A magyar koronázási jelvények

ELŐSZÓ Részlet: Amíg Magyarország királyság volt, uralkodóit a 16. század közepéig Székesfehérváron, a későbbieket Pozsonyban koronázták. I. Ferenc (1792), Ferenc József (1867) és az utolsó király, IV. Károly koronázásának (1916) Buda, ill. Budapest volt a színtere. Egyházi szertartás keretében vált a kiválasztott személy "Isten kegyelméből" való uralkodóvá. A koronázás, amit Nyugat-Európában a 8. század óta kialakult szertartásrendek, az ún. ordok szabályoztak, egyházi és világi részre különült el. Az ószövetségi hagyomány, Saul és Dávid királlyá avatásának mintájára a trón várományosát szentelt olajjal megkenték, Magyarországon a fején és a jobb vállán. Fejére tették a koronát, és átadták a jelvényeket (jogart, országalmát, kardot). A koronázás után a király esküt tett az ország törvényeinek megtartására, vitézeket ütött lovaggá. Végül a négy égtáj felé kardvágással fejeződött be a szertartás, ami az ország védelmét jelképezte, bárhonnan érkezik is az ellenség. A szertartást az esztergomi érsek vezette, és az ő kiváltsága volt a király megkoronázása. A királynékat az Árpád-kor második felétől bizonyíthatóan a veszprémi püspök koronázta.