Emma Theriault

A lázadó Szépség

Mindig megnézem az eltűnt házi kedvencek plakátjait. Képtelen vagyok elviselni, hogy olyan állatok kóborolnak az utcán, akiket otthon szerető család vár. Ez itt most egy macskáról szól, és bár a papír már megsárgult a naptól, az írást pedig elmosta az eső, az eszembe vésem a szürke csíkos macska képét és nevét: Suzy.
Az is lehet, hogy Suzy már hazakerült. Mindenesetre előkotrok egy tol- lat a hátizsákomból, és felírom a telefonszámot a csuklómra – onnan nem fogom véletlenül lemosni kézmosáskor. Eddig egyszer találtam eltűnt házi kedvencet. Emlékszem, milyen izgatottan fészkelődött a karomban a kis- kutya, amikor odaértünk az otthona elé. A gazdái majdnem elsírták magu- kat örömükben. Úgy megöleltek, mint valami régen látott rokont, és adtak jutalmul húsz dolcsit.
Néha azt kívánom, bár én is kirakhatnék egy plakátot, hogy aztán egy kedves idegen visszaadjon mindent, amit elvesztettem – a legtöbb elvesz- tett dolog azonban soha nem tér vissza.
Előveszem a négy negyeddolláros érmét, amiket mindig a zsebemben tartok, megforgatom őket az ujjaim között, és egy szempillantás alatt el- tüntetem. Amikor észreveszem, hogy egy mókus engem figyel, meghajo- lok, mire a kis állat kiszalad az úttestre, és az autók között szlalomozva eliszkol, csak hogy ne kelljen végignéznie a produkciómat.
Elmosolyodom. A bűvészet mindig eszembe juttatja a szüleimet. A ked- ves emlékeket.

Persze egyúttal bevillannak a rosszak is, amelyeket sosem tudok telje- sen elfelejteni – különösen az évnek ebben a szakában.
Zsebre vágom a negyeddollárosokat, és a hazáig hátralévő száz métert futva teszem meg. A házhoz érve kettesével szedem a piros bejárati ajtó- ig vezető lépcsőket, és miközben a zárral bajlódom, a The Rolling Stones Paint It Black című száma megy a fejemben.
Ahogy belépek, megnyikordul a keményfa borítású padló. Bárhová me- gyek is, a ház folyton beszél hozzám – még akkor is, amikor nem moz- dulok, csak az ágyamon fekve bámulom a gerendaszerkezetet, suttog és fel-felnyög, mint valami öregember, aki megmozgatja fáradt tagjait. Túl sok mondanivalója van ahhoz, hogy csöndben maradjon, de nem bánom, szeretem hallgatni. Főleg éjszaka, amikor mindenki alszik.
Korábban laktam új építésű, teljesen fehérre és bézs színűre festett, le- tisztult házakban is – ki nem állhatom az ilyen házak fülsiketítő csendjét. Ennek a mostaninak legalább van karaktere.
– Vacsora! – kiáltok fel az emeletre, majd egyenesen a konyhába me- gyek, kiveszem a hűtőből a maradék spagettit, és berakom a mikróba. Tü- relmetlenül dobolok az ujjaimmal a konyhapulton, miközben arra várok, hogy megmelegedjen.
Mikor pittyen egyet a mikró, előveszek három tányért, és szedek a spa- gettiből.
Még mindig sehol senki.
– Fiúk! – kiáltom.
Parker és Jacob trappolva jön le, a beszélgetésük elnyomja a lépcső nyi- korgását. Egymás mellé ülnek. Naná. Én velük szembe ülök le, egyedül.
Parker és Ava Perry – ugyanaz a vezetéknevünk. Úgy érzem, nekünk kettőnknek kellene egy csapatot alkotnunk. Jacob a család vér szerinti gye- reke, neki nincs akkora szüksége Parkerre, mint nekem. De nem hagyom, hogy az érzéseim kiüljenek az arcomra. Miután idekerültünk, Parker és Jacob azonnal megtalálták a közös hangot, köszönhetően a videójátékok- nak, a Csillagok háborújának és a zombiknak. Úgy viselkedtek, mintha ezer éve barátok lennének. Vagy testvérek. És észrevettem, hogy amikor én is ott vagyok, Parker visszafogja a nevetést, és úgy néz rám, mint valami töré-

