A túlélés művészete

A József Attila- és Palládium-díjas műfordító első regénye a Gulág lágereiben szerzett élményeiből született. A két kötetesre tervezett regény első részében 1947 telétől 1950 nyaráig követhetjük a két ,,főhős", Tóth László és a szerző életútját. 1945 őszén diákszervezetet hoztak létre azzal a céllal, hogy fegyveres harcot indítsanak a Vörös Hadsereg ellen. A mátészalkai diákok naiv elképzelését és próbálkozását többszöri letartóztatás és szabadon engedés követte, majd 1947 őszén végérvényesen őrizetbe vette őket a demokratikus magyar rendőrség, és átadta az ,,illetékes" szovjet szerveknek. Innen szinte egyenes út vezetett Budapesten, Sopronkőhidán és Lembergen keresztül a Gulágra. A cseljábinszki és a szpásszki lágerek megpróbáltatásai után Karagandába kerültek, ahol Sztálin haláláig élték a lágerlakók mindennapjait. Galgóczy Árpád regénye érzékletesen festi le ezeket a nyomorúságos hétköznapokat, az éhezést, a 30-40 fokos fagyokat, a hóviharban való menetelést, a betegségeket, ám a hangsúlyt mégsem erre helyezi. A hangsúly a nyomorúságos helyzetükben is egymást segítő embereken van. A rendkívüli stílusérzékkel és kiváló humorral megjelenített szereplőkön keresztül az elviselhetetlennek tűnő borzalmak is szinte másodlagossá válnak, kalandnak tűnnek. Galgóczy Árpád rajzkészségének köszönhetően egy idő után a lágerlakók portréfestőjévé válik, kivételezett helyzeténél fogva már nem kell munkára vonulnia, s oroszul is kiválóan megtanul. Addig azonban barátja leleményességére, valamint a kórházi orvosok, Saly Géza és Cservény József jóindulatára van utalva, aminek eredményeképpen hol a gyengélkedőben, hol a kórházban vészeli át a keményebb fagyokat. Sorra elevenednek meg a regény lapjain a láger hierarchiájában különböző helyet elfoglaló köztörvényes és politikai foglyok személyes történetei, egymáshoz fűződő viszonyai, mulatságos vagy legalábbis sok humorral elmesélt kalandjai. Keveseknek sikerül a nyomorúságban ennyi szépséget, értéket meglátni és megláttatni, mint Galgóczy Árpádnak.