A zarándok elbeszélései

A múlt század második felében készült az orosz lelki irodalomnak ez a jellegzetes, népszerű alkotása. Szerzője ismeretlen. Sok nyelvre lefordították, sokak épülésére vált keleten és nyugaton egyaránt. Eleven, színes nyelven mesél. Elmondja, hogyan tanulta meg ó, a "zarándok" a szüntelen imádságot. Elmondja, milyen emberekkel találkozik vándorútján: megelevenednek az orosz regények tipikus alakjai, a kunyhólakó muzsikosok, gazdag nemesek, lengyel urak, egyszerű emberek. Vándorútján kísérője a Biblián meg a száraz kenyéren kívül a Filokália is, útitársa a szüntelen imádság, Jézus nevének ismétlése ajkával, lélegzetvételével, egész valójával, s az Isten él már benne az imádság által. Megváltozik körülötte minden, új arcot ölt a természet. A fák, a madarak, erdők, vadállatok, az idegen emberek, az egész mindenség új életet él: az Istenről beszél neki minden. Rokona ez az egyszerű orosz zarándok Assziszi szegényének, aki így énekel: "Áldjon téged Urunk, holdanya nénénk, s legfőképpen urunk-bátyánk, a nap..." Rokona ő azoknak, akikről a Diognétoszhoz írt levél szerzője így beszél: "A keresztények úgy élnek hazájukban, mint jövevények; mindenben részt vesznek mint polgárok, de úgy viselnek el mindent, mint akik idegenből jöttek; minden idegen föld hozzájuk, de minden haza - idegen...Testben élnek, de nem a test szerint; a földön vándorolnak, de a mennyben laknak." Megjelenik a könyvecskében az orosz vallási élet jellegzetes alakja, a sztarec, a tapasztalt, bölcs lelkivezető, aki Istennek szentelt életével vonzza magához az embereket, s akinek a tevékenysége által a Lélek működik. A sztarec kezében ott a Filokália, egy aszkétikus írásokból álló gyűjtemény, amely a 18. század végétől rendkívül népszerű volt a szláv monostorban is, de gyakran forgatták olvasni tudó egyszerűbb emberek is. Belőle szívták magukba az imádságról szóló tanítást. Az Istennel való egyesülés tapasztalatát közvetíti a Zarándok elbeszélése. Az igazi imádság utáni tiszta vágyat, és a beteljesülés tiszta boldogságát. Az ezeréves orosz kereszténységnek ez a biblikus hagyományokra visszanyúló, első pillantásra talán gyermekien egyszerű, naivnak tetsző írása igazi mélységeket rejt magában. Jelképes alak ez az egyszerű vándor. A negyedik elbeszélés végén búcsúzunk tőle, hogy Jeruzsálembe indul. Nemcsak a földi Jeruzsálemről van itt szó. Arról a másikról is, ahová minden keresztény igyekszik, akiknek nincs itt maradandó városuk, hanem az eljövendőt keresik. Ezt a várost keresni pedig csak úgy lehet igazán, ha bennünk él a vágy az imádság, a szüntelen szívbéli imádság iránt.