A homár páncélja - Utolsó jelentés Atlantiszról

"Először úgy rémlett, csupán megingott a város, mint amikor egy vén bárkát oldalba lök egy váratlan hullám. Minden, ami nincs rögzítve, elcsúszik, surrogva és csörömpölve, koppan a vízmérő lapát, csikorog a rozsdás vasmacskalánc, de aztán ide-oda billegve megnyugszik a bárka, és megint csak a víz egyenletes kotyogása hallatszik a hasas hajótest alól. Először úgy rémlett a város lakóinak, ennyi az egész, megbillentek a terek és rakpartok, egyensúlyát vesztve mindenki odalódul az elferdült piazzán az alacsonyabb térfélre, netán nagyot nyekken a házfalnak ütődve. De akadtak olyanok, testükben a nagy tengereket megjárt tengerészek reflexeivel, akik nyomban kemény terpeszbe vetették lábukat, megfeszült lábikrával állták a sarat, illetve a hullámot, a várost megbillentő erős ütést a mélyből, és a magasba emelkedő térfélről, mint valami parancsnoki hajóhídról nézték szigorúan az egyensúlyát vesztett népség, a gyanútlan járókelők, a szerencsétlen szárazföldi patkányok nevetségesen tipegő, piruettező, bukdácsoló sodródását az alsó térfél irányába, egészen a házfalakig. De a lenéző szigorúságba vegyült csodálkozó kifejezés, melyet még ezek a viharedzett férfiak sem tudtak leplezni, megtelepedett arcukon, akárcsak egy hirtelenjében vastagon odakent színpadi maszk, keverve némi sértődött méltatlankodással, mint amikor egy tősgyökeres angolnak nem a megfelelő időben szolgálják fel az ötórai teát. A város megbillenése váratlanul jött..." /részlet/