1Q84 - első könyv - Ezerkülöncszáznyolcvannégy

Nem tudom, volt-e már dolgom Murakaminál szadistább íróval. Egy sötét erdőbe dobja az olvasót, aki négykézláb kúszik és tapogatózik. Aztán elé dob egy pici morzsát, az olvasó pedig felkapja a fejét és körbekémlel, hogy honnan jött ez a kis élelem és van-e még. Aztán az író tovább éhezteti a szerencsétlent, míg a végelgyengülés szélén állva újabb morzsácskát hint elé. És így tovább, és így tovább, míg az olvasó reménykedni nem kezd, hogy az út végén megtalálja a mézeskalácsházat, amiből a morzsák származnak. És az egészben az a legperverzebb, hogy az olvasó mindezt a tortúrát egyszerűen élvezi.

Aki egyszer "belekóstol" a könyvbe, ne is álmodjon róla, hogy le tudja tenni amíg a végére nem ért. Murakami itt sem hazudtolja meg önmagát, a könyv végén sem tudunk meg sokkal többet, mint amikor belekezdtünk a történetbe, ellenben a kételyeink folyamatosan szaporodnak. A trilógia legjobban megírt kötete.