A magyar nyelvújítás szótára (reprint)

Minden nyelv, a míg él, folyvást újul: szóban és írásban. A nép nyelve, a külső behatások alatt, de magától is szünet nélkül újhodik; az irodalom nyelvét pedig az írók újítják, hol lassabban, hol gyorsabban. Minden valamirevaló író újít rajta: elavult szókat frissít föl, tájszókat általánosít, változatlan vagy módosított jelentésben és alakban; idegen szókat honosít meg; új szókat alkot, analógia, továbbképzés, elvonás, szerepmásítás és összetétel útján; s ezeken felül a szófűzésben és stílusban egyéni sajátosságait domborítja ki. "Ne újíts" (Ny. 3:101), ez a furcsa tanács valójában annyit tesz: ne írj! Az újítás, valamint a társadalmi, állami életben, szintúgy az irodalmi nyelv életében is, mint mondám, hol lassúbb, hol gyorsabb. Nálunk magyaroknál a "nyelv-újítás" a XVIII. század utolsó s a XIX. sz. első két negyedében forradalmi arányokat öltött; sok gyöngy mellett sok szemetet is dobott a fölszínre; sok jó dolgot művelt, de sok törvénytelenséget is követett el; sokat rombolt és pusztított, de sokat épített is. Sokan dicsérték és sokan gyalázták, mind a két részről szörnyű túlzással. A visszahatás bekövetkezett, de a "restitutio in integrum"-ot nem óhajtja senki, még a rend legkonokabb őre sem