A Medúza átka

1816-ban francia flotta indul Szenegálba, hogy a békeszerződés értelmében visszavegyék az angoloktól a gyarmatot. A parancsnok alkalmatlansága miatt zátonyra fut a Medúza, evakuálni kell, de nincs elég csónak, hevenyészett tutajra szorul százötven ember, kivontatásukkal pedig a szerencsésebbek nem hajlandók vesződni. Mindössze tizenötüket találja életben több mint két hét elteltével az amúgy nem is értük, hanem a roncson maradt javakért indított mentőhajó. Csodás megmenekülés? Emberevés az ára. Ráadásul szálka a felelősök szemében, akik bármi áron eltussolnák az esetet. Jean Baptiste Savigny, a hullát darabolni sem rest bajtársias fiatal sebész a tengerészeti minisztériumnak szánja tárgyilagos vallomását, öngyógyító célzattal, csakhogy politikai intrikák következtében a szenzációhajhász sajtó kap rajta. Így születhet belőle egy fogékony művész - kezdetben amúgy fanyalogva fogadott - remeke. A Medúza tutaja Théodore Géricault francia festőtől (1791-1824) a Louvre-ban kapott helyet. Fogalom, de sajnos nemcsak mint korszakos jelentőségű ábrázolás, hanem mert hovatovább teljesen szétmarja a barna tónusok művészi hatásának fokozására használt bitumen. A vászon megörökíti, egyszersmind el is nyeli az ihletadó botrányt. Ahol a restaurátor tehetetlen, közbelép az író: Érik Emptaz, a Le Canard enchaînée című patinás élclap főszerkesztője első regényében avatottan, érzékletesen bontja ki epizódról epizódra a történteket.