A magyarság pusztulása-Gondolkodó magyarok

Fülep Lajos volt az 1930-as évek elejének Fekete Gyulája. Művészettörténész, művészetfilozófus és református lelkész volt, s egy Baranya megyei falu, Zengővárkony népének lelki szolgálatát látta el. Mint maga mondta, épp azért kérte magát ilyen kis falura, hogy a magyar néppel a lehető legszorosabb kapcsolatot tudja kialakítani, hogy annak gondjait, bajait, örömeit közvetlenül láthassa, átélhesse. Mint lelkész, közvetlenül, közösségi szinten láthatta azt, hogy ott ahol szolgál, egyre kevesebb a születés, s hogy a száma olyannyira lecsökkent, hogy a halálozásokat már nem ellensúlyozza és a nép fogyásnak indult. Úgy érezte, hogy szólnia kell. Egy cikksorozat megjelentetését tűzte ki célul, hogy felrázza a magyarság felelős (vagy legalábbis annak gondolt) vezetőit: tegyenek valamit. Ebből a cikksorozatból aztán, amelyet 15 részesre tervezett, végül csak három jelenhetett meg. Fülepet leállították. Hogy miért? Mert a vezetők már akkor sem szerették, ha a nép sorsával, jövőjével kapcsolatban a felelősségüket firtatják. Ez azóta sem változott. De ne legyünk igazságtalanok velük szemben, mert maga a nép sem hajlandó szembenézni a saját mulasztásával, felelősségével, a pusztulásával. Vagyis nem követeli meg sem magától, ezáltal a vezetőitől sem, hogy léte első számú sorskérdésével foglalkozzanak. Illyés mondta ki, hogy a magyar nép, el akar pusztulni, s hogy ő el tudja képzelni, hogy ezért a jogáért, akár fegyverrel is kész lenne harcolni. Döbbenetes állítás, de igaz. Olvassuk el ezt a több mint hetvenöt évvel ezelőtt íródott, de máig aktuális írást, melynek címe, a Magyarság pusztulása.