A magyar stilisztika útja

A Rákosi-korszak a stilisztikát száműzte a hazai közép- és felsőoktatás területéről. A "visszatérést" Fábián Pál, Szathmári István és Terestyéni Ferenc közös munkája, A magyar stilisztika vázlata (1958) jelentette, amelyet a mindmáig alapforrásként, kézikönyvként, tananyagként használt magyar stilisztikatörténeti antológia, a Szathmári István által gondozott, A magyar stilisztika útja (1961) követett. A Szabó Ervin Könyvtár néhány éve elkészítette az ún. hiánykönyvek listáját, amelyben a Szathmári-kötet a legtöbbet keresettek között szerepel. Ennek tudatában szerző és kiadó egyképpen arra törekedett, hogy immár ideológiai kötöttségektől mentesen egy teljesen megújított szöveggyűjteményt nyújtson át a diákoknak, a pedagógusoknak és az érdeklődőknek. A mostani, jelentősen bővített új kiadás egyrészt a korábbi kötetből különféle okok folytán kimaradt régebbi szerzők (Kazinczy Ferenc, Révai Miklós, Bitniz Lajos és Négyesy László) életművét mutatja be. Másrészt az elmúlt évtizedekben az élők sorából távozott nagy jelentőségű kutatók (Zolnai Béla, T. Lovas Rózsa, Gáldi László stb.) munkásságát tárja fel.