A torcellói Krisztus

A torcellói Krisztus, Balázs József könyv bemutatása: Balázs József (1944, Vitka - 1997, Budapest) József Attila-díjas író posztumusz regényét tartja kezében az olvasó. Az 1982-ben befejezett mű írója életében - talán a Balázst megtámadó súlyos betegség következtében - nem került kiadásra. "A torcellói Krisztus voltaképpen a Magyarok és a Fábián Bálint találkozása Istennel című regények logikus folytatása, ezek alkotnak igazi trilógiát, három nemzedék sorsát követve végig: a nagyapát, az apát, végül a fiút állítva középpontba. A szatmári tájon - és Itáliában - játszódik a történet, amelynek főhőse paraszti származású elsőgenerációs értelmiségi, aki az életben és a létezésben egyaránt keresi a helyét, keresi az értelmet, a magyarázatot a világ, a történelem kusza dolgaira, s közben önnön nemzedékével meg az előtte járókéval is szembesül. Szeretné megtudni, hogy mivégre vagyunk a világon, s torokszorító válaszként az édesapját kell eltemetnie. A torcellói Krisztus megjelenése irodalmi életünk jeles eseménye lehet, hiszen ez a több mint két évtizede írott mű nemcsak maradandó érték, hanem manapság különösen időszerű is" - írja Vasy Géza irodalomtörténész, a regény szerkesztője. ,,Üdvösebb egy pillanatig látni a Nap sugarait, mint az öröklét a túlvilágon, mint a halotti birodalom fejedelmének lenni." (Óegyiptomi szoborfelirat) ,,Napszámban szívesebben túrnám másnak a földjét, Egy nyomorultét is, kire nem szállt gazdag örökség, Mint hogy az összes erőtlen holt fejedelme maradjak." (Homérosz: Odüsszeia) Még az úton eszébe jutott, hogy írnia kellett volna, mielőtt elindul. Most, hogy hazaért, s a kocsijával befordult a kapujuk előtti hídra, és nem látott senkit, már haragudott is magára: ,,Az öregek kint lehetnek valamerre a mezőn, kimehettek a szőlőbe..." Hiába dudált, az udvaron nem mozdult senki. A fenyőfák az ablakuk előtt, mint mesebeli óriások, némán bámulták. Kiszállt a kocsiból, közelebb lépett a kapuhoz, és a frissen gereblyézett homokon állt meg egy pillanatra a szeme. Tudta, hogy reggel tehette rendbe az apja az udvart, aztán mehettek ki a mezőre az anyjával. Csak akkor indulnak el otthonról, ha mindent elvégeznek: az állatok elé bőven löknek eledelt, a vályúkat, a földbe süllyesztett csorba edényeket színültig töltik vízzel, az udvart elseprik és felgereblyézik. Aztán aprólékosan, nagy gonddal becsuknak mindent: a házat, a kiskaput, a pinceajtót, a kertkaput. Maga előtt látja az apját és az anyját, ahogyan ilyenkor megfordulnak, visszanéznek a házra, a tekintetükkel elégedetten végigsimítják a nagy udvart, amelynek éppen a közepéig húzódik már a ház árnyéka. Gondolkodott, hogy menjen-e tovább a faluba, vagy kérdezze meg inkább a szomszédokat, hol találja a szüleit. Egy pillanatra balra kapta a fejét - apjáék szomszédja ott könyökölt a léckerítésen és őt nézte. Furcsállotta, hogy csak most vette észre, de az öreg Jakab annyira alacsony, hogy a kerítés fölött éppen csak kirajzolódik a homloka. Összetalálkozott a tekintetük, az öreg Jakab már oda is szólt neki: - Apádék kimentek a szőlőbe... Nehezen vette a levegőt, a hangja rekedtes volt, bizonytalanul emelte fel a karját, s a kocsi mellől is nagyon jól látszott, hogy remegnek az ujjai, ahogy átfogja maga előtt a bekátrányozott lécet. A ház előtt, a mélyen kiásott árok alján suhantak a fecskék, laposan, szinte a mályvák hegyét borzolva kerülték ki a kocsit, aztán eltűntek, kis idő múlva viszszatértek, majd egyre gyorsabban távolodtak; meggondolták magukat, és már nem fordultak vissza. Végigszaladt az árkon, megállt az öreg előtt. A kerítés fölött kezet fogtak. Az öreg keze puha volt és erőtlen. Összezsugorodott a tenyere, az ujjai elvékonyodtak. Az arcára szabálytalanul ültek ki a csontok, a homlokán májfoltok, a szája kissé félreállt. Fábián Kristóf nemigen tudta, hogy