keny virágszálra, akit megbánthat a jókedvével. Igaza van, tényleg bánt. De nem akarom megfosztani ettől, örülök, hogy jól érzi itt magát.
– Mutassak egy trükköt? – veszek elő a zsebemből két negyeddollárost. Anya minden este kártyatrükkökkel szórakoztatott minket a vacsorá- nál. Parker és én ilyenkor mindig nevettünk és tapsoltunk, de ő persze nem emlékszik erre. Bárcsak megoszthatnám vele ezeket az emlékeket, de a legtöbb, amit tehetek, hogy folytatom, amit anya elkezdett. Tőle kaptam a negyeddollárosokat ötéves koromban, hogy gyakoroljam a bűvészkedést, mivel akkoriban a kezem még túl kicsi volt a kártyákhoz. Azóta csak ezeket az érméket használom. Az egyiket a tenyerembe rejtem a hüvelykujjam-
mal, a másikat pedig a kézfejemhez tartom.
– Át tudom varázsolni a kezemen.
– Ismerem a trükköt, Ava – forgatja a szemét Parker.
– Én nem – mondja Jacob.
– Két érme van nála – fedi fel az öcsém a trükköt.
Leejtem a tenyerembe rejtett érmét, a másikat viszont továbbra is a kézfejemnek nyomom. Néha úgy érzem, képes lennék áttolni rajta, bele a tenyerembe – igaziból, mint valami varázsló. Rövid ideig még a kezem- nek nyomom, de azonkívül, hogy nyomot hagy a bőrömön, nem történik semmi.
Kisebb koromban gyakran próbálkoztam ezzel anya halála után, ami- kor úgy éreztem, jól jönne egy kis igazi varázslat. Fogalmam sincs, miért csinálom még mindig.
Elrakom az érméimet, és a villámat az asztallapba vájom, ami nyomot hagy a felületén, de nem érdekel, senkinek sem fog feltűnni – látszik az asztalon, hogy már sok mindent túlélt.
Ettől a kis stiklitől lázadónak érzem magam, ami eltereli a figyelmemet Parkerről és Jacobról, akik azon röhögcsélnek, milyen őrültséget csinált az egyik osztálytársuk tegnap.
Még mélyebbre vájom a villámat, majd végighúzom a kezem a mélye- déseken, és azt kívánom, bárcsak el tudnám tüntetni őket. De sajnos ez nem így működik, a sérülések nem tüntethetők el varázsütésre.
A mélyedésekre húzom a tányérom, és elfintorodom, mikor észreve-

szem, hogy Parker a szájába töm egy adag félig kihűlt spagettit, majd ki- nyitja a száját, hogy a tészta az állára csorogjon, és közben torokhangon morog.
Jacob ekkor épp ivott, és bár igyekszik visszafogni a röhögést, még így is szétprüszköli a tejet az asztalon, majdnem bele a tányéromba.
Undorító.
Rosszallóan rájuk nézek, de észre sem veszik – túlságosan lefoglalja őket a zombis szerepjáték.
– Haver, tutira kicsinálnálak, ha tényleg átváltoznál – mered komolyan Jacob Parkerre sötétbarna szemével.
– Én is téged – bólint egyetértően Parker, és lenyeli a szájában lévő falatot. – Gondolkodás nélkül.
– Ha nem fogjátok be és esztek rendesen, én foglak kicsinálni mindket- tőtöket – morgom, mire a tizenkét éves fiúkra jellemző krákogó hangon felnevetnek, és vitatkozni kezdenek, melyikük lenne jobb zombivadász.
A villámra tekerek egy adag tésztát, és az egészet a számba tömöm, de nem is igazán érzem az ízét.
Megint a hűtő feletti ronda órára pillantok, ma már vagy századszorra. A kismutató a hetes szám melletti kifakult kakasrajznál jár. Deb késik, pe- dig többnyire pontos szokott lenni, amit kifejezetten szeretek benne. Deb a jobb nevelőszerzetek közé tartozik. Nekem mindössze annyi feladatom van, hogy vacsorát adjak a fiúknak, ő pedig gondoskodik arról, hogy meg is egyék.
– Ava, felmehetünk? – kérdik a fiúk tágra nyílt, ártatlan tekintettel. A felét sem ették meg annak, amit kiszedtem nekik. Mérget vennék rá, hogy van egy doboz dugisüti a szobájukban, és arra fáj a foguk.
– Felőlem… – vonom meg a vállam, mire elviharzanak, ott hagyva a félig megevett vacsorájukat. Hogy ki fogja eltakarítani utánuk? Naná, hogy én.
Hátratolom a székem, felállok, összeszedem a tányérokat, és bevágom őket a mosogatóba.
Megint ránézek az órára: péntek este hét. Péntek van. Erre a gondolat- ra halványan elmosolyodom. Bárhol is vagyunk, Parkerrel minden péntek este megnézzük a Végtelen történetet. Ha pedig nem tudjuk, mert nincs

