Az ideges félelem

Két évi izolált működés után ismét a nyilvánosság elé állok: számot adni orvosi tevékenységemről és arról a fejlődésről, melyen nemcsak magam mentem át, hanem a pszichoanalízis alkalmazásának technikája is. A szűkre szabott keret sajnos csak a vázolását engedi meg annak a fejlődésnek, mely az egyik oldalon még messzebbre, még mélyebbre visz bizonyos folyamatok pszichikai értelmezésében, másik oldalon érintkezést enged meg egyes rokontudományokkal. A kor és idő bizonyos megnyugvást és megállapodást eredményez: a szabadabb és béklyóitól megfosztott önszemlélet tömör egészszé formálja az idők folyamán minden oldalról nyert tudást és tapasztalatot. Munkám továbbra is szorosan azokon a hatalmas pilléreken nyugszik, melyeket a nagy bécsi mester: Freud állított fel. Az objektív kutató, azonban azoktól is tanul, kik az ő nyomdokain ugyan, de mégis eltérő utakon munkálkodnak. A főcél mindig egy marad: az igazság keresése, és a gyógyítás, az eredmény, hogy embertársainkon segítettünk. Jelen munkából kimarad többek közt az epilepsziáról szóló fejezet is. Ez utóbbinak anyaga annyira megdagadt, az eredmények anynyira meglepő jók, hogy külön méltánylást érdemelnek. Remélem, hogy hamarosan sajtó alá kerülhet. Az előszó végén hálásan emlékszem meg kiadómról, May Béla úrról, valamint kollégáimról, kik méltányolták munkámat és fáradozásomat. Az első módot adott eme könyvem megjelenéséhez is, a többiek beteganyagom bővítéséhez nyújtottak segítséget. Budapest, 1925 március. Feldmann Sándor.