A múltnak kútja (tanulmányok a történelmi elbeszélések köréből)

Hites Sándor könyve, mondhatnók első megközelítésben, a XIX. századi magyar történelmi regényről szól. Ám ennél azért jóval bonyolultabb a kérdés, mi is ennek a monografikus szigorúsággal fölépülő tanulmánykötetnek a tárgya. A fiatal irodalomtörténész aprólékos elemző figyelme magában foglalja a történetiségnek nemcsak azt a dimenzióját, amellyel egyáltalán megszólíthatók a múltbéli irodalmi alkotások, hanem képes megjeleníteni a poétikai hagyományoknak és a műfaji emlékezetnek azt a bonyolult szövedékét is, amely kétszeresen is nehézzé teszi egy, a történelmet, azaz a megtörtént időt szövegként felmutató epikai műfaj változatainak a leírását. Hites meggyőzően logikus érveléssel és finom elemzőkészség birtokában tudja egymás kontextusaiként megjeleníteni a történetírást és a prózaepikát, valamint képes arra is, hogy valóban egymás tükrében értelmezze a romantikus történelmi regényt és a műfaj legújabb, ha úgy tetszik, posztmodern változatait is. A szerző tudatában van ugyanis annak, hogy nemcsak a múlt határozza meg az önnön folytatásának feltehető kérdéseket, sőt, nemcsak a jelen irodalma értelmezheti át a korábbi irodalmi tradíciókat, hanem éppen a hatástörténeti folyamat tárhatja fel a romantikus műfaji változatok korábban észre nem vett vagy kellőképpen nem tudatosított rétegeit. A tárgyszerű s igen elegáns poétikai elemzések (pl. Jósika Miklós műveiről, Kemény Zsigmond Zord idők című regényéről vagy éppen Walter Scott Ivanhoe-jának magyar recepciójáról) ilyenformán átvezetnek a történelmi regény általánosabb létmódjának vagy éppen olvasási alakzatainak a leírásához: Hites Sándor könyve ezért nemcsak irodalomtörténeti érdekű munka, hanem az eddigi legkomolyabb – mert a legmélyebb műfaji emlékezetet mozgósítani képes – hozzászólás az utóbbi évtized magyar irodalmának történelmi regényeiről kialakult diszkurzushoz.