A XIX. század művészete 1848-1905

Az ipar és a tudomány forradalma a XIX. század második felében alapvetően átalakította az emberek gondolkodásmódját. Megváltozott a művészi felfogás is; a történelemrajongó tisztelet, amely az akadémikus művészetet és a polgári ízlést jellemezte, átadta helyét a múlt kritikus szemléletének, amely a modern művészet egyik fő sajátossága. ,,A művész legyen korának embere, és fesse azt, amit lát" - jelentette ki Manet; Degas pedig ,,a modern élet klasszikus festője" kívánt lenni. A XIX. század második felében egymást váltó irányzatok - a realizmus, az impresszionizmus, a szimbolizmus, a szecesszió - képviselői mind újítani akartak. Közülük a legjelentősebbek: Courbet és Rodin, Manet és Monet, Gauguin és van Gogh, de ne feledkezzünk meg Odilon Redonról és Ensorról, Klimtről sem. Ezek a művészek szakítani akartak a múlt stiláris örökségével. Kezdetben műveik témáival, amelyeket a társadalmi valóságból merítettek, fittyet hányva az ,,akadémikus szépség" követelményeire. A szimbolizmusban aztán az ember belső világa lett a művészi megfigyelés tárgya. A szecesszió pedig olyan művészetet jelentett, amely a gyakorlati életet szolgálja. A művészek nem elégedtek meg többé történelmi események, portrék, tájak vagy életképi jelenetek ábrázolásával, hanem a világegyetemről vallottak, amelyben éltek, s újfajta festésmódot tettek magukévá: a múlt tökéletesen modellált figurái helyett a törékeny impresszió megragadására törekedtek, a műtermet a szabad természettel váltották fel, a motívummal közvetlenül szembesülve dolgoztak. Könyvünk nem időrendben, inkább az új jelenségek - a modernség, a tájábrázolás, a szimbolizmus, az eklekticizmus, a szecesszió - köré csoportosítva mutatja be a művészetnek ezt a mélyreható ábrázolását, amely megnyitotta az utat a XX. század művészete felé.