Az angol ajkú népek története

Nem sokkal a második világháború előtt Winston Churchill dolgozni kezdett Az angol ajkú népek történeté-n. Amikor a konfliktus a németekkel kirobbant, mintegy félmillió szó volt már leírva. 1939. szeptember 3-án Churchill az admiralitás élére került, a kézirat pedig a "Függőben" megjelölésű kosárba. A háború befejeztével nekilátott, hogy megírja beszámolóját az 1939 és 1945 közti öt évről, s a jelen mű négy kötetéből az első csak 1956-ban látott napvilágot. Azoknak persze, akik talán többre tartják a nagy események más változatait (a sajátjaikat is beleértve), alighanem megfordult a fejében, hogy e művet inkább a Churchill név élteti, mint a volt miniszterelnök történészi talentuma. De amint az első kiadás előszavában megírta, Churchill nem azért fogott tollat, hogy rivalizáljon a hivatásos történészekkel. Munkájában azokról az eseményekről szólt, amelyeket jelentősnek tartott, s amelyek valamilyen módon megmutatták, hogy alakult ki „az angol ajkú népek sajátos helyzete és jellege”. De, bár könyve az ő személyes látásmódját tükrözi, Churchill a kor legjobb történészei közül többet felkért, hogy legyenek segítségére. A hatalmas munka fogadtatása kedvező volt. Alan Taylor, aki akkor az újkori történelem előadója volt Oxfordban, "az egyik legbölcsebb, legizgalmasabb műnek" nevezte, "amit valaha is írtak". Geoffrey Baraclough kijelentette, hogy „nagylélegzetű történetírás ez egy olyan korban, amikor a történészek inkább mikroszkópikus, mint teleszkópikus módszerekkel vizsgálódnak”. És Michael Howard, aki akkor a Londoni Egyetem hadtörténet-professzora volt, ezt írta: "Ez a mű az egyszerű olvasók generációi számára az Anglia története lesz. És talán az egyetlen Anglia-történet, amellyel szerte a világon milliók ismerkednek majd meg. Ezért az, hogy kiegyensúlyozott, pontos és megbízható, végtelenül fontos dolog; kétségkívül nem ez a legkisebb teljesítmény, amelyért a világ ennek a nagyszerű embernek hálával tartozik..." Lehetséges, hogy J. H. Plumb ítélte meg a legjobban a négy kötetet. "Ez a mű fent fog maradni; nemcsak azért, mert Sir Winston írta, hanem azért is, mert megvannak a saját erényei: elbeszélő ereje, találó ítéletei a háborút és a politikát, a katonákat és az államférfiakat és főleg azt illetően, miképp gondolkodtak az angolok birodalmuk fénykorában, és hogyan éreztek a múltjukkal kapcsolatban." Churchill természetesen szorosan kötődött a múlthoz. A tizenhetedik századtól kezdve mindig volt egy Churchill, aki gondoskodott valami "szenzációról", ahogy ma mondanánk. Felmenője és hőse, Marlborough ideje óta Churchill a brit történelmet kétségkívül a sajátjának tekintette. Christopher Lee