A nemzeti költészet csarnokai - A nemzeti irodalom fogalmi rendszerei

A nemzeti irodalom fogalmi rendszerei a 19. századi magyar irodalomtörténeti gondolkodásban "...hogy az előkelőleg úgy nevezett classica literatura [...] az új világ tudományos, művészeti, sőt társas műveltségének kiinduló pontja volt, s ősi erejénél fogva ennek örökké nélkülözhetetlen táplálója is marad, divat lett tagadni, [...] s így [...] irodalmunkat fosztottuk meg a classicai alaptól, mely nélkül egy irodalom se tetőzött" - írta Toldy Ferenc 1855-ben. "...írott költészetünk mindjárt eleve különvált a népiestől, lenézte, megtagadta ezt, s míg ezáltal az utóbbinak lassú hervadását, majdnem végenyészetét idézte elő, önmagát is megfosztotta az egyedül biztos alaptól, melyen a nemzeti költészet csarnoka emelkedhetik." - írta Arany János másfél évvel később. A 19. századi Európában a nemzet kulturális mintázata vált az emberi élet - s ennek nyomán az irodalom - átfogó orientációs rendszerévé. Magyarországon a nemzeti irodalom három fogalmi rendszere alakult ki. Az irodalommal kapcsolatos előfelvetések laza együttesére épülő államközösségi program a magyar nemzeti irodalmat az összbirodalmi kultúrába próbálta integrálni, a Toldy Ferenc nevével fémjelzett eredetközösségi narratíva a nemesség eredettörténetét az esztétikum autonómiáján alapuló irodalomfogalommal kívánta összekapcsolni, a Kölcsey Ferenc, Erdélyi János, Gyulai Pál és Arany János nevével fűződő hagyományközösségi paradigma pedig - a népköltészetből kiindulva - eredendően nemzeti jellegűnek tekintette az esztétikumot Remélhető, hogy S. Varga Pál könyve ráirányítja a 19. századi magyar irodalomtörténet kutatóinak figyelmét a nemzeti irodalom fogalmi rendszereinek elkülönülésére, arra, hogy a "nemzet", "irodalom", "népiesség", "népszerűség", "eredetiség", "utánzás", "klasszikus" kifejezések eltérő jelentésűek - attól függően, hogy melyik rendszer fogalmai. Külsőleg egyformák, de különféle csarnokok építőkövei.