Ármány éneke

Fonyódi Tibor a vadregényes Kaukázusba kalauzolja az olvasóit, az időpont a Krisztus születése utáni VI. század, alig két emberöltővel Atilla halála után. A Torda-trilógia háttérvilágának tekinthető horkaregényekben a szerző a magyar mitológiából, meséinkből és a szakrális őshagyományból merítve teremt egy olyan "új mitológiát", melynek igazi főszereplője az a fegyver, amelyet másfél ezer esztendeje Isten kardjaként említ a hagyomány. Évszázadokkal később, mikor Kubád sahnak, Anusirvan perzsa király atyjának meggyűlt a baja a Kaukázustól északra lakó kazár kagánnal - mindkét fél határvárosok építésére, valamint a régiek megerősítésére szánta el magát -, kiváló fekvéséből adódóan Maghar lett az egyik fontos erődítmény. Azt beszélik, Maghart ettől az időponttól lehetett igazán városnak tekinteni, merthogy ekkor építették falait, ekkor jelentek meg az első kőépítmények, sokak szerint ez volt a város aranykorának kezdete. Akik Kubád korában éltek, már semmit sem tudtak az egykori Jenő törzsről, hajdan virágzó székhelyéről és a déli határában kavargó hatalmas mag-ménesekről. Történetünk idején csak egyszerű nemezjurták álltak a későbbi kőváros helyén, igaz, naponta százezernél is több lovat itattak a folyónál, rovással írtak, s olyan nyelven beszéltek az emberek, mely az idők kezdete óta változatlan és morzsolhatatlan, mint a kaukázusi sziklák, mert ennek a nyelvnek szakrális mivoltából adódóan nem volt szüksége jövevényszavakra, hogy kifejezze akár a legbonyolultabb fogalmakat is - ma már nehéz lenne meggyőzni arról bárkit is, hogy Magharnak ez volt az igazi aranykora.