most mit csináljon, mit mondjon, az előbbi könnyedsége után - szinte szökdelve futott végig az árkon - mintha fejbeütötték volna. Indulni akart vissza a kocsihoz. - Anyádék kimentek a szőlőbe... Én pedig itt állok... Azt mondták az orvosok, hogy csak itt álljak... Vagy üljek az udvaron. A fa alatt... Még mondani akart valamit, Fábián várt. - Azt mondták... és én itt állok lesbe. Egy hónapja nem mentem ki az udvarról. Csak azért imádkozom, szánjon már meg az Isten... Nem szeretném már megérni az őszt. Azt mondtam a múlt évben, hogy nem fogok kimenni a télből, osztán mégis, itt vagyok... Ki érti ezt? Az öreg Jakab mondta volna még tovább a magáért, hogy milyen is a kerítés mellett álldogálva a kora nyári utca, s hogy napról napra erősebben érzi, kisutytyant már belőle a lélek, nem is tudja, honnan az az erő benne, amitől lefeküdni, felkelni és bámulni tud - egyébként is, annyi érthetetlen dolog történik körülötte az utóbbi időben... Fábián megdörzsölte az állát, lassú mozdulatokkal megigazította a haját, közben bólogatott és hátrált az öreg Jakab elől. ,,Értek én mindent", árulta el az arca, ,,csak most nem akarok a részletekbe belemerülni". De az öreg is megbánta már, hogy ennyit beszélt, a homlokához emelte a görbe ujjait, a tenyere eltakarta a szemét, a keze remegett, s Fábián Kristóf úgy látta, sír... Aztán mégsem: újra megmarkolta a léckerítést, és hangosan mondta: - Csak az a baj, hogy száraz a határ, nem esik az eső... Anyádék is azért kapálnak, hogy pótolják az esőt. A fecskék ott cikkantak el a lába mellett. ,,Újra visszatértek ide", gondolta Fábián, s már ott állt a kocsija mellett. Beült, gyorsan hátratolatott, s aztán, ahogy ráfordult az útra, amerről az imént jött, nem tudta megállni, hogy oda ne pillantson a léckerítésre. Az öreg Jakabnak csillogott a szeme, ahogyan a felgyorsuló kocsit követte. Mögötte, az udvar közepén, egy félig kiszáradt diófa magasodott. ,,Biztosan azért nem vágták ki, hogy tudjon az öreg hova ülni, legyen árnyék", gondolta Fábián. Már jól elhagyta a falut, az országútról lefordult egy széles szekérútra. Lassan ment: az öreg Jakabbal való találkozás belopta a félelmet az agyába, elbizonytalanodott, attól tartott, hogy nekimegy a homokutat szegélyező fasornak. Pedig a vénember semmi rosszat nem tett vele. Csak ott állt a léckerítés mellett. Lehetséges, hogy még mindig az utat bámulja. Meg kellett volna hallgatnia. Egyébként az öreg - bármennyire is kerülgette és nem mondta ki - bizonyára fél a haláltól. Megállt. Kiszállt a kocsiból, leült a fasor alá. A szőlőből, ahol most a szülei kapáltak, varjak repültek a falu felé. ,,Elhúznak az öreg Jakab háza felett is, elérik majd a Krasznát és a réten leszállnak", nézett utánuk. ,,Éppen most kellett az öreg Jakabbal találkoznom", jelent meg előtte újra a szomszéd képe. ,,Hazajön az ember, elég egy arc, egy mozdulat, egy tekintet, ami tudósít a szánalmasan, a védtelenül, de valahogyan mégis meghitt gyengédséggel vagy talán rendkívüli erőfeszítéssel palástolt kétségbeesésről, a megszelídített kétségbeesésről; íme, itt vagyok, meg fogok halni. Túléltem a telet, itt a nyár, mondogatta az öreg, és úgy várja a halált, mint egy vendéget, egy látogatót, aki kinyitja majd a kiskaput, attól függ, hogy merről jön majd, a kert felől vagy az utca felől. Most már bármikor jöhet, átnyújtja majd a kezét a kerítésen, aztán gyerünk. Az öreg Jakab rányomja a fejét a párnájára, valószínűleg megérzi majd azt is, hogy ott áll mellette a vendége, ad még valamicske haladékot, pár percet, esetleg egy éjszakát; igen, apjáék szomszédjának van ideje előre elgondolni és előre látni a jövőt. A diófa alól elmegy a kerítésig, aztán vissza. A világból naponta újabb és újabb réteg válik le, eltűnik előle a semmibe, egyre kisebbedik a kör, az idő múlása csendesen, feltűnés nélkül vezeti át a másvilágra...