DVD-lejátszó, elmeséljük egymásnak. Fejből tudom az egész cselekményt – de ezzel nem szoktam dicsekedni.
Most, hogy jobb kedvem lett, könnyed léptekkel kisietek a konyhából, és elindulok fel az emeletre, a kezemet végighúzva a poros korláton.
Megállok a csukott ajtó előtt, amelyen egy veszélyre figyelmeztető, sár- ga tábla lóg. Odabentről géppuskaropogás hangja hallatszik, amit a fiúk lelkes kiabálása követ.
Bekopogok, mire minden elhalkul. Pár másodperc múlva kinyílik az ajtó, és Parker kérdő tekintetével találom szemben magam. Nem emlék- szik, milyen nap van.
Már-már azt fontolgatom, hogy inkább hagyom a dolgot, de aztán meggondolom magam. Nem lehet, a péntek esti filmezés már hagyomány.
– Ma van a filmnézős esténk.
Felismerés csillan a szemében, de valahogy nem látom rajta a szokásos lelkesedést.
Idegesen tépkedem a bőrt a körmöm körül.
Parker Jacobra néz, aki vigyorogva az emeletes ágy alsó ágyán ül, szem- ben a tévével. Bárcsak látnám, milyen arcot vág Parker! De talán jobb, hogy nem látom. Az üresség érzése már elkezdett szétáradni a mellkasomban – én vagyok a lebegő királyság tehetetlen hercegnője, aki arra vár, hogy egy kisfiú kimondja a nevét, és megmentse.
Mondd ki a nevemet, Parker!
Jobban belegondolva talán jobb, ha nem nézem meg újra a Végtelen tör- ténetet.
– Elfelejtettem – néz rám Parker.
Bár ugyanazt a vezetéknevet viseljük, teljesen egyedül érzem magam.
Válaszul csak megvonom a vállam. Mindegy, nem nagy ügy. Elvagyok a szobámban is, hallgatom a ház neszeit, és elsuttogom neki a saját törté- netem.
– Ha van kedved, játszhatsz velünk – vigyorog Jacob még szélesebben, amitől úgy érzem, nem őszintén mondja.
Elsimít egy tincset a homlokából, és a géppuskás, megdermedt videó- játék-karakterekre sandít a képernyőn.

