Az én édesanyám

A sok-sok, egymást sebesen váltogató kép közül, melyek elsuhannak emlékezetemben, egyet választok ki. Ez a legjellemzőbb. Ez ő, igazán. Ott áll kis amerikai kertjében, melyet egy ősi kinai város sötét szívében varázsolt elő a földből, a Yangce partján. Nem egészen fiatal már, de nem is öregszik, most van ereje teljében. Egészséges, izmos, egyenestartású asszony. Könnyed, szabad, büszke a mozgása. A forró nyári nap szabadon ömlik le rá. Nem nagyon magas, de nem kicsi és erősen megáll a lábán. Kezében kurtanyelű ásó: a kertjében dolgozott. Becsületes, izmos, jó kéz ez: barna kéz, amire nem vigyáztak túlságosan, hogy hófehér maradjon s meglátszik rajta a munka nyoma. De finomvonalú és szép. Ujjainak vége elkeskenyedik. Igen, a trópusi nap szinte zuhog reá az égből. De ő emelt fejjel áll. Nem fél tőle. A szemét sem hunyja be. Tiszta, őzbarna szeme van, apró aranyszín foltocskák villannak fel benne. Szemöldöke sötét. Tekintete egyenes és nyugodt. Pillája kurta, de sűrű és fekete. Ha valaki ránéz, most már nem arra gondol, szép-e vagy nem. Inkább az erő és a lélek ragadja meg első pillanatban a rátekintő figyelmét, ami róla sugárzik. Arca nem túlságosan kicsiny, két szeme közt a hely elég széles.