Az Ezeregyéjszaka meséi I-VII.

A teljes és hiteles magyar Ezeregyéjszaka közreadása az Atlantisz Könyvkiadó eddigi legnagyobb és - munkatársai számára legalábbis - legszebb munkája. Amióta a fordító, Prileszky Csilla halála előtt nem sokkal megtisztelt bennünket bizalmával, s ránk bízta e szöveget - hatása alatt állunk valamennyien, akik dolgozhattunk rajta. Olyan rendkívüli irodalmi és kulturtörténeti teljesítményről van szó, melyet annak, kinek jószerencséje kezére bízta, minél előbb hozzáférhetővé kell tennie a többi olvasó számára is. Eddig nem lévén korrekt hazai műfordítás, a magyar olvasó még a veszteséggel sem lehetett tisztában. Először azon ámulhatunk, hogy a bonyolult rétegződésű - legalább öt, helyenként még több szintű - meseszerkezetben az évszázadok alatt született mezopotámiai, görög, perzsa, arab, héber, indiai történetek - a középkori keleti népi költészetés magas irodalom sajátos kombinációja - minden irodalmi szabályt elsodró hömpölygése, a regények, állatmesék, hadi, úti és szerelmi kalandok és rémhistóriák milyen páratlan társadalomtörténeti, vallástörténeti és tudományos kincseket szórnak lábunk elé. Ez - a mienktől talán leginkább nagyvonalúságában idegen - világ, századokkal az európai reneszánsz előtt mutatja be a végletekig kifinomult ízlés és a nyers erő, báj és gonoszság, tudás és rettegés egymásba fonódó örvénylését, hogy az örvénybe rendre lerántó, s abból kimentő női tekintetekből az emberi méltóság egy mára elfelejtett definícióját olvashassuk ki: ember az, kinek története van. Ebben a világban a bűnös bírái és megérdemelt halála előtt nem kegyelmet, cigarettát, megbocsátást kér, hanem, hogy elbeszélhesse történetét - s ezt megtagadni tőle nem lehet. Ebben a világban a történet állítja helyre mindazt, ami jóvátehetetlenül tönkrement - amennyiben megörökíti sorsát; az elbeszélés járható híd élet és pusztulás között, mely bár olykor habozás nélkül átvezet a pusztulás partjára, mégis néha egy különös, feljegyzésre méltó történetért életet lehet nyerni a halál torkában is, ezeregy éjszaka történetéért pedig - hiszen látjuk - örök életet. De a történetet mégsem az életért cserébe emsélik el, nem a remélt kegyelemért fizetségképpen - a sorsokat nem emberi kéz igazítja -, a mese nem eszköz, s nem is az élet eseményeinek elbeszélése: a mese maga a cél, maga az emberileg élhető-halható élet. A mesélő nem kívülről beszél: benne áll a mesében. Ezért nincs vége a történeteknek, ezért fakad mindegyikből új és új, mert maga az elbeszélés is új mesét nyit meg, nincs végső mesélő és végső hallgató: nemcsak aki mesél. az is, kinek meélnek belép a történetbe, s már róla is szól mindez...