A minőség forradalma I-IV. (két kötetben)

Amikor most egy éve megint valami Tanúfélével léptem a világ elé, könyvem a ,,legifjabb ifjúság"-hoz intéztem, ,,melyben épen mert láthatatlan, mégis csak hinni kell". Ez a láthatatlan ifjúság azóta nem csak a Kisebbségben íróját húzta ki megdobált magányából, de a piacról eltűnt régi Tanúnak is hiányát érzi s negyven könyvívet ajánl föl: válogassam ki háromszor annyiból, amit neki szánok. Melyik harmad legyen a feléledő? A legkényelmesebb volna ,,látnok"-ká struccolnom magam s olyanféle ma is heveny sorskérdés-tanulmányokból állítani össze egy önigazoló és kortárs-vádoló Tanút mint: A magyar élet antinómiái. Ez azonban a Tanú módszerének és lelkének a megtagadása volna. A Tanú a jó ügynek nem csőcseléket akart toborozni, hanem nemességet nevelni s ma is úgy érzi, hogy ha egyes magyar kérdésekben másoknál korábban és világosabban látott: azért volt, mert nem belőlük indult ki; hanem az európai kultúra nagy, (sokszor ,,elvont"-nak vagy ,,irodalmi"-nak látszó) kérdéseiből s azokon kinyilt szemmel fordult a magyar ügy felé. A magyar sorskérdések például a Tanú programjában is ott szerepelnek, az első ,,sorskérdés-tanulmány" mégis csak az ötödik füzetben bukkan fel; így parancsolta ezt a magam elé írt út: a ,,metaforától az élet felé". Ezt az utat a Tanú új olvasóinak már csak pedagógiai okokból sem engedhetem el. De mi maradjon hát meg, ha a gyűjteménynek ,,egész"-nek és ,,harmad"-nak is kell lennie? Bizonyára az: ami megírásakor is messzebb volt irányozva.