A polgárregény

Nem mindennapi művet tart kezében a tisztelt olvasó. És nem is biztos, hogy végig tetszeni fog, hisz egyszerre szokatlan, archaikus és félelmetesen modern. Ezt a regényt figyelmesen kell olvasni: milliószámra vannak szétszórva benne a gyémántkristályok. A komédia és a szatíra határán egyensúlyozva, azok eszközeit briliáns módon kezelve késztet gondolkodásra ma is. A maga klasszicizáló és antikizáló barokk köntösében kíméletlenül szembesíti a strukturálódó polgári lét hétköznapjainak embertelen voltát és az azt leplezni szolgáló "elit" kultúrát, miközben fesztelen őszinteséggel mutatja meg a történetre épülő regény valóságábrázoló lehetőségeinek határait. Nyíltan vállalt realizmusát egyik oldalon a már-már morbid naturalizmus, a másikon kontrasztként az Elcsatangolt Cupidó keserűen üde betéttörténete képviseli. A regényt olvasva Georges de la Tour és a Le Nain testvérek egy-egy festménye juthat eszünkbe. Három egymásba kapcsolt történetet követhetünk a regényben: egy polgári nézőpontból jól nevelt leány vadházasságba torkolló szerelmét (Javotte), egy korán gátlástalan felnőtté válni kényszerült leány (Lukrécia) "tisztes" polgári házasságát és egy a férfiakkal egyenrangú nő szükségszerűen konfliktusos párkapcsolatát. Hogy mi egyesíti a három történetet és a mindhármat már-már filozófiai szintre emelő negyediket: az Elcsatangolt Ámor történetét? A témájuk, hisz ugyanarról a világról szól mindegyik. A szűkebb: Párizs legpolgáribb negyede a XVII. században, a tágabb: polgári lét. Még az újregény, az antiregény és a posztmodernizmus korában is meglepő lehet házassági egyenérték-táblázatot vagy hagyatéki listát egy regény szerves részeként kezelni. A polgárregény 1666-ban látott napvilágot XIV. Lajos és Colbert reformjainak sodrában olyan szerző tollából, aki maga is teremtő részese annak a kultúrának, amelyet bírál, így egymásba fonódik a társadalmi szatíra, az irónia és az önirónia. Az író 1619-ben született párizsi polgári családba. Maga is jogász, mint regényfigurái; vásárolt tisztségei is voltak, de dacára szabadelvű voltának, kiemelkedő alkotói tevékenysége és kapcsolatai az Akadémia kancellári, majd igazgatói tisztségébe emelték. Végül is alkotói képessége miatt zárják ki az akadémikusok sorából, ugyanis amíg ez az intézmény harmincéves létezése után az Akadémiai szótár B betűjénél tartott, Furetiére - megbocsáthatatlan türelmetlenségtől késztetve - elkészítette a nagy francia Enciklopédia elődjét, az Egyetemes szótárt, amelyben - és ez kizárásának indoka - köznapi szavaknak is helyt adott. Ahogy a regényében is.