodalmas pillantást vetett a lányra.
– Minden rendben? A szívbajt hozta rám.
– Gyanakodnak. Sejtik, hogy ki vagyok…
– Csodálja?
– Most mit csináljunk?
– Visszamegyünk a terembe. Mindjárt kezdődik a vetítés.
– Semmi kedvem filmeket nézni…
– Most ott van a legnagyobb biztonságban, úgyhogy ne ficánkoljon nekem!
Agnieszka hálás szenvedéllyel megszorította a férfi karját.
– Köszönöm! – suttogta.
– Hihetetlen, hogy még mindig maga után kell rohangálnom!
Egy ember állta el az utat a hall felé. Megtermett, civilruhás férfi volt, húsos képű, tömött bajuszú, kissé vizenyős tekintetű.
– Jó estét, kisasszony! – motyogta zavartan.
Agnieszka szíve akkorát dobbant, hogy csaknem kiesett a helyéről.
A csendőr törzsőrmester volt. Megismerte.
A gróf hátrasandított, Ridegh és Bilicsi még a zeneszobában volt, de várhatóan pillanatokon belül kilépnek majd a folyosóra ők is.
– Jó estét! – hebegte a lány.
Ebben a pillanatban az ifjabb Horthy lépett oda hozzájuk – öles léptekkel sietett végig a hallon, hogy még időben érkezhessen.
– Hol az ördögben vagytok? Mindjárt kezdődik a vetítés!
A törzsőrmester szeme elkerekedett.
– Főméltóságú uram!
– Jó estét! Kihez van szerencsém? – nyújtotta kezét feléje kedélyesen Nicky.
– Toma csendőr törzsőrmester szolgálatra jelentkezem! – Szerencsétlen belevörösödött a fene nagy megtiszteltetésbe.
Horthy felnevetett.
– Ugyan, öregem! Lazítson egy kicsit! Különben sincs szolgálatban, ha jól látom! Megtenné, hogy bekíséri a barátaimat a terembe?
– De kérem!
– Indulhatunk! – indítványozta Késmárky. – De gyorsan, ha szabad!
Toma törzsőrmester zavartan maga elé terelte őket; sejtelme sem volt róla, hol lehet a terem, amelyről a kormányzó úr fia beszélt.
Amikor Ridegh és Bilicsi kilépett a zeneszobából, Késmárkyék már eltűntek a hall forgatagában; az eddig késlekedő vendégek mind beözönlöttek a terembe, hogy megcsodálják a magyar filmforgalmazók összeállítását a legújabb magyar csodaprodukciókról.
– Nem azt mondta, hogy itt van valahol az a csendőr? – kérdezte Ridegh.
Bilicsi vállat vont.
– Biztos berezelt, és lelépett.
– Kerítse elő!
– Ma este már bajosan tarthatjuk meg a szembesítést.
– Azt majd meglátjuk!
A terem felől felcsendült egy éles zongorafutam és Karády Katalin mély, búgó hangja. A vetítés nemsokára elkezdődik.
Toma csendőr törzsőrmester ezekben a pillanatokban néhány szót váltott Késmárky gróffal. Pontosabban a gróf beszélt hosszan, fojtott hangon, de tisztán és érthetően, kissé félrevonva a civil ruhás férfit a terem bejáratánál. Az ifjabb Horthy is ott állt mellettük, jelentőségteljes pillantással és komor bólogatásokkal erősítette meg a gróf mondandóját.
Toma vörös képpel tisztelgett, és szó nélkül elindult a kijárat felé.
Ridegh és Bilicsi már messziről kiszúrták őket, s megpróbálták megállítani, de Toma se látott, se hallott.
– Úgy tűnik, a szembesítés végleg elmarad. – A segédnyomozó szórakozottan rágcsált egy kis dohányt, de mikor köpni készült, Ridegh fenyegetőn felmordult.
– Elfelejti, hol van! Menjen inkább, és próbálja meggyőzni, hogy jöjjön vissza!
Bilicsit rázta a hangtalan nevetés.
– A kormányzó fia kicsit nagyobb hatással van rá, mint maga vagy én. Nem gondolja?
Ridegh ökölbe szorította a kezét.
– Én csak a munkámat akarom végezni, Bilicsi! Az éjjel megöltek egy embert! A mi munkánk az, hogy megtaláljuk a tettest!
– Nem akarok beleszólni, felügyelő úr, de nem jutott eszébe, hogy az a szlovák fickó esetleg kém is lehetett?
Ridegh kérdőn nézett fel helyettesére.
– Ha az is volt, akkor is meg kell tudnunk, mi történt, ki végzett vele…
– Talán emlékszik, uram… Ahogy ez a Palotaszálló megépült, a külföldi kémeket elkezdte nagyon érdekelni az épület.
– Miről beszél?
Bilicsi unott képet vágott.
– Voltaképpen nem is a Palotaszálló az érdekes, uram. Hanem a tó túloldalán az a furcsa, lapos épület a magasított kőfallal. Sziklának hívják, uram. Titkos katonai létesítmény, sok emelet mélyen a hegy gyomrában.
Ridegh döbbenten nézett maga elé.
– Ezt maga honnan veszi?
– Benne volt az újságban, felügyelő. Csehszlovák kémek próbálták felderíteni, mit rejt a hegy gyomra. Állítólag titkos, földalatti járat köti össze a Sziklát a Palotaszálló pincéjével. A kémek lebuktak, de ki kellett adnunk őket a békeszerződés értelmében.
– Ezt nekem miért most kell megtudnom?
– Fogalmam sincs. Maga a felügyelő, és csak a helyettese vagyok…
Ridegh szentségelt magában.
Ha titkos katonai akcióról van szó, akkor az ügyet könnyen kivehetik a kezéből.
De nem ma este…
Ma este még szabad keze van, ma este még nyomozhat nyugodtan.
– Menjünk, Bilicsi! Tartsuk szemmel a grófot meg ezt az állítólagos székely leányzót! Nem szeretném, ha kereket oldalának!
– Szerintem eszük ágában sincs kereket oldani, uram, már ha megengedi. Ha ugyanis a nő lengyel, akkor valószínű, hogy rá vadásznak azok az orosz fickók, akikről a vonat utasai beszámoltak.
Ridegh hosszan bámult maga elé.
Tudta már rég, hogy ez jóval több egy hétköznapi gyilkosságnál…