A város meséi: épületek (Marosvásárhely)

Azok, akik távol élnek egy várostól vagy országtól, általában úgy gondolják, hogy mindent tudnak arról a bizonyos helyről. Hiszen mindannyian nézünk tévét, követjük az eseményeket, markáns véleményeink és erős meggyőződéseink vannak. A helybéliek is gazdag ismeretanyaggal rendelkeznek a helyről, ahol élnek, az idegenektől eltérően azonban ők tudatában vannak annak is, hogy sok minden elkerüli a figyelmüket. Jól ismerik a negyedeket, az utcákat amelyeken nap mint nap végigmennek, ugyanakkor azonban azt is tudják, hogy sok megismernivaló lenne még, ha időt szakítanának a visszaemlékezésre. Csakhogy erre soha nincs idő. Aztán vannak olyanok is, akik rádöbbennek, hogy milyen keveset tudnak lakóhelyükről, és hogy mennyi minden t elő lehetne még keresni a múltból. És akkor elkezdenek kérdezni. Beszélgetés révén információkra szert tenni az újságíró dolga. Nem véletlen tehát, hogy ennek a könyvnek is újságíró a szerzője. Sorina Bota interjút akart készíteni a várossal, amelyben él úgy gondolta ugyanis, hogy biztosan sok mesélnivalója lenne, már csak azért is, mert az elmúlt hétszáz esztendőben senkinek nem fordult meg a fejében, hogy elbeszélgessen vele. A városok azonban, főleg a bonyolult személyiségűek, nehezen állnak kötélnek. Az újságírók ezt nagyon jól tudják, ezért általában ódzkodnak attól, hogy interjút vegyenek tőlük. Inkább a politikusokat, sztárokat, nagy ritkán művészeket, ne adj Isten egy-egy tudóst szólaltatnak meg. Magukkal a városokkal azonban igen nehéz dolgozni. Mert bonyolult, kusza történelmük van, mert büszkék, mert bizonyos témákra érzékenyek, és az is előfordul, hogy nem hajlandók válaszolni egy-egy kérdésre, vagy csapdát állítanak, hogy próbára tegyék a kérdező figyelmét, felkészültségét.