A chicagói krónikás

Gyakran keverem a haza, az otthon és az itthon szavakat. Leginkább akkor, amikor Magyarországról vagy az Egyesült Államokról írok. Őszintén mondom: szándékosan teszem, hiszen lelkemben, érzelmeimben mindkét helyen otthon, illetve itthon vagyok. Amikor a chicagói O’Hare repülőtéren felszállok a Budapestre induló gépre, akkor hazamegyek, majd a vakáció végén is hazaindulok. Az ’56-os forradalom után először 1969-ben mentem Budapestre, s azóta jószerével minden évben otthon töltök két-három hetet, ami összeadva hozzávetőleg másfél évet tesz ki. Ilyen hosszú időt pedig csak olyan helyen tölt az ember, ahol otthon érzi magát. Magyarország a szülőhazám, ahová érzelmileg és kulturálisan kötődöm. Az Egyesült Államokban életem háromnegyed részét éltem le, felnőtt éveim javát. A választott, befogadó országban olyannyira otthon érzem magam, hogy elképzelni sem tudom, hogy máshol éljek. Furcsa kettős életforma ez, Magyarországtól véglegesen elszakadni képtelen vagyok, képzeletbeli kulturális énem ma is ott él, míg a valóság vég-legesen Amerikához köt. Bizonyára akad majd olvasóim között egy gyakorlott lélekbú-vár, aki magyarázatot talál érzelmeimre. Remélem, veszi majd a fáradságot, hogy pár sorban megmagyarázza nekem is.