A heidelbergi művészetfilozófia és esztétika-A regény elmélete

"1911-1912 telén Firenzében merült fel bennem egy önálló rendszeres esztétika első terve. 1912-1914-ben Heidelbergben fogtam hozzá a kidolgozásához..." - írta Lukács György 1963-ban Az esztétikum sajátossága előszavában. S néhány év múlva előkerült a befejezetlenül maradt ijfúkori mű több fejezete. Az idős Lukács, aki minden életenergiáját A társadalmi lét ontológiájáról szóló műve megírására fordította, nem foglalkozott e rég meghaladott korszak váratlanul feltámadt dokumentumával. Az impozáns mű, amit most magyar fordításban kap kézhez az olvasó, 1912 és 1918 között íródott Heidelberg inspiráló szellemi közegében, Max Weber, Ernst Bloch tanácsai nyomán formálódva. Alapvető célkitűzése, hogy a művészet létezésére keressen magyarázatot, félretolva minden olyan álmegoldást, mely a szép általános fogalmából vagy az alkotó pszichológiájából akarja levezetni a művet. "Meg kell próbálnunk, hogy úgy pillantsuk meg a művészetet, ahogy magától értetődőnek látszó valószínűtlenségében kiemelkedik közvetlenül a mindennapi élményvalóságból..." - írja Lukács bevezető fejtegetéseiben, s a továbbiakban alkotó, műalkotás, befogadó viszonylatrendszerében elemzi a művészet mibenlétét és egyedülálló funkcióját az emberi világban. Írása választ keres a nagy paradoxonra: miként lehetséges, hogy a műalkotás történeti fogantatású, és mégis időtlen hatása van? 1914-ben Lukács félbehagyva esztétikai művének írását, hozzálátott egy Dosztojevszkijról szóló könyv kidolgozásához, mely - ahogy ez idő tájt egyik levelében írta - "tartalmazni fogja történetfilozófiám és etikám nagy részét". A tervezett műből csak az első fejezet készült el, mely az eposzt és a regényt mint a nagyepika két obejktivációját elemzi, a formáló elveket történetfilozófiai adottságaikból vezetvén le. A tanulmány egy év múlva folyóiratban, 1920-ban pedig könyvformában ismegjelent Die Theorie des Romans címmel. "Az első szellemtörténeti mű, amely a hegeli filozófia eredményeit konkrét esztétikai problémákra alkalmazza" - mondta róla megjelenése idején Max Dvonak, elismerő olvasói közé tartozott Max Weber és Thomas Manna, nagy hatást gyakorolt a húszas évek expresszionista nemzedékére. Legszigorúbb kritikusa, a marxista Lukács írta róla az 1963-as német kiadás bevezetőjében: "A regény elmélete nem megóvó, hanem robbantó jellegű mű. Persze a lehető legnaivabb és teljességgel megalapozatlan utópizmus alapján, abban a reményben, hogy a kapitalizmus széthullásból, a tőkés renddel azonosított élettelen és életellenes gazdasági-társadalmi kategóriák széthullásából természetes, emberhez méltó élet sarjadhat. Hogy a könyv Tolsztoj elemzésével éri el csúcspontját, hogy a kitekintés: Dosztojevszkij, >>aki már nem regényeket írt<<, mindez világosan mutatja, hogy itt nem egy új irodalmi forma, hanem kimondottan >>egy új világ<< várásáról van szó." 1919 történelmi eseményei, Lukács életének nagy fordulata a marxista filozófia és vele együtt a gyakorlati politika felé több mint egy évtizedre levette a napirendről az esztétikai kérdéseket. Lukács a harmincas években tér vissza ehhez a területhez, s a marxista esztétikai megteremtéséért folytatott küzdelemben, a realizmus-elmélet kidolgozása során is elsősorban a regény műfaji problémái foglalkoztatják. S csaknem fél évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy hozzálásson ifjúkori terve megvalósításához, egy rendszeres - most már marxista alapokon nyugvó - esztétika megírásához. A realizmus problémái, A történelmi regény vagy - és elsősorban - Az esztétikum sajátossága fényében különlegesen érdekes élményt jelenthet az olvasónak az alapvető különbségek mellett felfedezhető rokon vonások, érintkezések okán is e két nagy jelentőségű mű: A heidelburgi művészetfilozófia és esztétika és A regény elmélete.