A beteg láztalan

Részlet a könyvből: Ott állt a levenfordi pályaudvar ívei alatt azon az esős szeptemberi délutánon és azon tanakodott, vajjon vegyen-e kocsit. A takarékosság ellene szólt, a méltóság mellette - nem a magáé, hanem orvosi hivatásának szinte lenyűgöző méltósága. Végre mégis intett a pirosképű kocsisnak, aki bő esőkabátban állt a kijárat előtt veszteglő egyetlen bérkocsi mellett és már vagy három perce figyelte a fiatalembert feltűnés nélkül, de vizsgaszemmel. - Mit kér Arden Houseig... Cameron doktorhoz? Öreg Tom lassan, megfontoltan lépett közelebb. Nem holmi délvidéki fürgeséggel, holmi ,,kocsit tetszik, uraságod?"-dal. Nem, Tam nem kapható ilyesmire. Öreg Tam Dewar tisztában van a maga értékével és ezen az értéken alul nem hajlandó eladni magát senki fiának. - Sok a poggyász? - kerülte meg az egyenes választ, bár látta, hogy egyetlen utazótáskából áll, mely ott hevert a gazdája mellett. Ezenkívül csak egy vadonatúj kis orvosi táska volt nála, de ezt olyan erősen fogta, mintha még álmában sem akarna megválni tőle. - Cameron doktor új segédorvosa, amint látom - mondta Tam. - Eltalálta - felelte a fiatalember. - Hát magának két shilling, doktor úr. Erősen megnyomta a ,,doktor úr"-at, és a nemrég szerzett cím kellemesen csiklandozta Finlay doktor dobhártyáját, de azért nem szédült meg tőle és szigorú képpel jelentette ki. - A legrövidebb utat gondolom - sohasem járt még Levenfordban, nem tudhatta, van-e rövidebb vagy hosszabb út - semmi kéjutazás a város körül, ahogy maga gondolta. - Isten a tanum... - tiltakozott Tam. Élénk vita után hamarosan létrejött a kompromisszum - egy shilling és egy ital bor - mert hát a jóakarat egyik félnél sem hiányzott. Az útitáska felkerült a bakra, Tam reumás tagjaival utána kapaszkodott és a kocsi elindult Finlayvel a Vasút-utca rázós macskafej kövezetén.