Az aranyház

A Fekete Szikla tetején, Barra város fölött, Francis O'Neill várakozott Ramon Mor Castello feleségére. Éjfél volt már. Már két órája várakozott. Kezdte azt hinni, hogy nem is jön többé. Tele hold volt. Az ég behintve csillagokkal. Felhő nem látszott rajta. A levegő meleg és csöndes. Csaknem olyan világos volt, mint nappal. A szikla körül mérföldnyire be lehetett látni a földet, amint csillogott a holdfényben, amely mindent elváltoztatott síri izzásával. A tenger fölött arany út látszott holdsugarakból, a sziklától a láthatár széléig ért, és ketté osztotta a lágy, sötét vizet. A csöndben a hullámok zaja fönségesen emelkedett az égbolt felé, mint a halál és felbomlás komor himnusza. Ez a zaj félelmetes volt a holdfényben, a határtalan víz csobogása, hömpölygése és mormolása, a víz értelmetlen sietséggel mozgott, végnélkül, nyaldosva a sziklákat, és homokká őrölve őket, hogy aztán gátakba zúdítsa mély fenekéről a világ partjaira. A szikla mögött tornyosuló sötét hegyek fokozták az éjjel félelmes méltóságát. Szemben a szárazföld meredeken zuhant le hullámos síksággá, melynek szélén a város feküdt a tenger mellett, félig elfödve szürke köddel. A közelben fénylettek a szirtek. Távolabb minden homályos volt, kivéve ahol egy-egy fa, vagy fehér fal fénylett csillogón a holdsugarak ragyogásában.