Parker ugyanolyan szélesen vigyorog, mint Jacob. Akár ikrek is lehet- nének.
Az öcsém haja étcsokoládé-barna, ahogy az enyém is, de csak azért, mert festem. A természetes hajszínem majdnem tejfölszőke, de befestet- tem, mert elegem lett abból, hogy az emberek nem hitték el, hogy testvé- rek vagyunk. Parker anya kerekded arcát és lágy vonásait örökölte. Látszik, mennyire hasonlít rá, elég csak megnézni a családi fotót, amit őriz – hár- man vagyunk rajta, a lakókocsink előtt ülünk, körbevesz az erdő. Parker anya vékony karjában ül, én pedig anyáéhoz hasonló, tágra nyílt, sötét- barna szememmel egyenesen a kamerába nézek. Parker szeme sötétkék, akárcsak apáé volt. Két héttel azután, hogy ez a fotó készült, anya meghalt. Parker imádja ezt a képet, én viszont valahányszor ránézek, újra át- élem, ahogy félholtan rátaláltam. Az emlék így is kitörölhetetlenül bele- égett az elmémbe, nincs szükségem folyamatos emlékeztetőre. Különben is, ha fel akarom idézni, hogy néztek ki a szüleink, elég csak ránéznem az
öcsémre. Többek szerint helyes fiú.
Parker engem bámul, a tekintetében mintha némi sajnálat tükröződne. Bármilyen érzelem ült is ki az arcomra, egy szempillantás alatt elhessege- tem, és összeszedem magam.
– Nem, kösz – felelem, és ahogy hátrébb lépek, Parker becsukja az ajtót. A mellkasom úgy feszül az ürességtől, hogy szinte már fáj.
Miközben lassan a szobám felé lépdelek, a talpam alatt nyikorog a parketta. Odabent becsukom magam mögött az ajtót, és nekidőlök. Ez a legvilágosabb helyiség a házban. Deb lágy galambszürkére festette a fa- paneleket, az ágytámla felett virágminta díszíti a halványlevendula falat, az ágyon lila ágytakaró, ami kifejezetten vidám, lányos megjelenést köl- csönöz a helynek. A fehér, kissé kopott, egyszerű éjjeliszekrényen ezüst búrás lámpa áll. Látszik a szobán, hogy úgy lett berendezve, hogy tetsszen az ide tévedő fogadott lányoknak, én viszont ki nem állhatom. Ezt Deb is tudja, bár azt nem tudom, honnan. Sosem beszéltem neki erről, ennek ellenére felajánlotta, hogy elvisz vásárolni, és választhatok új ágytakarót, ami jobban illik a stílusomhoz. Mondtam neki, hogy kösz, de nem kell. Nem szeretek ajándékot kapni.

Pár lépéssel átszelem a szobát, lehuppanok az ágyra, és az oldalamra fekszem.
Megint eszembe jut anya. Nagy szükségem lett volna Parkerre ma este, hogy segítsen elterelni a figyelmem, de azt nem akarom elmondani neki, hogy miért. Kétlem, hogy tudná, hogy ezen a héten van anya halálának év- fordulója. Én nyolcéves voltam, amikor meghalt, Parker még nem töltötte be a hármat. Apa nem sokkal hatéves korom előtt halt meg – róla csak ho- mályos, elmosódott emlékeim vannak. Parker egyikükre sem emlékszik. Igyekszem inkább apára gondolni. Milyen különös, hogy könnyebb arra a szülőmre gondolnom, amelyik egy elfajult utcai rablótámadásban halt meg… Valahol viszont érthető, hiszen akkor még kicsi voltam, ezért nem igazán emlékszem arra, mi történt. Csak arra emlékszem, milyen volt azelőtt és azután. Előtte egy kis színpad szélén álltam egy kisebb klub- ban vagy közösségi házban, fogtam a bébiszitterem kezét, és tátott szájjal néztem, ahogy a szüleim nyulakat, madarakat és macskákat húznak elő cilinderekből, vagy varázsolnak elő csillogó függönyök mögül. Apa piros flitteres mellényt és fehér, buggyos inget viselt. Anyán vörös selyemruha volt, és már várandós volt Parkerrel. Mindig frissen vágott vörös rózsát
tűzött a hajába. A fellépéseken kívül nem sok emlékem van apáról.
Miután meghalt, vettünk egy lakókocsit, és a korábbinál is többet köl- töztünk. Anya is megváltozott, elvesztette a ragyogását, mint mikor a csil- logó ruháról lehullik a flitter.
Nem sokat beszélt apáról, többet tudtam meg róla a Wikipédia-oldalá- ról, mint anyától. Joseph Perry neve nem volt közismert, de bűvészberkek- ben nagyra becsülték a teleportálós trükkjei miatt. Egyesek azt mondják, hogy a hírnév kapujában állt, amikor eltűnt a rivaldafényből, és elkezdett kisebb, alkalmi műsorokban fellépni egy titokzatos nővel – az anyukám- mal. Lehet, hogy ez a kiszámíthatatlanság csak még ismertebbé tette. Az- tán váratlanul meghalt.
Olvastam mindenféle összeesküvés-elméletet, amik szerint azért tűnt el, mert komoly összeggel tartozott valakinek, vagy azért, mert lenyúlta egy másik bűvész trükkjét, és a halála egyáltalán nem véletlen baleset volt. Ismerem az összes őrült eszmefuttatást és feltevést ezzel kapcsolatban, de

