A magány vaságya

"Haza! Hazám! / Kinek a hazája vagy?" Semmi válasz. -Fülel tovább Prohászka László Máté, és írja hű Ilonkája oldalán szeretett Pesterzsébetük gazdag gyerekkori emlékeit, majd rálegyint országunk és világunk botrányos valóságára. Fájdalmában vagy haragjában, mégis reménykedve: talán meghallja valaki, s akkor másképpen lesz végre! "Megnyomorított nép... / ha még egyszer ítélkezhet / nem Jézuist / az igazi bűnösöket küldi bitófára". De hát ez se elég! A töviskoszorúzott (ismeretlen) költő, aki A magány vaságyán annyi verset kisóhajtott magából, nyolcvanadik évében így kiált az utcák durva forgatagában: "Hurrá! Feltámadtam!" - és járkál szatyrával a piacon, ötször is elmegy az árukkal megrakott standok előtt, mint a többi szegényember. Még ez se elég! Felelősségre vonja hát az Istent - Palotádból merre nézel? - és a világpolgárt is - ez a volt erzsébeti magyar proletár-utód, ez a külvárosi emlékező, ez a stráfkocsis apa fia, ez az igavonó, ez az igavonó lovat szerető gyerek, ez a költészettől megoldást váró vén költő, ez a küldetéses tudatú, akit a "becsület liliom kongatása" vezérel ma is, aki pontosan emlékezik mindenre és tisztán lát mindent. A hatvanas években azt írta Csepelen, az Olvasó Munkás Klub első antológiájában: "Bátor nem vagyok, de akkor / az öngyilkosok vakmerőségét / plántálta szívembe. / Sokáig halogattam / életem szaltó mortáléját, / s a vágy, hogy a mélybe vessem magam..." Nagy becsületű költők sorában például kortársát, Gérecz Attilát emlegeti, Petőfi utódját, a hőst, Kárpáti Kamilt, Csillag Tibort, Béri Gézát, a zsarnokok bűnei miatt megszenvedett erzsébeti költőket, Tamási Lajos, félre taszítottat mesterünket, azokat, akiknek tanítványaik barátai, tisztelői voltunk és maradtunk, akiket közelről ismertünk és szerettünk. Anyanyelvünkben Prohászka László sorsunk szikláit simogatja, görgeti, taszigálja; költészetét aszúvá érlelte az idő, a megszenvedett élet." (Benke László)