A sakálfejű csoda I-II. (Tolnai regénytára)

Kinek volt igaza? Óriási fehér és sárga pillangók szállottak lefelé a Níluson tizennégy esztendeig, a vitorlás, könnyűjárású dahabyék, amelyeket úgy szerettem nézni valamikor. A kétemeletes sátoros gőzösök is rikkantgattak Rabit aput körül, teli kíváncsi és élvezetvágyó emberekkel, könnyű fátylas, naptól barnult bőrű szép asszonyokkal. Hányszor bámultam meg a távcsöveimen ezt a gondtalan, víg népet! Tíz perc alatt elérhettem volna hozzájuk, olyan közel eveztek el tőlem és mégis - tizennégy esztendeig tartott feléjük az út, hiába vágyakoztam! - Az életnek teljességet ád a szeretet! - énekelték a romagnai lányok a kocsim körül valamikor. Piros arcukra virágok hullottak a fejükön lóbálózó koszorúcskákból, én rájuk nevettem és nem hittem nekik. Lehet, hogy igazuk volt. De az életnek teljességet ad a gyűlölet is. Ezt magam éreztem, magam tapasztaltam, tudom, pedig nem narancsvirágok alól kipirosló szájacskákból olvastam le először. Én gyűlöletben éltem.