csak abban vagyok biztos, amit anya mondott nekem: hogy rosszkor volt rossz helyen, és a valóságban nem tudott köddé válni.
Ezzel szemben anya halála egészen más volt – hogy vele mi történt, azt pontosan tudom, mivel én találtam rá. Láttam a sebeit.
Már épp azon vagyok, hogy hagyom, hogy magukkal ragadjanak a fáj- dalmas emlékek, amikor meghallom, hogy nyílik a bejárati ajtó: Deb haza- ért. Ha szerencsém van, nem néz be hozzám lefekvés előtt.
De persze nincs ekkora mázlim.
Bekopog, és a választ meg sem várva benyit. Már ismer, tudja, hogy nem szólaltam volna meg.
– Ava? – Mindig kérdő hangsúllyal szólít meg, én meg sosem tudom, hogy reagáljak.
Elmosolyodik, és belép a szobába – nővérruhában van, lábán a mun- kában viselt, kényelmes, fehér edzőcipő, hosszú, barna haja hátrafogva egy csattal, ami már legalább tíz éve kiment a divatból. Tekintete körbejár a szobán, mielőtt megállapodik rajtam – az egyetlen dolgon, ami sehogy sem illik ide.
– Hoztam neked pár cuccot.
Elborzadva veszem észre a karján lógó szatyrokat.
– Nem kellett volna – mondom, ami alatt igazából két dolgot értek:
1. A nevelőszerzetek fizetést kapnak azért, hogy ennivalót és ruhát vegye- nek a fogadott gyerekeknek, de ez nem jelenti azt, hogy kötelező költeniük ránk. 2. Deb hányingerkeltően sok rózsaszínt hord. A jelenleg viselt nő- vérruháját végig rózsaszín kiscicák borítják. Rózsaszín kiscicák! Bármi is van azokban a szatyrokban, nem vagyok rá kíváncsi. Tuti, hogy mindegyik cucc flitteres.
– De én szerettem volna – húzódik még szélesebbre a mosolya. Túl sokat mosolyog, ami miatt nem bízom benne.
Nem törődik vele, hogy úgy bámulok rá, mint valami horrorfilmből kilépett szörnyre, és elindul felém, amitől a karján lógó szatyrok zörögni kezdenek, mintegy hangaláfestést biztosítva az elkerülhetetlenhez. Arrébb csúszom, Deb pedig lehuppan az ágyra, amitől a szatyrok még baljóslatúb- ban zörögnek. Igyekszem leplezni az aggodalmam, és reménykedem, hogy

csak leteszi a szatyrokat, és kimegy, hogy aztán egy elegáns mozdulattal betolhassam őket az ágyam alá anélkül, hogy megnézném, mi van bennük. Persze nincs ekkora szerencsém, és nem úszom meg a bemutatót.
Deb elém tart egy sötétkék, laza szabású farmert. Csak ilyet hordok, vagy olyat, ami annyira szűk, hogy már-már egybeolvad a bőrömmel – mindkettő jó, ha el kell húzni a csíkot. Deb rám pillant, és úgy dönt, a hallgatásomat beleegyezésnek veszi.
Ezután elővesz egy egyszerű, piros, V nyakú pólót, aminek van egy kis zseb a mellrészén. Meglepődöm, hogy nem rózsaszín, de igyekszem nem kimutatni. Deb ezt is félreteszi, majd előhúz egy másik farmert, egy zöld sporttrikót, egy kék, skót kockás inget, egy szürke, kapucnis pulóvert, ami- nek ujjbújtatója is van, és végül egy vörös futórózsákkal díszített, fekete trikót. Ez az egyetlen fekete ruhadarab, ráadásul anya kedvenc virága van rajta. Szerencsére egyik ruha sem rózsaszín, és szerintem egyet-kettőt hor- dani is fogok, annak ellenére, hogy a ruhatáram nagy része a fekete külön- féle fakó árnyalataiból áll.
Deb a ruhákat babrálja, egyértelműen azt várja, hogy mondjak valamit.
Ez azért nem olyan nagy ajándék, hogy az adósává tenne vele, ezért már éppen azon vagyok, hogy megköszönjem és elfogadjam, de megelőz:
– Lecserélhetnénk néhány régi holmidat. Megdermedek, és a torkomon akad a köszönet.
– Mi a baj a ruháimmal?
Deb a kirojtosodott pólómra pillant. A szegély varrása már régen ki- bomlott, az anyag pedig felpöndörödött. A mellkasrészen lévő, napfény- ben úszó pálmafákat ábrázoló nyomat teljesen szétrepedezett, és alig le- het kivenni a fölötte lévő EAGLES és az alatta lévő HOTEL CALIFORNIA feliratot. Még néhány mosás, és teljesen eltűnik. A farmerem pedig lyukas a térdénél, de erre csak azt mondom, hogy ettől egyedi.
– Csak azt akarom mondani…
– Hogy nem elég jók – fejezem be helyette a mondatot.
– Nem – rázza meg a fejét, és az ajtóra pillant, mint aki azt kívánja, bár be se jött volna. – Csak gondoltam, jól jönne néhány új ruha, mivel ősszel egyetemre mész.

