A püspök lelke

Regény nagyon kevés szerelemmel, a lelkiismeretről és vallásról és az életnek igazi bonyodalmairól Elkeseredetten folyt a vita. Egy vércseorrú fiatalember mutatóújját előrenyújtva állott az előtérben. Arca hevesen rángatódzott, ajka nagyon gyorsan mozgott, de nem lehetett megérteni, amit beszélt. Mögötte, nagyszemű, kis, vöröses ember a ruháját rángatta és ötleteket sugdosott neki. Kettejük mögött nekihevült, felizgatott és sötét arcok tömege nyüzsgött... A gyülekezet közepén aranyos trónján ült a császár. Kézmozdulataival hallgatást parancsolt és alig hallhatóan, olyan nyelven beszélt, amelyet a többség nem használt, de mégis uralkodó volt. A jelenlevők abbahagyták a közbekiabálást és az öreg ember, Arius, kezdett vitázó hangon beszélni. Mindezek a szenvedélyes arcok egy darabig figyelemmel szegeződtek rá. Úgy hallgattak, mintha alkalomra lestek volna, azután hirtelen, mintha előzetesen megbeszélt rendezés szerint történt volna, ujjukat fülükbe dugták és borzadályt mutatva, összeráncolták szemöldöküket. Egyesek hangosan kiáltoztak és úgy tettek, mintha menekülni akarnának. Néhányan csakugyan fel is kapták köntösüket és elfutottak. Nyüzsögve szaladtak szét minden irányba. Olyanok voltak, mint azok a kicsiny barátok Carpaccio képén, akik Szent Jeromos oroszlánja elől menekülnek. Az egyik vakbuzgó ekkor hirtelen előre ugrott és hatalmasat ütött az öreg ember szájára ... A terem mintha egyre tágult volna.