Apám korán meghalt, így természetes volt számomra, hogy örömömet öregapámnak viszem.
Emlékszem, egyik húsvéti szüneten, középiskolásként utaztam hazafelé Pankaszba, közben azon goldolkodám, hogy miképp mondom el öregapámnak, azt az igen nagy újságot, hogy nekem már célom van, én tudom már, hogy mi akarok lenni, hogy nekem már célom van, mit fogok tenni a világban. Amikor oda értem a házhoz, öregapám nem volt a konyhában, kint volt az istállóban, mentem oda.
Anélkül, hogy köszöntem volna, rögtön mondtam a nagy újságot:
- Öregapám, nekem már van célom.
Öregapám vitte ki a ganajt a tehén alól, egy pillanatra megállt, és mondta, hogy adjon Isten jó napot! Köszönt, amit én elmulasztottam nagy örömömben, aztán nem szólt többet. És én akkor nagyon szomorú lettem, aztán nagyon dühös lettem, hiszen én nem akármit mondtam neki, és ő ezt átengedte egyik fülén be, másikon ki. És akkor megfordult a fejemben, indulattal, dühvel fordult meg a fejemben, itt van ez a sötét, sárba ragadt, trágya szagú paraszt ember, aki minden fejlődésnek a gátja, aki olyan tompa, és olyan buta, hogy nem tudja felfogni azt, hogy az unokája megtalálta a célját a világban. Füstölögtem, és a füstölgésemben az is benne volt, hogy igaza van azoknak, ilyenekkel tele van minden iskola, akik ezeket mondják a paraszt emberről.
Néhány nap elteltével mentünk ki szekérrel a határba, borona volt rajt úgy emlékszem rá. Ahogy mentünk kifele, látom ám, hogy hatalmas nagy felhő kerekedett, mégpedig a falunak azon a részén, ahonnan eső szokott jönni, és nem is akármilyen eső.
Szóltam öregapámnak, hogy forduljunk vissza, mert megázunk, mert úgy megázunk, hogy na. Aztán szóltam kétszer, háromszor, nem tudom hányszor, többször. Mire öregapám megszólalt:
- Tudod, az embernek dolga van a világban, és azt akkor is el kell végezni, ha cigány gyerekek potyognak az égből.
Én nem akkor értettem meg, hogy az embernek dolga van a világban, én ezt felnőtt koromban értettem meg, mikor megkaptam a dolgomat.
Minden ember megkapja a dolgát, ezt elhívásnak, vagy elhivatottságnak nevezték régen, amikor már tette az ember a dolgát, csak ebben az iszonyatos nagy zajban, amiben most élünk, az ember alig hallja meg azt a csöndes hívást, amikor dologra hívják.
+ Mutass többet
- Mutass kevesebbet