– Nem érdekel, mit gondolnak rólam mások.
„Téged is beleértve” – teszem hozzá gondolatban.
És nem akarok most arra gondolni, mi lesz ősszel. Beiratkoztam a főiskola legkönnyebb szakára, de még ez is olyasmi, amit akkor csinál az ember, amikor van valami kitűzött célja. Nekem viszont nincsenek terveim a jövőre nézve – olyan sok időt töltöttem a múlton rágódással, hogy elfelejtettem előretekinteni. És mégis honnan tudja az ember, hogy eljött a pillanat, amikor el kell engednie a múltat, és továbblépni? Úgy érzem, lemaradtam erről, és senki nincs az életemben, aki segítene ezt helyrehozni.
Maró düh váltja fel a mellkasomban tátongó ürességet – jó érzés végre érezni valamit.
Deb feláll, én pedig félig-meddig arra számítok, hogy magával viszi a ruhákat, de nem nyúl hozzájuk. Az ajtóhoz lépve megáll, félig csípőre tett kézzel – a tenyere pont eltakarja az egyik, fonalgombolyagot kergető macskát.
– Olyan ruhát hordasz, amilyet szeretnél. Csak szerettem volna ked- veskedni neked.
Tudom, hogy most furdalnia kéne a lelkiismeretnek, de nem így törté- nik. Valamiért mindenki azt várja a fogadott gyerekektől, hogy legyenek hálásak minden apróságért. Például azért is, ha fűrészporízű csirkefalatká- kat vesznek nekik valamelyik gyorsétteremben – olyan dolgokért, amiket ezek a felnőttek amúgy teljesen természetesnek vesznek, és nem várnak értük köszönetet, amikor a vér szerinti gyerekeikre költenek. Már rég fel- hagytam azzal, hogy hálás legyek minden semmiségért.
Deb mozdulatlanul vár, de már nem őt nézem – a szememet a szek- rényen lévő, egész alakos tükörre szegezem, de igyekszem kerülni a saját tekintetemet. Amint kattanva becsukódik az ajtó, lesöpröm a ruhákat és a szatyrokat az ágyról, és a hátamra fekszem.
Deb léptei egyre halkulnak, ahogy távolodik a szobámtól. Benyit a fiúk- hoz, mire zengő nevetés hangja tölti be a házat – mint egy igazi családban.
Én is szeretnék a részese lenni, tényleg. Eddig ez a legjobb otthon, ahol a szüleink halála óta lakhatunk, de igazságtalannak érzem anyával szem-

ben. Nem adhatom át magam mindennek, amíg biztos nem vagyok abban, hogy anya békében nyugszik.
Amíg valaki meg nem fizet azért, ami történt.
Összegömbölyödöm a taszítóan levendulalila ágytakarón, és fontolgat- ni kezdem, hogy ismét megnézem, ahogy Criss Angel kivágja a karjából a pénzérmét, amit előtte lenyelt – már vagy ezerszer láttam, de nem tu- dom megunni, ez az egyik kedvenc trükköm. Végül inkább úgy döntök, sétálok egyet: a hűvös éjszakai levegő régi jó barátom, mindig számíthatok arra, hogy megnyugtat.
Sapkát húzok a fejemre, majd felkapom a hátizsákomat, és megnézem, benne van-e a vastag fakaró. Ezt mindig megnézem indulás előtt. Hogy is ne tenném, mikor anyát egy vámpír ölte meg.