Alíz, a dizőz és más történetek

Ez egy jó könyv, jó írásokkal. Olvasható novellák plasztikus figurákkal. Mereng rajta az ember. Már persze csak akkor, ha tudja, mi az a merengés... Csak, ha tudja, milyen az: üldögélni a Duna rakpartján, hátrafelé könyökölve (úgy, hogy egy kissé nyomja az ember hátát a kő) -, és milyen az: nézni föl a kék égre, a felhőkre, itt-ott egy-két sirály, libbenő szárnnyal... Csak ha tudja, milyen a múlt századba, vagy még régebbre visszamenni, meglátni a Duna fölött, az emlékek felhőiben tükröződni nagyszüleink és dédszüleink Pestjét, őseink országát... (...) A szerző negyven évesen jelentkezik be, ez kezdésnek talán későn van, de nem számít. Egyedül az olvasó számít, aki talán nagyobb eséllyel igazodik el saját életén e novellák olvastával, jobban tud választani majd, mi a fontos, s mi nem. S nagyobb szeretettel néz vissza közös múltunkra, történelmünkre is, mert növekszik benne a megértés: mért lettünk olyanokká, amilyenek vagyunk. (Szolláth Mihály)